M. Révész Zsuzsa – amennyire sikerült őt megismernem néhány ’Lelkizónás’ találkozás és a blogos írásai alapján – kiegyensúlyozott, sokoldalú, nyitott és kreatív személyiség, épp olyan, amilyennek szerintem egy jó pszichológusnak lennie kell.

Az az érzésem, hogy mindig két lábbal, stabilan áll a földön, de látok benne mégis egyfajta könnyedséget, laza eleganciát, olyat, amit a már sokat látott, értő, bölcs emberekben szoktam érzékelni. Valahogy megnyugtatja az embert a jelenléte, a tekintete.

A Lelkizónás csapatban mi alkotjuk a – mondjuk így: - érettebb szekciót (főleg én), ezért időnként fel is lehet fedezni az írásainkban némi közös hullámhosszt, témaválasztást.

Íme az interjú, amit vele készítettem:

• Miért lettél pszichológus, mi volt a vágyad, elképzelésed, álmod, ami ide irányított, erre a pályára?

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor találtam ki magamnak, hogy pszichológus leszek, de azt tudom, hogy középiskolában azért felvételiztem biológia tagozatra, mert a biológia volt az egyik felvételi tárgy az egyetem pszichológia szakára. Gyanítom, hogy általános iskolában láthattam a Családi kör néhány adását a tévében és akkor született meg bennem a gondolat, hogy olyasmivel szeretnék foglalkozni, mint Ranschburg Jenő.

• Mit gondolsz, ha megkérdezném a pácienseidet, mik lennének azok a legfontosabb indokok, amiért járnak hozzád, mit mondanának, miben tudsz, tudtál nekik sokat segíteni?

Mindenki szereti, ha értő figyelemmel és elfogadással hallgatják. Talán ez az egyik dolog, amit nyújtani tudok a hozzám fordulóknak. Azt mondják, optimista vagyok és alapvetően derűs. De szerintem ezeknél is fontosabb, hogy bízom a másik ember erejében, képességeiben, és igyekszem hozzásegíteni, hogy ő is hinni tudjon magában, legyen bátorsága elindulni a saját útján.

• Ha rólad, mint dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsáról szeretnék megtudni pár dolgot, mit emelnél ki, miről mesélnél szívesen?

Életem két legfontosabb területe a családom (és a barátaim), valamint a munkám. Férjem és három felnőttkor küszöbén álló gyerekem van. A munkám tele új kihívásokkal, jelenleg a traumaterápia van fókuszban, nemrég sajátítottam el az EMDR-terápia módszerét. Saját kis csapatommal a Metamorfózis Műhelyben dolgozom. Tanácsadó szakpszichológusokból álló team vagyunk, kollégáim remek emberek, s jó szakemberek is, többféle területen képződtünk, jól kiegészítjük egymást. A kliensekkel való munkán túl oktatok is az ELTE Tanácsadó szakpszichológus képzésében. És nem utolsó sorban a Lelkizóna lelkes csapatába tartozom.

• Tudom, hogy sokat jelentenek számodra a művészetek, a kultúra. Miért? Mesélj erről, hogy alakult ki.

A művészetekhez, különösen a képzőművészethez való vonzódásom is régi keletű. Nagyon szerettem rajzolni, festeni, akárcsak édesanyám. A színes ceruzák, festékek, papírlapok között mindig otthon éreztem magam. Mondhatnám, hogy „amióta az eszem tudom” gyűjtöttem a festményreprodukciókat és boldog voltam, ha képtárba, múzeumba mehettem. Ehhez a kedvtelésemhez az elmúlt évben találtam egy új „kiegészítőt” is: létrehoztam a saját blogomat Pszichológus a galériában címmel. A bejegyzésekben galéria-látogatási élményeimet osztottam meg olyan módon, hogy beleszőttem néhány - a tárlat témájához kapcsolható – pszichológiai ismeretet is: http://gallerypsziche.blog.hu/  Vannak olyan cikkek is az oldalamon, amik a művészetterápiával kapcsolatosak, megmutatnak néhány könnyen kivitelezhető, stresszoldó technikát vagy épp bemutatnak néhány pszichológiai kísérletet a témában. Saját munkámban is alkalmazom a művészetterápia adta lehetőségeket. http://www.metamorfozismuhely.hu/

• Kedvenc festő, kép, könyv, film, stb. – mondasz néhányat?

Alapvetően kedvelem az európai Avantgardot, de a magyarok közül közel állnak hozzám például Országh Lili, Bálint Endre művei, szeretem Rippl-Rónai pasztellképeit, Szőnyi István tájképeit, Fényes Adolfot, Kondor Bélát, Ferenczy Károly fény-árnyékait, Aba-Novák világító pirosait…nem győzöm sorolni. Nincs egy kedvenc képem, nagyon-nagyon sok van. Talán három olyan könyvet említenék, ami tartósan hatással volt rám: Thomas Manntól a József és testvérei, valamit a Kiválasztott és ugyanennyire szerettem Németh László Égető Eszter című regényét is. Fellini filmjei ma is a kedvenceim.

• Szoktál magadnak, a saját örömödre festegetni, rajzolni? Netán otthon a faladon láthatnánk alkotásaidat?

Volt egy időszak, amikor rendszeresen festegettem, főként akvarelleket. Szeretem, ahogy a festék, a víz és a papír egymásra hat és együttesen alakítja a formát. Az alkotás számomra mindig egyfajta érzelemkifejezési forma volt. A mozdulatokkal, színekkel, formákkal való játék során életre kelt, külsővé vált az, ami bennem volt. Érdekes élmény ránézni az elkészült munkára. A klienseimet is gyakran bíztatom, hogy ilyen módon mutassák meg, fejezzék ki, amit megélnek.

Ez a „hobbim” mostanában kicsit elhalványult, de biztos vagyok abban, hogy lesz még olyan időszak az életemben, amikor visszatér. Nincsenek saját alkotások az otthonom falain. A kedvenceimet általában elajándékoztam a barátaimnak.

• Milyen egy napod, amikor nagyon összejöttek a dolgok és este elégedetten, boldogan mész aludni?

Egy jó hétköznap: korán kelek, torna, meditáció, könnyű reggeli, tea, munka, ebédszünet, munka, beszélgetés egy baráttal, séta, este jó hangulatú közös vacsora a családdal, meditáció, alvás. Egy jó szabadnap: legyen benne kirándulás, „galéria-túra” (valamilyen tárlat), egy új élmény kipróbálása lehetőleg barátokkal és/vagy családtagokkal.

• Megütötte a fülemet a napi két meditáció. Érdekelne, hogy mióta gyakorlod és miért tartod ennyire fontosnak? Illetve arra is kíváncsi lennék, hogy kiknek ajánlod ha ajánlod és hogyan, milyen módszerrel szoktad javasolni azt, hogy érdemes elkezdeni megtanulni, ráhangolódni?

Először is hozzá kell tennem, hogy egy ideális napot írtam le. Sajnos ritkán sikerül napi kétszer meditálnom, de legalább este igyekszem időt teremteni magamnak – magamért, a lelki békémért – egy csendes belső elvonulásra. Jó pár éve annak, hogy először kipróbáltam a zen-meditációt és nagyon megfogott az élmény: békét, nyugalmat éltem át és valami olyan derűs nyitottságot, ami arra ösztökélt, hogy ismételjem a gyakorlást. Később megismerkedtem a mindfulness meditációval is. A barátaim közül néhányan nemcsak gyakorolják, de oktatják is ezt a módszert. Mindenkinek ajánlom. A rendszeres gyakorlás lassacskán áthangol, nyugodtabbá és figyelmesebbé tesz. Azt is megfigyeltem, hogy a napi feszültségek kezelése is könnyebben megy, amióta a meditáció az életem része – legyen szó akár belső eredetű, akár kapcsolatokból származó stresszről. Egyébként az autogén tréning módszerének is a meditációs gyakorlás az egyik gyökere. El lehet kezdeni bármilyen relaxációs technikával, pl. az autogén tréninggel is az ellazulás, elcsendesedés gyakorlását.

• Ezt külön köszönöm Neked, hogy előhoztad, megosztottad velünk. Magamon is látom, hogy hajlamos vagyok belefeledkezni a tevékenységekbe, a mókuskerékbe és sokszor nem hagyok rá időt, hogy kicsit lecsendesedjek, befelé figyeljek, pláne, meditáljak. Pedig erre tényleg nagy szükségünk lenne mindannyiunknak rendszeresen. Azon szoktam gondolkodni, a pszichológusok kihez fordulnak, ha úgy érzik, segítségre van szükségük: kollégához, barátokhoz, vagy megoldják maguk? Hogy van ez a szupervíziós dolog?

Első körben barátokhoz, de ha ez nem elég, akkor ugyanúgy szakemberhez (saját terapeutához), mint bárki más. Ha egy klienssel való munkában akadunk el, akkor a szupervízorunkhoz megyünk konzultálni. Minden módszer elsajátításakor előírás bizonyos óraszámú szupervízió, tehát bőven van lehetőségünk kiválasztani egy olyan, az adott terápiában jártasabb, tapasztaltabb „segítőt”, aki a szakmai kihívásokban eligazít.

• Ha már nyugdíjas, visszavonult pszichológusként látod magad, ülsz az unokáid között és megkérdezi tőled valaki, mikre vagy a legbüszkébb az életedben, mit szeretnél majd válaszolni neki?

Nem motivál a büszkeség. Nyugodt, békés, derűs nagymama szeretnék lenni. Aki örülni tud annak, aminek csak lehet. S most azt gondolom, nem szeretnék nyugdíjba vonulni. Ezt a szakmát addig érdemes csinálni, amíg szellemi képességeim teljes birtokában, szívvel-lélekkel tudom azt nyújtani a hozzám fordulónak, ami a hivatásom lényege. S hogy ez mikor ér véget, meddig tart? Jó kérdés. Remélem, minél tovább.

• Még egy utolsó kérdésem lenne. Ha kapnál valamiféle szupererőt, szuperképességet (ezek ma nagy divatnak örvendenek a filmkészítők köreiben, de a régi népmesékben is megtalálhatjuk a megfelelőit, úgyhogy mi is eljátszhatunk kicsit a gondolattal talán), akkor mihez kezdenél vele, mi lenne az első és legfontosabb, amihez nyúlnál a körülötted lévő világban annak érdekében, hogy azt jobbá tedd, megjavítsd? Mit varázsolnál át és milyen irányba?

 Nem szeretnék szupererőt kapni. Csak a mindennapokhoz kérnék elegendő energiát magamnak és minden embernek, annyit, hogy a feladatunkat jól végezhessük, egymással barátságosan viselkedjünk és örülni tudjunk annak, hogy élünk.

 Köszönöm Zsuzsa!

Azon morfondíroztam később, hogy mindaz, amiket Zsuzsától hallottam, még inkább megerősítette bennem azokat az érzéseket, amiket az elején gondoltam róla. Jellemzően még soha nem kaptam hasonló választ a fenti két kérdéshez hasonló kérdésekre, mint amiket ő válaszolt. Különösen a céges világban elképzelhetetlen, hogy ne akarjanak büszkék lenni valamiféle teljesítményre, varázsolni, csodákat véghezvinni az emberek. Pedig a valódi csoda tényleg az, ha az egyszerű mindennapokat jól tudjuk megélni és örülünk annak, hogy élünk, hogy együtt lehetünk a szeretteinkkel és csinálhatjuk azt, amit szeretünk.

Azt kívánom Zsuzsának is és az olvasóinknak, ügyfeleinknek/pácienseinknek is, hogy ez így legyen és egyre inkább legyen így!

Koskovics Éva