Szabó Elvira gyerekkora óta a könyvek szerelmese. Pszichológus, aki főállásban ír, olvas, alkot, szövegeket gondoz és kelt életre. Kapunyitási nehézségekről, pályaválasztásról és pályamódosításról, önismeretről és kiteljesedésről beszélgettünk. 

Kezdjük a blogod nevével: Gyökerek és szárnyak. Hol vannak a te gyökereid, és mi jelenti számodra a szárnyakat?

A „Gyökerek és szárnyak” cím kifejezi az életem két alappillérét. A gyökerek számomra egyrészt az emberi kapcsolataimat jelentik: a családomat, a páromat, a barátokat, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, a kattantságaimmal, tökéletlenségeimmel, és időnként humorral (pszichológiai értelemben vett) tükröt tartanak elém – nem kritikaként, hanem támogatólag. Ők jelentik számomra a kapaszkodót, a valahova tartozást érzését; tehát ez utóbbi nálam nem helyhez, hanem emberekhez kötött. Másrészt a gyökerekben benne foglaltatik az önmagammal való kapcsolat is: azáltal tudok stabilan állni a földön, hogy tudom, ki vagyok, mik az értékeim, amikre alapozhatok, és hogy önmagamra, a talpraesettségemre-talpraállásomra bármikor, bármilyen helyzetben számíthatok.

A szárnyak a kiteljesedést jelentik számomra: a nagyon mélyről jövő motivációt, hogy kibontakoztassam a a bennem rejtőző tehetséget (hiszen mindenkiben rejtőzik valamilyen egyéni adottság, amiben kivételes), és ezáltal adjak másoknak. Ez a hajtóerő vezérfonalat ad az életemnek, és alapvetően befolyásolta a munkával kapcsolatos döntéseimet.

Nagy hangsúlyt teszel az írásaidban az önismeret fejlesztésére. Mit gondolsz, egy-egy jó könyv, cikk elolvasása milyen utakon tudja növelni az olvasó önismeretét? A te életedben volt olyan könyv, ami meghatározó volt ilyen téren?

A pszichológiai cikkek és könyvek természetesen nem helyettesítik a terápiát, a tanácsadást, a coachingot – ezek nem azt nyújtják, amit egy élő kapcsolat. Az önismereti írások inkább arra szolgálnak, hogy elgondolkoztassák az embert: új szempontokat mutassanak ahhoz, hogyan látja az életét, netán magára ismerjen egy-egy helyzet, dinamika bemutatásából. Ugyanakkor a jó írások – úgy gondolom – nemcsak jellemeznek, hanem gyakorlati szempontúak is: akár utalásokkal, akár nyílt tanácsokkal felvillantják, hogyan lehet továbblépni egy-egy nehéz helyzetből.

Saját olvasmányélményeimben nagy sokat kaptam Oliver Sacks neurológus és Irvin D. Yalom pszichoterapeuta esetleírásaiból, amelyek olyan mély életbölcsességgel és elfogadással tárnak fel emberi sorsokat, amire csak olyasvalaki képes, aki terápiával foglalkozik. A pszichológiai tudományos ismeretterjesztésben pedig nagyon élvezem Kelly McGonigal kutatópszichológus sztorizós stílusát, amivel igazán életszagúan mutatja be a tudományos eredményeket.

Miután elvégezted a pszichológia szakot, egyértelmű volt számodra, hogy pontosan mivel akarsz foglalkozni? Mikor érezted úgy, hogy az írás és a lélektan összekapcsolása az, ami téged inspirál?

Nagyon korán – esetemben alighanem túl korán – eldöntöttem, hogy pszichológia szakra jelentkezem, és már kamaszként is terapeutaként láttam a jövőm. Alighanem minden középiskolai tanárom tisztában volt vele anno, hogy nem ez lenne számomra az egyértelműen kijelölt út – ugyanis leginkább az irodalom érdekelt, és több hajlamot árultam el az elmélkedés iránt, és több örömet éltem át az írásban-olvasásban, mint mások támogatásában. Makacs ember lévén végigjártam a pszichológia szakot, ám a diplomázásom évében vízesésként zúdult rám az érzés, hogy „biztos, hogy ezt akarom csinálni egész életemben?”.

Addigra éppen annyi tapasztalatot gyűjtöttem arról, milyen lehet pszichológusnak lenni, hogy rájöjjek, én ehhez nem vagyok elég erős – összemorzsol az emberi szenvedés, vagyis „nehezen tartom a határokat”. Nehéz és bizonytalansággal teli hónapokat éltem át – ma úgy mondanám, hamisítatlan kapunyitási pánikot –, hogy mi lesz velem? A diplomaosztómra is úgy mentem, hogy lövésem se volt, mivel keresem majd a kenyerem egy-két hónap múlva. Azt az egyet tudtam, hogy ha felteszik a kérdést, „mi az, amivel foglalkozni szeretsz?”, a válasz egyértelmű: „írni”.

Mindenki életében van egy „nagy mázli”, egy „nagy sansz”. Az enyémben ebben az időben jött el: egy ismerős révén elkezdtem dolgozni újságíróként egy havilapnál (korábban online felületeken jelentek meg már írásaim, tehát volt egy kevés „referenciám”). Azóta sem fordult elő, hogy ismerősön keresztül szereztem volna munkát, de a kezdő lökést így kaptam… Az újságírás azóta is része az életemnek: önismereti/pszichológiai/ember- és társadalomtudományi témákban készítek szakmai interjúkat, cikkeket, rendszeres szerzője vagyok az Üzlet és Pszichológia lapnak.

Habár a cikkírásban megtartottam a pszichológia és embertudományok specializációját, elengedtem azt a régi álmom, hogy klasszikus értelemben vett pszichológus legyek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy később dolgoztam pszichológusként és tanácsadóként álláskeresők mellett, de másfél év után ugyanaz volt a konklúzió: meghagyom ezt a nemes feladatot a nálam strapabíróbbaknak és rátermettebbeknek. Az évekig tartó kapunyitási vargabetűk (vagyis munkahelyváltások és önkeresések) során rájöttem, nem azt kell nézni, mennyi időt, energiát, pénzt fektettem már egy cél elérésébe, hanem hogy igazán így akarom-e élni a jövőm. S ha eltávolodtam attól, aki igazán vagyok, kerül, amibe kerül a változtatás, vissza kell találnom önmagamhoz.

Jelenleg egy könyvkiadónál dolgozol, ahol önismereti jellegű könyvek szerkesztése, gondozása,  sajtóanyagok készítése is a feladataid közé tartozik. Milyen környezetben tudsz igazán jól dolgozni?

Ahhoz, hogy fókuszáltan végezzem a munkám, fontos számomra a csend és a nyugalom, illetve hogy akkor és ott dolgozhassak, amikor és ahol számomra a legmegfelelőbb. A kiadónál szerencsére ebben nagy szabadságot élvezek: ha ahhoz érzek kedvet, könyvtárban dolgozom, de ha aznap inkább otthon maradnék, akkor dönthetek a home-office mellett. Azzal sincs baj, hogy nálam fél 10 és délután 6 között tart az aktív-alkotóképes időszak – nem kell irodai munkarendhez igazodnom. Ehhez természetesen szükséges a részemről belső motiváció és kontroll, hogy valóban leüljek és elvégezzem a munkám, ne az interneten szörfölgessek pótcselekvésként (de ha az ember örömét leli abban, amivel foglalkozik, ezzel szerintem nincs probléma), a megbízó/munkaadó részéről pedig a bizalom. Továbbá alkatilag a munkavégzés terén magányos farkas vagyok – alighanem sokak számára az én munkastílusom monotonnak tűnhet.

Hetente mutatsz be új szakkönyveket, könyveket a blogodban. Rengeteget olvasol, valahol azt írtad magadról, hogy javíthatatlan könyvmoly vagy. Honnan jön a könyvek iránti szereteted?

Amióta az eszemet tudom, imádtam olvasni; fiatalabb koromban szinte beköltöztem a szerző alkotói világába, amikor egy-egy regénybe belemélyedtem. Ennek részét képezi egyfajta elvonulás, de az is, hogy megismerhetek egy az enyémtől teljesen eltérő látásmódot, és az kibillent a saját, jól ismert világképemből – hasonlóan, mint amikor a terapeuta megismeri a páciense belső világát, csak – tény, ami tény – olvasni jóval egyszerűbb, mint jól kezelni terápiás kapcsolatokat.

Sok szülő panaszolja, hogy a gyerekei nem olvasnak. Te mit gondolsz, hogyan lehet megszerettetni az olvasást már gyerekkorban? Egyáltalán fontos ez a mai digitális korban?

Egy-egy könyv – vagy bármilyen művészeti alkotás – elementáris erővel hathat ránk, azáltal, hogy megérinti egy részünket, egy olyan szeletet belőlünk, amely talán mélyen rejtve volt. Szunnyadó érzelmeket mozgósít, gondolatokat ébreszt. Még katarzist is átélhetünk egy-egy alkotás olvasásakor (szándékosan nem használtam itt a „jól megírt” és az „irodalmi” jelzőket, mert nem ez a lényeg). Ehhez fontos, hogy feldolgozzuk, a magunkévá tegyük a művet – nem a Facebookról elérhető kétperces élménytuningolásról beszélek tehát. Ha egy gyereknek lehetősége van megtapasztalni egy általa választott alkotáson keresztül, hogy mit adhat számára az irodalom (vagy más művészeti ágak, mert lehet, számára nem az olvasás „az igazi”), akkor magától rákap erre, és kialakul benne ez iránt a természetes igény, még a digitális korban is. Ez egészen kicsi korban, az esti mese olvasásával kezdődik… Ám ha ráerőltetünk egy könyvet, amely talán éppen akkor nem is neki szól, az nem sok jóra vezet – ahogy sajnos a tapasztalatok alapján a kötelező olvasmányok sem feltétlenül jelentik a királyi utat az olvasás megszeretéséhez.

Több cikked témája az önszeretet, önelfogadás, egészséges önbecsülés. A tapasztalataid és olvasmányélményeid alapján mit mondanál egy várandós kismamának, mit tehet azért, hogy önmagát elfogadó, a belső erőit mozgósítani tudó gyereket neveljen majd?

Virginia Satir családterapeuta írja, hogy a gyerekben akkor sérülhet az értékesség érzése, amikor átveszi a családja mércéit arról, hogy ő maga mikor értékes, és mikor nem az, mit kell tennie ahhoz, megdicsérjék, és mit nem szabad. A gyerek, aki fennakad a megfelelési igény hálójában, elveszti az önbecsülését, az értékesség érzését, és mások kezébe helyezi a hatalmat – felnőttként is –, hogy megmondják, OK-e vagy sem. Amellett, hogy a szülőknek természetesen feladata kereteket szabni, az is fontos, hogy közvetítsék a gyereküknek, hogy „alapvetően minden rendben vele”, akkor is, ha éppen olyat tett, ami nem helyénvaló. Attól, hogy meg kell még tanulnia bizonyos dolgokat, ő szerethető és értékes lény.

Ám ahhoz, hogy egy édesanya ezt közvetíteni tudja, fontos, hogy ő is rendbe tegye magában azt, hogy ő értékes, és nem csak akkor tekinthető OK-nak, ha megteszi ezt vagy azt, ha kedvére tesz X-nek vagy Y-nak – e nélkül a belső munka nélkül automatikusan továbbadja azokat a kívülről átvett mércéket, amelyek talán az ő életét is megkeserítették. És ezen a témán (is) dolgozhat egy kismama a várandóssága idején, magáért és megszületendő gyermekéért egyaránt.

Mi az, ami téged feltölt és kikapcsol?

A legjobban az tölt fel, ha kiléphetek a saját, „untig ismert” univerzumomból – ahogy említettem, ilyenkor mintha valóságot váltanék. Legyen szó arról, hogy belemerülök egy irodalmi műbe, megnézek egy filmet vagy elmegyek egy kiállításra, mindig felfrissül az elmém. A legjobban utazni szeretek; a földrajzi távolságok közti „ugrás” óhatatlanul rávesz, hogy „perspektívát váltsak”. Korábban útiblogokat is írtam az élményeimről.

Jólesik az is, ha időről időre bevonulhatok a saját alkotói világomba. Ha egy élmény mélyen megérint, előfordul, hogy egy novella lesz az eredménye – bár ilyesmi jelenleg csak néhány havonta, évente fordul elő sajnos. Legközelebb a Hévíz folyóirat 2016/2. számában találkozhatnak egy írásommal az olvasók. Remélem, a jövőben több időt találok majd a kreatív írásra, de jelenleg még a munkáé a vezető szerep az önkiteljesítésemben.

 Kérdező: Jantek Gyöngyvér