Továbbra is csapkodnak a hullámok. Ahova nézek, válások, konfliktusok, családi drámák. Az okok kibogozása helyett nézzünk meg egy esetet.

Emberünk 43 éves, 17 éve házasodott, két gyereke van. Tipikus karrier történet, létra fokain felfelé lépegetés. Vezető beosztásban dolgozik már hosszú ideje és magas jövedelemmel rendelkezik. Ha valaki magára, vagy közeli ismerősére ismerne a történetből, az csakis a véletlen műve lehet.

Ugyanannak a történetnek az interpretálásai:

1. Férj: széthajtottam magam a családért. Napi tíz órát dolgoztam, a feleségem és a gyerekeim meg szépen fokozatosan elidegenedtek tőlem, levegőnek néznek. Megadtam mindent a feleségemnek, nem kellett dolgoznia, élvezhette a szép házat, mehetett oda ahova akart, költhetett magára kedvére. Csak hozzám nem volt türelme, velem nem volt kedves, egyre ridegebben viselkedett. Aztán jött az a fiatal, kedves kolléganő…
2. Feleség: alig láttuk. Ha itthon volt, ideges és fáradt volt, üvöltözött a gyerekekkel, velem azért, hogy mire költöm azt a rengeteg pénzt, amit ő keres, ugyanakkor elvárta, hogy otthon mindig mindenből a legjobb, rajtam a legdivatosabbak, a gyerekek a legdrágább iskolába… A nyaralások horrorok voltak, végigveszekedtük a török riviérát és Toszkánát is. Ő ott is dolgozott napközben, este besörözött és beájult. Nem jött velünk sehova. Amikor pár éve kértem, hadd szüljek még egy gyereket, teljesen elzárkózott, most meg tessék, teherbe ejtette a kolléganőjét. Gyűlölöm! Hogy lehet, hogy ennyi idő után rájön az ember, nem is ismeri azt, akinek odaadta a fiatalságát, gyerekeket szült neki és úgy készült, hogy vele éli le az életét?
3. Barát: láttuk, hogy egy valaha csodás emberpár hogy szúrja el az életét. Hiába mondtuk a havernak, vegyen vissza, ennek nem lesz jó vége, egyre ritkábban lehetett velük közös programot szervezni. Ha néha eljöttek, nem volt benne köszönet, ott is egymással veszekedtek egy idő után. Már a vége felé el sem hívtuk őket, tudtuk, úgyse jönnének.
4. Feleség barátnője: szegény barátnőm mindent megpróbált. Amikor látta, hogy a férje csúszik ki a kezei közül, megpróbált mindent: annyit sportolt, hogy úgy nézett ki, mint egy manöken, gasztronómiai tanfolyamokra járt, hogy minél jobb ételekkel várhassa a párját, aztán próbálta elvinni a férjét párterapeutához is, de ő időhiányra hivatkozva nem volt hajlandó elmenni. Mi mondtuk neki, menjen el dolgozni, mert bele fog dilizni az otthonlétbe és a virtuális házasságba, de a férje nem engedte.

Ha emberünk elment volna időben egy pszichológushoz, vagy egy coach-hoz, vagy egy életmód tanácsadóhoz (sokszor nem is az a fontos, kit talál meg és milyen módszert választ, már a felismerés és a tenni akarás jelentős esélyt ad a megoldásra), könnyen lehetséges, hogy kizökkentették volna a rossz vágányról, vagy felnyitották volna a szemét, még időben válthatott volna, változtathatott volna.

A szakember hatására esetleg megismerhette volna a családja álláspontját, érzéseit, vágyait, megélhette volna azokat a közös örömöket velük, amitől így sikerült megfosztania magát. Most ott áll egy válás közepén, születendő harmadik gyermeke sorsa még bizonytalan, hiszen még nem költözött oda a fiatal kolléganőhöz, még nem nézett bele a tükörbe és még maga sem hiszi el, hogy mibe keveredett bele.

Egyáltalán: mennyire van rá esélye, hogy helyrehozzon dolgokat? Mennyit tanult az eddigiekből? Mi lesz számára a fontos ezután? Hogy tudjon megfelelő anyagi hátteret nyújtani most már két családnak? Vagy az, hogy most akkor kap egy új esélyt, azt nem kellene elszúrni? Netán ráébred, hogy az első családja (az első felesége) az igazi és megpróbálja helyrehozni ott a dolgokat? Vagy két szék közé esik? A lehetőségek sora végtelen…

Mindezekhez egy kis elméleti háttér, ha úgy tetszik, egy magasabb sík, amin érdemes lehet elgondolkozni: már korábban is említettem a Sapiens című könyvet, amely nagy élmény volt számomra és sok dolgot helyezett új megvilágításba (Yuval Noah Harari: Sapiens, az emberiség rövid története).

A szerző történész, de nem a hagyományos módon mesél az emberiségről, hanem a történelmet a fizikán, kémián és biológián át vezető folyamat egy következő állomásaként mutatja be (nem kell megijedni tőle, nagyon olvasmányos és közérthető!). Így fogalmaz:

„A sapiens ugyanazoknak a fizikai erőknek, kémiai reakcióknak és természetes kiválasztódási folyamatoknak az alanya, amelyeknek minden élőlény. A természetes kiválasztódás talán jóval nagyobb játékteret engedett a Homo sapiensnek, mint bármely más organizmusnak, de azért ennek a játéktérnek is megvannak a határai. Ez azt jelenti, hogy minden erőfeszítése és eredménye ellenére a sapiens képtelen kitörni biológiailag adott határai közül. „

Hogy milyen biológiai határokra gondol?

A legújabb kori leírásokban foglalkozik a boldogsággal, mint a szubjektív jóllét, illetve mint biokémiai állapot fogalmával, mérhetőségével, azzal, hogy vajon ezen a téren ment-e előre bármit is az emberiség a történelme során.

Ez a mondata a fenti történetre rímel:

„A legtöbb hím gürcöléssel, aggodalmaskodással, versengéssel és harccal tölti az életét ahelyett, hogy a békés nyugalmat élvezné, mert a DNS-ük a saját önző céljai érdekében manipulálja őket. A sátánhoz hasonlóan a DNS a mulandó örömöket használja fel arra, hogy megkísértse az embereket, és a hatalmába kerítse őket.”

A boldogsághoz kapcsolódóan pedig így fogalmaz:

„Egyes tudósok egy légkondicionáló rendszerhez hasonlítják az emberi biokémiát, amely kánikulában és hóviharban egyaránt állandó hőmérsékletet tart. Egyes események átmenetileg megváltoztathatják a hőmérsékletet, de a légkondicionáló hamarosan visszaállítja a korábbi szintre.

Egyes légkondicionáló rendszerek 25 Celsius-fokra vannak beállítva. Mások 20-ra. Az emberi boldogságkondicionáló rendszer is személyenként más. Egyesek vidámabb biokémiai rendszerrel születtek, így a hangulatuk egy 1-től 10-ig terjedő skálán általában 6 és 10 között ingadozik, majd idővel megáll 8-nál. Egy ilyen ember akkor is elég boldog, ha elidegenedve él egy nagyvárosban, minden pénzét elveszíti egy tőzsdekrach miatt, vagy cukorbetegséget állapítanak meg nála. Mások borongósabb biokémiai rendszerrel vannak megverve, amely 3 és 7 között ingadozik, majd 5-ön állapodik meg. Egy ilyen ember akkor is lehangolt marad, ha egy összetartó közösség támogatását élvezi, milliókat nyer a lottón, és olyan egészséges, mint egy olimpikon. Sőt, ha borongós barátunk reggel megüti a főnyereményt, délre felfedezi az AIDS és a rák ellenszerét is, délutánra békét teremt az izraeliek és a palesztinok között, majd este találkozik rég elveszett gyermekével – mindezek ellenére sem volna képes 7-es szintű boldogságnál erősebbet érezni. Az agya egyszerűen nem alkalmas túláradó örömre, akármi történjék is.”

Felmerül a kérdés, mindez hogy egyeztethető össze a más jellegű, korábbi elméletekkel, amelyeket a pszichológiai és szociológiai tényekkel szoktak jellemezni (szubjektív boldogságérzet). Ilyen például az, hogy mindig bebizonyosodik, a házasok boldogabbak az egyedülállóknál és az elváltaknál. Erre a magyarázat: lehet, hogy fordított az ok-okozati viszony. Nem a házasság oka a boldogság, hanem a boldogságnak köszönhető a házasság, vagyis a szerotonin, a dopamin és az oxitocin okozza és tartja fenn a házasságot, magát. „A vidámabb biokémiával született emberek általában boldogok és elégedettek. Emiatt vonzóbb társjelöltek, következésképpen nagyobb eséllyel házasodnak meg. És kisebb eséllyel is válnak el, mivel egy boldog, elégedett társsal sokkal könnyebb együtt élni, mint egy szomorúval és elégedetlennel…”

Szóval, visszatérve emberünkhöz, mint coach, megpróbálnám megkeresni ezeket a régi, pozitív tartományokat, mikor és hogyan élte meg a maga csúcsszintjeit. Aztán talán sikerülne elérni nála, hogy vegye észre, hol, mikor döntött rosszul, követett olyan utakat, amelyek vagy valami rossz hiedelemrendszerre épültek, vagy valamilyen rossz mintát követtek, vagy egyszerűen életkorából adódóan olyan szakaszba jutott, amit mindenki megél, átél, de sikerül keresztüljutnia rajta nagyobb baj nélkül. Ha ő mondjuk alacsonyabb biokémiai adottságokkal rendelkezik és az átlagszintje 5 körül mozog, ha ő is akarja és eléggé elszánt, el lehet érni, hogy ha nem is 10-re, de 6-7 körüli szintre (a maga csúcsközeli szintjéhez) emeljük, keressük meg azokat a módszereket, mintákat, amelyek tudatos követésével ide juthat.

Senki nem állítja, hogy egyszerű a helyzet. De mielőtt borítunk, vagy megbetegszünk, vagy kiborulunk, esetleg megpróbálkozhatunk más módszerekkel is. Nem érdemes belecsúszni! A válásokon túlesettek jelentős aránya mondja, hogy utána sem lesz jobb, naiv ábránd azt képzelni, ha lecseréljük életünk párját, az megold mindent. Legtöbbször nem az oldja meg a problémát, hanem legfeljebb az annak kapcsán kapott felismerések és újfajta viselkedésminták, életmód- és/vagy szemléletváltás.

Végül ebből az érdekes könyvből vett gondolatokkal zárnám, hátha kedvet csinálok az elolvasásához:

„…a boldogság történetét mindez ideig rossz szemszögből vizsgáltuk. Talán mégsem annyira fontos, hogy teljesülnek-e az emberek elvárásai, és kellemesen érzik-e magukat. A fő kérdés ez: tudják-e az emberek az igazat magukról? Milyen bizonyítékunk van arra, hogy a mai emberek jobban értik ezt az igazat, mint az őskori gyűjtögetők vagy a középkori parasztok?

…

A legtöbb történelemkönyv a nagy gondolkodók eszméire, a harcosok bátorságára, a szentek jóságára és a művészek kreativitására koncentrál. Sokat mesélnek társadalmi struktúrák szövődéséről és felbomlásáról, birodalmak felemelkedéséről és bukásáról, technológiák felfedezéséről és elterjedéséről. Semmit nem mondanak azonban arról, hogy mindez hogyan hatott az egyének boldogságára és szenvedésére. Úgy vélem, ez a legnagyobb fehér folt a történelmünk megértésében. El kellene kezdenünk kitölteni.”

Szerintem ennek az igénye kézzel fogható. A boldogság, mint téma, nagyon itt van és ez nem lehet véletlen!

Boldog napokat mindenkinek!

Koskovics Éva