Hogy lehet, hogy az a pihe-puha, babaillatú, mosolygó tündér másfél-két év múlva kifordul önmagából és vörös fejjel kiabálva veri magát a földhöz? Ha minden szót még nem is tud kiejteni, a „nem” már tökéletesen megy. Ennek örömére naponta ezerszer elismétli. Úgy tűnik, hogy semmi nem felel meg neki, Dulifuli hozzá képest egy szelíd, kedves teremtés. Biztos nem véletlen, hogy „terrible two”-nak hívják ezt a korszakot (magyarul rémes kétévesnek szokták fordítani, találóan).

Mi történt a gyerekemmel? Mikor tér vissza a korábbi, normális életünk? – teszi fel a kérdést sok szülő a dackorszakba csöppenve. Van egy jó hírem. Illetve több is.

Az első és legfontosabb, hogy elmúlik. Hihetetlenül hangzik, de igaz, van egy halvány kis fény az alagút végén. Három és fél-négyéves korig kell várni.
A másik jó hír, hogy szükség van némi hisztire. A dackorszak megjelenése azt jelzi, hogy a gyerek egy új, nagyon fontos fejlődési szakaszhoz érkezett. Hiszen bizonyos mértékig ki kell próbálni, hogy milyen nemet mondani, milyen valamit egyedül, segítség nélkül csinálni, milyen érvényesíteni a saját akaratát, milyen alakítani, befolyásolni a környezetét. Ráadásul ha valaki nem éli át kisgyermekként az első, illetve kamaszként a második dackorszakot, felnőtt korában pótolja majd. Könnyen lehet, hogy ezt a munkahelyi főnöke vagy a házastársa nem fogja jónéven venni…

SE VELED, SE NÉLKÜLED

A dackorszakra tulajdonképpen már féléves kora körül készülni kezd a gyerek. A kúszás-mászás időszakától élvezi az egyre nagyobb függetlenséget, és rájön, hogy képes eltávolodni az anyától. Attól az anyától, akivel korábban teljes szimbiózisban élt magzatként, majd születése után, csecsemőként is egynek hitte magát vele. A fizikai eltávolodás legmagasabb szintje, mikor megtanul önállóan, stabilan járni. Miután belekóstol a szabadság édes ízébe, még sokáig visszatér „tankolni” a biztonságos szülői szigetre. Beleveti magát a játszótéri forgatagba, majd hátrafordul, és visszafut egy puszira, ölelésre, kérdésre, vagy hogy elmeséljen valami fontosat. Az ekkor kapott szeretet-adaggal újra útnak ered, hogy próbálgassa szárnyait a nagyvilágban
A másik nagy újdonság, mikor már nem „Peti”-ként emlegeti magát, hanem „én”-ként. És nem „Petié”, hanem „enyém” a dömper. Hatalmas változás a gondolkodásban és a nyelvhasználatban.
Egyre függetlenebb lesz és egyre többet ismer meg a környezetéből. A nagy önállóság pedig odáig terjed, hogy olyan dolgokat is egyedül szeretne csinálni, amit még nem tud (pl. cipőt kötni, zöldséget hámozni). A dackorszaki viták sokszor kezdődnek úgy, hogy „Én akarom egyedüüüül!” De ez csak egy a sokféle okból, ami hisztit válthat ki. Nem ritka az sem, hogy olyan dolog ellen tiltakozik a gyerek, amiért öt perce még ő könyörgött. Néha teljesen ellentmondó kérései vannak, ilyenkor jön a „Magad sem tudod, mit akarsz, fiam!” kezdetű szülői refrén…

Az ellenkezés miértje és módja tehát végtelen, de a következő 5 pont a legtöbb esetben segíthet:

1. Gondolj arra, hogy a gyerek nem direkt „szívat” - bár ezt a hiszti spiráljának legmélyén biztos nehéz elhinni… Neki is nagyon nehéz a helyzet, és szidás helyett segítségre van szüksége. Egy kis pukkancsot nem könnyű türelmesen, kedvesen kezelni, pedig ilyenkor fokozottan vágyik a szeretetre, ölelgetésre. Csak jól palástolja.

2. Nem ciki! Egy tomboló gyerek nem túl szívderítő látvány a szupermarketben. A szülő ilyenkor reakciója többféle lehet:
   - Megveszi azt a csokit/játékot, amiért a harc folyik, csak hagyja már abba az üvöltést a gyerek. Ez a legrosszabb megoldás, mert tulajdonképpen jutalmazta a hisztit.
   
   - Amilyen gyorsan csak lehet, eliszkol a helyszínről. Ez azért hasznos, mert kirántja a gyereket a szituációból, és el tudja terelni a figyelmét valami mással az utcán. De hátránya, hogy nincs igazi lezárása, megoldása a helyzetnek.
   
   - Beleáll a helyzetbe vállalja a konfrontációt a gyerekkel (meg a pénztárossal és a biztonsági őrrel). Ehhez jóval több bátorság és lélekjelenlét kell, mint az előző kettőhöz, de pont ez adja az értékét. Nem érdemes foglalkozni az ilyenkor körbeálló „katasztrófaturistákkal”, akik sajnálkoznak, vagy okoskodnak, ítélkeznek. Érdemes viszont kitartani az eddig meghozott szabályok mellet, nem kell őket feladni csak azért, mert többen néznek. Hadd nézzenek!

3. Mérlegelj! Gondold végig, mi mit ér meg! A dackorszak folyamatos sakkozás, igyekszel fegyelmezni, határokat szabni, de tudod, hogy nem tilthatsz meg mindent. Előfordul, hogy annyira csip-csup dolgot kér a kis diktátor, hogy jobban megéri engedni, mint átélni egy újabb leizzadós jelenetet.
   Ja, hát csak az a baj, hogy ő akarta elzárni a csapot? Rendben. Még ügyesedik is vele.

4. Kínálj alternatívát! Nem kiabálhat. Nem verekedhet. Nem dobálhatja a játékait. Akkor mi marad? Valahogy le kell vezetnie a benne lévő feszültséget. Javasolj olyan lehetőséget, amivel semmiben és senkiben nem tesz kárt, mégis megnyugszik tőle. Boxolhat párnákat; az udvaron teljes erejéből futhat pár kört, stb. A tiltott dolog helyett is ajánlj valami más, hasonlóan érdekes dolgot. Pl. nem tehet fát a cserépkályhába, de segíthet meglocsolni a virágokat. 
   
   
5. Előzd meg! Az eddig felsorolt küzdelmek ha teljesen nem is kerülhetők ki, de később kezdődnek és hamarabb végződnek, ha felkészíted a gyereket, hogy mi fog történni. „Még egy mesét elolvasunk, aztán alszunk.” „Még háromszor lecsúszhatsz a csúszdán, és indulunk haza.” Így nem váratlanul éri a változás, hanem fel tud rá készülni, és tudja, hogy be fogod tartani, amit mondtál. 

Nálatok mi vált be a híres-hírhedt dackorszakban?

Czecz Fruzsina
pszichológus

Ha további olvasnivalókra vagy kíváncsi, csatlakozz a blog facebook oldalához!

A cikkben szereplő kép forrása: www.parenting.com