Milyen jó is lenne, ha bebiztosíthatnánk a gyerekeink jövőjét! Ha az, amit felépítettünk, megmaradhatna és utódaink továbbvinnék, tovább építenék amit mi elkezdtünk (vagy mi is folytattunk).

Sokunkban élnek ezek a beidegződések és szinte kötelességünknek érezzük, hogy így gondolkozzunk. Persze mind ismerjük azt a mondást is, miszerint: "adj halat az éhezőnek és aznap megmented a haláltól - tanítsd meg őt halászni és örök életére jóllakott lesz”. Ez már figyelmeztet a téma veszélyeire is, arra, hogy az átadás, a gondoskodás módja nagyon nem mindegy.

Mennyire vagyunk felelősek a gyerekeink, utódaink életéért, anyagi boldogulásáért? Izgalmas kérdés. Társadalmi, kulturális, és gazdasági aspektusai egyaránt vannak. Ha készülne egy nagy statisztikai kimutatás arról, a legsikeresebb emberek mekkora hátszelet kaptak otthonról, milyen anyagi és érzelmi támogatás segítségével érték el azt, amit elértek, akkor biztos lennének nagy meglepetések (ha valaki tud hasonlóról, jó lenne, ha megosztaná velünk!). Biztos vagyok benne, hogy sokkal erősebb a motiváció, ha úgy tetszik, a belső kényszer azoknál, akik maguk kell, hogy kikaparják a gesztenyét. De a jó minta, az, hogy valaki látja, milyen ügyesen ’halászik’ a felmenője (és közben őt magát nem kényezteti, vagy nem gyötri halálra), szerintem önmagában garantálja az utód életképességét, boldogulását.

Amikor hosszabb ideje működő, közepes vagy kisebb – jellemzően magántulajdonú, családi tulajdonú, vagy abból kinőtt - cégek vezetőivel, pláne tulajdonosaival dolgozunk coachként, tanácsadóként és az a célunk, hogy minél jobban feltérképezzük a helyzetet, az egyik alapkérdés mindig az, mennyire biztosított az utódlás a vállalkozásban. Az esetek nagyobbik részében kényes, problémás témára tapintunk rá. Igazán ritka az a válasz, hogy ezzel semmi dolgunk, tudatosan készülünk arra, hogy kineveljük a jövő menedzsmentjét. Főként azoknál a családi vállalkozásoknál érzékeny téma ez, ahol a családfő feltett szándéka az, hogy továbbvigye valamelyik gyermeke a céget. Ha a gyerek benn dolgozik a vállalkozásban, ott már eggyel előrébb járnak, ott az lehet gond (és sokszor valóban neuralgikus téma), hogy a papa és a gyerek máshogy gondolkodnak, nem ugyanarra a rugóra jár az eszük, napi szinten megküzdenek egymással a céges döntéseknél. Fel tudja őrölni mindkét szereplőt. Ha nem találnak megoldást (mondjuk egy ügyes coach-ot), akkor jobb esetben valamelyikük időben eltávozik (és nem az örök vadászmezőkre…).

A nagyobb gond az, ha egyik gyerek sem érdeklődik a családi vállalkozás - a papa sok esetben „legfontosabb” gyermeke, az általa létrehozott, gondosan felnevelt és szándékai szerint majdan útjára bocsátandó, családon belül továbbadandó cég - iránt.

A minap egy vezetői klubban Mérő László is egy hasonló történetet mesélt el, ahol egy hosszú vezetői coaching folyamat végén az ügyfele azt mondta, a közös munka során volt egy olyan mondata Mérőnek, ami miatt minden pénzt megért neki a vele kötött szerződés. Itt is előjött sokszor az apa és fia kapcsolata, a köztük lévő nézeteltérések. Ez a mondat – ami minden bizonnyal jól eltalált pillanatban lett megfogalmazva - így hangzott:

„Ő nem te vagy, ő egy másik ember.”

Nem túl bonyolult gondolat, mégis ott, akkor nagy hatást gyakorolt.

Hasonló mondattal én is értem már el erős hatást, de olyat is láttam már, amikor egyszerűen nem hajlandó valaki meghallani ennek a mondatnak a tartalmát, nem nyitott rá a füle. Sőt, kifejezetten be van zárva ezek felé a szavak felé. Ahhoz, hogy befogadjunk egy hasonlóan érzékeny és találó kérdést, ötletet, kell egy bizonyos érzelmi intelligenciaszint, empátia és nyitottság. És önismeret.

Saját (sajnos sokszor elszúrt) életünket nem tehetjük azzal jóvá, nem nyerhetünk önigazolást azáltal, ha gyerekeinkből gyúrunk egy olyan ’példányt’, amilyenné mi magunk szeretnénk, ha váltunk volna. Őket nem tudjuk átgyúrni, ők nem mi vagyunk, ők egy másik ember. A fenti helyzetekben az a fő probléma, hogy a szereplők bennragadtak a szülő-gyerek viszonyban (lásd Eric Berne: Emberi játszmák) és nem tudnak már ettől megszabadulni.

Szabó Magda mondta valahol egyszer, hogy: „Én azt hiszem, gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi”. Neki ugyan nem volt gyereke, viszont olyan szülei voltak, akiktől ezt jól megtanulta. Ezt a tanácsot pedig érdemes komolyan venni egészen kicsi kortól kezdve.

Koskovics Éva

coach