2016. máj 27.

Hogyan fejlődik gyermekünk emlékezete?

írta: Jantek Gyöngyvér
Hogyan fejlődik gyermekünk emlékezete?

Lassan két éves a kisfiam, és az elmúlt néhány hónapban nagyon sokat fejlődött. Sok mindent mond már, és szinte mindent meg is ért (ja, ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül meg is teszi, amit kérek tőle...). Mindig meglep, hogy milyen jó a memóriája: ha valamit egyszer hall, már meg is jegyzi, hónapokkal azelőtt történt dolgok jutnak eszébe hirtelen (pl. mit játszott a mamával húsvétkor). Emellett mostanában kezd "mesélni" a maga módján, és érdekes látni, hogy miként formálódnak a fejében emlékké a vele-velünk történt események. Áprilisban, mikor rajzottak a cserebogarak, az erkélyen játszottunk. Egy cserebogár a hátára repült, én leszedtem, és ledobtam az erkélyről, a bogár pedig elrepült. Ezt a sztorit utána sokszor elmesélte a maga módján. Aztán észrevettem, hogy a történet lassanként átalakul. Először bogár volt a hátán, majd azt mesélte, hogy katica. Most már csiga is mászott a hátán. Nagy átéléssel mutatja a hátát, látszik, hogy ő maga is elhiszi, ezek mind megtörténtek vele. Más dolog emlékezni valamire, más kérdés, hogy az az emlék egy megformált, elmesélhető történet-e, ami bármikor előhívható, és megint más kérdés, hogy az emlékek és a valóság mennyire különülnek el egymástól. Még óvodásokkal is gyakran előfordul, hogy összekeverik a fantáziát a valósággal, és a felnőttek hazugsággal vádolják őket emiatt, holott sok esetben csupán az emlékezetfejlődés egy fontos stádiumának lehetünk tanúi.

A következő cikket Torma Boglárka, pszichológus írta arról, hogyan fejlődik a gyermekek emlékezete, és hogy ebben milyen szerepet játszunk mi, szülők és felnőttek: 

A történetek, amiket magunkról mesélünk, jellemzik személyiségünket, gondolkodásunkat, ugyanakkor családunkat és kultúránk egészét is. E jelenség biológiai alapja az emlékezés, ami olyan nélkülözhetetlen eszköz a mindennapjainkban való boldoguláshoz, hogy működéséről legtöbbször tudomást sem veszünk, nem is beszélve kialakulásáról, fejlődéséről.

Freud még azt gondolta, hogy a gyerekek öt-hat éves koruk előtti eseményekre nem képesek visszaemlékezni, mára azonban egyértelművé vált, hogy az úgynevezett „gyermekkori amnézia” határpontja körülbelül három éves korra tehető. Ettől az életkortól kezd el a gyermek önmagáról, életének eseményeiről olyansaját emlékeket megőrizni (s azokról beszámolni), melyeknek személyes színezete, illetve a felnőttekéhez hasonló felépítése van.

Ahogy a fenti idézetben is olvasható: a már felnőtt ember elméjében feldereng a gyermekkor egy távoli képe, melyből mára „csupán” a kék bicikli, valamely elfeledett cél és egy nagyon személyes, szavakkal nehezen leírható érzés maradt meg. Ennek ellenére könnyen átérezhetjük, a gyermeki elme mennyire bonyolult és összehangolt működésére volt szükség ahhoz, hogy évtizedek múltán is felidézhető legyen valami abból a bizonyos napból.

Gaby J.Photography (CC)

Az emberi emlékezet egy hierarchikusan fölépülő, bonyolult struktúra, mely több alrendszerből áll. Erre az összetett rendszerre mintegy „ráépül” egy alkotórész, azönéletrajzi emlékezet, melynek legfőbb jellemzője, hogy magán a konkrét eseményen kívül megőrzi annak szubjektív, személyre szabott jelentőségét is, így, pl. miért is fontos nekünk egy adott élmény, vagy hogyan éreztük akkor magunkat?

Az önéletrajzi emlékezet fejlődésében kulcsszerepe van a nyelvi képességnek, a beszéd elsajátításának (Fivush, 2008). Ahhoz, hogy gyermekünk idővel ügyesen meséljen önmagáról és múltjáról történeteket (ún. narratívumokat), fontos még például szülei beszédstílusa, a nemi szereppel kapcsolatos elvárások, az időbeliségnek, a nézőpontok sokféleségének és a tudatelméletnek (amikor a gyermek arról gondolkodik, mi jár mások fejében) a megértése.

Az önmagunkról való emlékezést gyakran kíséri az „újraélés” élménye, mintha megint ott lennénk (s nemcsak kívülről látnánk magunkat) az úton a kék biciklivel, mintha éreznénk az illatokat vagy a napfényt a bőrünk. Ha egy ilyen emléket fölidézünk, tudásunk nemcsak bizonyos konkrét tényekre terjed ki, hanem az azokkal együtt rögzült kontextusra és időbeliségre is, ezáltal az egyedi és jól megkülönböztethető lesz minden mástól. Természetesen nem az összes önmagunkra vonatkozó emléket kíséri ez az élmény, de talán éppen ezek miatt szeretünk annyira együtt-emlékezni szeretteinkkel, barátainkkal.

A gyermek tehát egy történetekkel át meg átszőtt világba születik, aminek formálásába nagyon hamar igyekszik bekapcsolódni. A szülő és pici gyermeke a legkorábbi időktől „beszélget” egymással a múltról, például milyen volt az élet a baba születése előtt, vagy hogyan telt a terhesség. Erre már egy csecsemő is nagyon figyel, persze még nem a tartalomra, hanem inkább magára a kommunikációs aktusra, a szerető anyai figyelemre összpontosít. A következő lépés, amikor utánozni, ismételni kezdi, amit szüleitől hall – ez már egyértelmű jelzés arra, hogy a kicsi részt akar venni a beszélgetésben. A gyerekek két éves korukra egyre aktívabb szerepet vállalnak az eszmecserében, három évesen valódi kezdeményezőkké válnak, az óvodások többsége pedig már meglehetősen koherens „történetet” tud mesélni saját élményeiről.

A fenti fejlődési lépések mentén való előrehaladásban kulcsszerepe van a szülőnek, aki segíti-támogatja gyermekét emlékeinek, s az azokról szóló történeteinek fölépítésében.

A megosztott-emlékezés tehát egy közös munka, amiben az egyre mélyebb személyes bevonódás a döntő mozzanat (a gyermek és szülő részéről egyaránt!). Másként fogalmazva egy olyan helyzet ez, amiben a gyermek megtanulhatja, miként tudja megosztani élményeit másokkal, és miképp reflektálhat rájuk, például nézetkülönbség esetén.

Tehát az önmagukról szóló emlékezés lényege a megosztás, a kapcsolódó egyéni nézőpontok és vélemények megvitatása, a múlt és jelen folytonosságának (és az abban elfoglalt saját helynek) megértése.

Szülőként érdemes szem előtt tartani, hogy a gyermek önéletrajzi emlékezetének fejlődésében és az önmagáról szóló „meséinek” megalkotásában igen fontos az anyai-apai minta, hiszen ők az első narratívumok forrásai.

Haine és Fivush (1997) vizsgálatában kimutatta, hogy a gyermekek történetmondási készségeiket (pl. nyelvi fordulatok használata, nézetkülönbségek kezelése) gyakran aszerint alkalmazzák, hogy éppen melyik szülővel beszélgetnek. Az anyák több szubjektív értékelést, míg az apák inkább az adott emlékhez köthető információkat várnak. Ez a jellegzetes különbség a következő példával jól szemléltethető, hiszen legtöbben már biztosan hallottunk valami hasonlót férfiaktól: „Szívem, térj már a lényegre, nem kell a körítés!”. És persze nőktől is, akik inkább arra kíváncsiak, „hogy érzed magad, Drágám, mesélj?”.

A szülői gondoskodás a gyermekhez való kötődésen keresztül is kifejti hatását az emlékezet fejlődésére. A biztonságos kötődéssel jellemezhető szülő-gyermek kapcsolatban az anyák (és persze az apák is!) jellemzően részletesen, történetekkel színesítve beszélnek élményeikről – a gyermekek ezt szívesen hallgatják, könnyen eltanulják, belsővé teszik és alkalmazzák. A „kidolgozott szülői narratív stílus” jó hatással van a társas-érzelmi és kognitív fejlődésre is, így a későbbi nyelvi képességek (pl. idegen nyelv tanulás), az önelfogadás és a szülő-gyermek kapcsolat alakulására.

De miként is lehet ebben az első pillantásra elvontnak tűnő folyamatban szülőként hatékonyan közreműködni?

  • Mindenekelőtt jó, ha sokat beszélgetünk, mesélünk!
  • Kérdezzünk is minél többet és minél nyitottabban (ne egy szóval megválaszolható kérdésekkel!). Ezzel elvezetjük gyermekünket az információk megőrzésének és rendezésének hatékony módja felé, valamint segítjük abban, hogy minél több nézőpontot tudjon számításba venni, mérlegelni.
  • Törekedni kell arra, hogy a kommunikáció célja maga a beszélgetés legyen, s nem csupán a pontos információközlés. Ez persze nem jelenti azt, hogy üres fecsegéssel kellene próbálkozni, inkább arra vonatkozik, hogy hagyjuk érvényesülni gyermekünk nézőpontját, részesítsük valódi személyre szóló figyelemben (kicsit tehát kapcsoljuk ki a TV-t és a tűzhelyet is!), s igyekezzünk kevésbé direkt módon irányítani a helyzetet. Hogy csak a legegyszerűbbeket említsük, pl. a családi fényképek nézegetése vagy egy közös kirándulás, nyaralás lerajzolása…

Gyermekünk ezeket az erőfeszítéseket őszinte figyelemmel és bevonódással fogja meghálálni! Felnőve pedig minden bizonnyal sok kék biciklis-emlékkel fűszerezve idézi majd föl gyermekéveit!

Torma Boglárka, pszichológus írása

Szólj hozzá

emlékek pszichológia nevelés szeretem a ferjem