2016. júl 25.

Írjuk át életünk történetét! Kezdjük azzal, hogy döntsük el, jó sztori lesz!

írta: Éva28
Írjuk át életünk történetét! Kezdjük azzal, hogy döntsük el, jó sztori lesz!

girl-785310_180.jpg

Hányan mondják: „az a hajó már elment”, akkor kellett volna, vele kellett volna, ott lehetett volna. Persze ez soha nem ilyen egyszerű (és valljuk meg, legtöbbször nem is igaz), de aki ezt mondja, így éli meg, számára mégiscsak ez a valóság, az ő élete ettől lett ilyen, amilyen. De azért nem kellene belenyugodni mindenbe. Szerintem.

Gyerekkori élményeink és történeteink (beleértve a hallott meséket, a kedvenc dalocskákat, mondókákat is) meghatározhatják sorsunk alakulását. Bár – bevallom – gyakran olyan érzésem is van, hogy vannak, akik túl nagy jelentőséget tulajdonítanak ezeknek, szinte már ragaszkodnak régi traumáikhoz, kapaszkodnak például a „gonosz, tudatlan, balfék” szülőktől kapott sorsrontó örökségekhez. Az átélt kudarcokban, problémákban önmaguknak szinte nincs is szerepük, mindent rá lehet kenni az ősökre és a tőlük kapott, cipelendő batyura.

Vannak, akik - szerencsésebb esetben - a gyönyörű gyerekkorhoz, a nagyszülők, szülők által biztosított burokhoz, idillhez ragaszkodnak görcsösen – és azt élik meg nehezen, hogy ők már nem tudják ugyanezt nyújtani a gyerekeiknek.

Mint mindenen, ezen is lehet dolgozni, tudatosítani lehet magunkban és át is lehet alakítani, átírni, megfordítani a sztorit. Azért jó ha tudjuk, hogy az életünkért elsősorban mi magunk vagyunk a felelősök.

once-upon-a-time-719174_180.jpg

Akit mindez nem győz meg, azok számára mondom, hogy számtalan felmérés és zsenikutatás bizonyította már be, hogy azok közül az emberek közül, akik felnőtt korban nagy sikereket értek el, valami jelentős tettet hajtottak végbe, nagy arányt képviselnek azok, akik gyerekkorban nagy traumát szenvedtek (szülők halála, háborús, menekülős viszonyok stb.). Nem mondom, hogy el kell, el lehet felejteni a borzalmas emlékeket és az átélt szörnyű élményeket, az érzelmi űrt, ami egy szülő elvesztése után maradhat, de ilyenkor valami ösztönös túlélési vágynak, vagy a bennünk lévő tudat alatti, genetikusan meglévő életösztönnek, ha úgy tetszik, távolabbi ősöktől kapott régi tudásoknak köszönhetően ilyenkor aktivizálódnak olyan erőforrások, képességek, amelyek hatására sokkal többre leszünk képesek, mint más, akinek élete problémamentes, biztonságos.

A párkapcsolatok terén is számos példát ismerünk arra, hogy miközben elégedetlenek vagyunk saját párkapcsolatunkkal, a régi kapcsolatokat megszépíti az idő (nem véletlen az első szerelem emlékének időnként túlértékelt megélése sem). A hosszú ideje együtt lévő párok sokszor hajlamosak arra, hogy egymásban inkább a problémát, a kellemetlenséget látják meg, elfelejtve azt, miért szerettünk bele annak idején párunkba. Persze, azóta ő sokat változott. Kérdés, mi a helyzet velünk? Mi maradtunk az a helyes, csinos, kedves, mindenre nyitott és rugalmas valaki, aki voltunk kapcsolatunk kezdetén?

Megint jönnék egy irodalmi példával, amely talán nálam még beszédesebben és érzékletesebben tudja átvinni a dolog lényegét. Nem annyira irodalmi, de eszembe jutott a Mézga család is (lehet, hogy a fiatalabbak már nem is ismerik?), Paula esete, aki folyton Hufnágel Pista után áhítozott férje, Mézga Géza csetlés-botlásai, hitvestársi megnyilvánulásai ellenében. Aztán egyszer megjött Amerikából, volt is próbálkozás és lett belőle nagy pofáraesés (már elnézést a kifejezésért).

A kortárs orosz írónő, Ljudmila Ulickaja könyveiben rengeteg elképesztő történet szerepel, az elmúlt évszázad orosz történelme, főleg a szovjet időszak és az azt követő frusztrált társadalmi viszonyok emberi sorsai. Nekem nagy kedvencem. Elsők között olvastam a Médea és gyermekei című könyvét, máig egyik kedvencem tőle. A napokban, ahogy kinyitottam, „szembejött” egy bekezdés. Így szól:

 „Médea egyetlen férfi feleségeként majd özvegyeként élte le életét. Özvegysége gyönyörű volt, semmivel sem rosszabb férjezett állapotánál. A hosszú, majdnem harminc év alatt, ami a férje halála óta eltelt, maga a múlt is megváltozott, és az egyetlen keserű sérelem, ami férjétől kijutott neki – bármilyen meglepő, az is csak halála után -, feloldódott, és férje végül is jelentékeny és monumentális alakot öltött, olyat, amilyennek életében még csak nyoma sem volt.

Az özvegység már jóval régebb óta tartott a házasságánál, és Médea viszonya elhunyt férjével továbbra is kiváló maradt, sőt, az évek múlásával egyre jobb lett.”

 Már ebből az egy bekezdésből érezhető, hogy Médeának irigylésre méltóan jó természete van és nincs szüksége semminemű segítségre ahhoz, hogy kezelje a magányt, feldolgozza a régen átélt traumákat és várja még azt, amit várhat az élettől. Reálisan, önazonosan, kiegyensúlyozottan.

Ha röviden és velősen szeretném megfogalmazni, mire lehet szükség ahhoz, hogy jó életet éljünk és kihozzuk belőle amit lehet, én - a mai tudásom alapján - ezeket mondanám:

  • Ismerjük meg minél jobban és fogadjuk el magunkat (és élettörténeteinket!), de a lehetőségekhez képest tegyünk is érte, hogy ha szükségét érezzük, akkor ne riadjunk vissza a változástól, önmagunk fejlesztésétől sem.
  • Legyünk nyitottak, hallgassuk meg mások véleményét, ne ítélkezzünk, hanem próbáljuk meg megérteni, esetleg ők miért gondolhatják másképp, mint mi.
  • Értékeljük azt amink van, örüljünk az apróságoknak, adjunk másoknak is amennyit tudunk. Egy mosoly, egy kedves gesztus nem kerül semmibe. Így nagyobb esélyünk lesz rá, hogy mi is többet kapunk belőle.
  • Tanuljunk, olvassunk, akarjuk megérteni a világot! Ha az agyunkat dolgoztatjuk, megtapasztaljuk, hogy semmi nem olyan egyszerű, mint elsőre látszik; nem hisszük azt, hogy mi mindent tudunk, gondolkodásmódunk, észjárásunk is rugalmasabb lesz (akárcsak a testünk az aktív élet mellett) és tovább kísér minket az itt töltött úton.
  • A legfontosabbat hagytam a végére: nézzük humorral a dolgokat, tudjunk nevetni (legfőképpen saját magunkon) – ha szomorúak vagyunk, keressünk például egy barátot, aki kihúz, egy jó filmet, könyvet, zenét. Utolsó ilyen saját élményem a Mádi Női Élménytáborból a zseniális spanyol rendező, Pedro Almodóvár filmje, az Asszonyok a teljes idegösszeomlás határán – és Bea nevetése közben… 

Az önismerethez egy kis adalék itt:

Koskovics Éva

coach

 

Szólj hozzá

élmény coaching coach co