Ha végeznénk egy felmérést, a szeptemberről kinek mi jut eszébe, biztos magasan nyerné a versenyt az iskolakezdés. Persze már az óvodai (és bölcsődei) beszoktatás is ennek a témának a bevezető lépései (jó, ha tudjátok fiatal anyukák!); talán jobb is, hogy van némi felkészülési időnk, beérhetünk mi is a gyerekeink mellett erre a - remélhetőleg hosszan tartó, minden évben magasabb szinten ismétlődő, ugyanakkor sokszor emberpróbáló, komoly izgalmakat is hordozó - programra.

Szeptember eleje van. Sok cikk foglalkozott megint az iskolai témával, a gyerekekre nehezedő stresszel és azzal, mit tehetnek a szülők, a pedagógusok - a meglévő keretek között - gyerekeink érdekében.

Felhívom a figyelmet, hogy mi itt a Lelkizónán már júniusban tartottunk egy tematikus hetet, amikor minden nap ezzel a területtel foglalkoztunk, ki-ki a maga tapasztalatai, a maga érintettsége, szemléletmódja szerint. Akit érdekel, esetleg akkor még nem ismert minket, érdemes visszanézni az akkori írásainkat. Én a végén egy összefoglalót is írtam belőlük: itt olvasható.

Hogy kicsit személyesre vegyem a dolgot, elmesélem, velünk mi a helyzet. A barátaink többsége megelőzött minket a gyerektémában. Mi csak hallgattuk az iskolakereséses beszélgetéseket, a kétszintű érettségi, a felvételi, a 6, 8 osztályos gimnázium témáit és problémáit taglaló ismerősöket, próbáltuk valamennyire követni a felsőoktatás változásait és többször is megbeszéltük, hogy nem is baj, hogy mi később kezdtük ezt a dolgot, legalább addigra lecsengenek a változások, kitisztul az ég... Mit mondjak, alaposan mellétrafáltunk. Mondom is a barátnőimnek, milyen szerencsések vagytok, hogy a ti gyerekeitek még tudtak itthon normális, államilag finanszírozott diplomát kapni, túl vagytok ezen a szakaszon, nem érint most titeket ez az egész felfordulás, ez a bizonytalanság, ami az oktatási rendszer körül kialakult.

A mi családunkban izgalmas tanév jön, a nagyobbik gyerekem most kezdi el a fakultációt (annak kiválasztása már egyfajta orientációt jelent a továbbtanulás irányába és ennek megfelelően nem volt könnyű kitalálni, mi legyen...), a kisebbik idén fejezi be az általános iskolát, készülünk a gimnáziumi felvételire, nézegetjük az iskolákat, hova is kellene menni. Ennek első (nekem nem tetsző) jele, hogy azt mondta, lehet, egy edzéssel kevesebbre fog csak tudni járni, illetve abba akarja hagyni a gitártanulást, hogy legyen elég ideje a felvételire készülni. Nem értek vele egyet, szerintem a sport is és a gitár is ennél sokkal fontosabb, pláne, hogy ő választotta, szereti. Nem úgy kell képzelni, hogy éjjel-nappal gitározott eddig és szolfézsra járt, nem. Egy igazi zenészhez járt, akivel jó kis rock számokat játszottak, élvezték a zenét és mindig örömmel ment. Attól félek, ha ezt az örömet kiiktatja az életéből, akkor hiányozni fog. Még dolgozunk rajta… Persze muszáj lesz matek előkészítőre járni (aminek szintén nem örülök, jó lenne, ha az átlagos matek órán tanultak elegendő alapot adnának a nyolcadikosoknak a felvételihez, nem kellene még ezzel is emelni az óraszámokat – de a többség jár, akkor mit tegyünk, jobb, ha mi is járunk, nehogy lebőgjünk…).

Nagyon sokáig (10-15 évig legalább) álmodtam szeptember elején azt, hogy költözni kell a kollégiumba. Nem tudtam, hogy fogok odautazni (nem volt autónk), kik lesznek a szobatársaim, izgultam, mit kell még összeszedni, mi nincs még meg, stb. Nem csoda, hiszen 9 évig voltam kollégista. Többször érettségiztem is álmomban, egy-két egyetemi vizsga is kísértett, de most olyan kusza az oktatás körüli helyzet, hogy komolyan mondom, azt sem tudom, mit álmodjak… Elhatároztam, nem görcsölök rajta. Bízom a gyerekeimben és kész. Lesz, ami lesz.

Mielőtt többet kifecsegnék a családi viszonyokból, a kisebb és nagyobb kamasz gyerekeim titkaiból, inkább egy olyan témát veszek elő, ami szintén érint engem is (hiszen két fiúgyermekről beszéltem az imént), ugyanakkor mégsem hivatkoznék személyes tapasztalatokra (bár nem lenne olyan nehéz).

Philip Zimbardo Nikita D. Coulombe-val írt könyve, a Nincs kapcsolat (alcíme: Hová lettek a férfiak?) – több izgalmas kérdést vet fel, ami részben a nemi szerepek alakulásához, részben a társadalmi, szociológiai, technológiai fejlődéshez kapcsolódik. Lehet, sokan gondolják, hogy az USA oktatási rendszere jobb mint a miénk, természetesen ez semmiképp nincs így, ott is sok gond van, óriási szakadék tátong az állami és a magán szféra között, a különböző államok, városok, iskolaformák között. Hasonlóan a világ többi részéhez, ott is próbálják mérni az oktatás eredményeit különböző tesztekkel, aminek a hatására - a szerzők megállapítása szerint – csak még tovább romlik az iskolai teljesítmény, a tanároktól egészen mást vár el a rendszer, mint kellene. Azt írják, hogy sok helyen a teszteredmények alapján kapják a támogatást az iskolák, így a tanárok nem azért tanítanak, hogy felébresszék a diákok érdeklődését, vagy kritikus gondolkodásra ösztönözzék őket, hanem azért, hogy megfeleljenek a teszteknek, bebiflázzák a tananyagot. Az intellektuális igényesség így szép sorban elsorvad: a rosszabb képességűekben a csíráját sem sikerül megtalálni, a jobbakból viszont ki lehet irtani időben, a tanárokból pedig szintén kiöli a rendszer, ha addig volt is. Eredménye az unalom, az érdektelenség, a motiválatlanság és az online világhoz, aztán annak hatására még rosszabb dolgok felé fordulás, elidegenedés.

Azt írják Zimbardo-ék, hogy életre szóló kihatásai vannak annak, hogy annak idején erős vagy gyenge tanítót sodort valaki útjába az élet.

„Azokból a gyerekekből, akiknek kilencéves korukban jó volt a tanítójuk, ritkábban lesznek tinédzserkorú szülők, nagyobb valószínűséggel tanulnak tovább, és életük során átlagban 50 ezer dollárral keresnek többet, mint a gyenge tanítót kifogott társaik”.

Ahogy olvasom Zimbardo sorait és ugyanakkor tudom, hogy ő indította el Magyarországon a Hősök tere projektet, sokszor gondolom, hogy valójában rólunk ír, hiszen a sorai ránk is ugyanúgy illenek. Például:

„…mivel kevés kézzelfogható előnnyel jár, ha elhivatott tanárok vagyunk (a tanári fizetések alacsonyak, és a tanárok státusza sem túl magas), idővel sok pedagógus elveszíti a lelkesedését, és szünteti be az irányú erőfeszítéseit, hogy órái lebilincselőek vagy éppen időszerűek, aktuális eseményekhez kapcsolódóak legyenek. Végeredményként a gyerekek sokasága hülyül bele a gépies magolásba pusztán azért, hogy megfeleljen a tanári elvárásnak, és elérje az iskolára kimért, és ezáltal az iskola által megkövetelt teljesítményszintet. A közoktatás fókuszában általában nem a problémák felderítése vagy a megoldások keresése áll, és az iskola nem készíti fel a gyerekeket a való élet kihívásaira – noha ezek sokak szerint fontos feladatai lennének.”

Persze nem felelhet mindenért az iskola, ő is hangsúlyozza az agyonhajszolt szülőkből áradó stressz-hatásokat, a szétesett családok következményeit, azt, hogy a fiúk milyen ijesztő nagy arányban nem kapnak férfi mintát (vagy éppenséggel túl sokat kapnak, egyik apukától a másikig).

Amit még ki szeretnék emelni – visszakanyarodva ahhoz a tényhez, hogy nekem is két fiam van -, az annak a figyelembe vétele (pontosabban nem vétele), hogy a fiúk és a lányok fejlődési üteme között mekkora különbség van és ezt mennyire nem veszik figyelembe az oktatás során.

„Általánosságban elmondható, hogy iskolába kerülésükkor a fiúk fizikailag aktívabbak, de társas és verbális téren kevésbé fejlettek a lányokhoz képest. Nagyobb elevenségük miatt a fiúknak nehezebb hosszú időn keresztül nyugton ülniük. Egy ötéves fiú nyelvi készségei nagyjából egy három és fél éves lányéval egyeznek meg, vagyis ebben az életkorban a fiúk nincsenek a megfelelő fejlettségi szinten ahhoz, hogy olvasni tanítsuk őket… (szerencsére nálunk ötéveseket még nem tanítanak olvasni – K.É.). Ha rákényszerítjük a fiúkra, hogy azelőtt tanuljanak meg valamit, hogy az agyuk megérne rá, akkor ezzel akaratlanul is megutáltatjuk velük az adott feladatot; a korai negatív tapasztalatok pedig ellenállást és haragot váltanak ki belőlük általában véve az iskola, és különösképp a tanulás iránt.   A fiúk jellemzően gyakorlati, kézügyességet igénylő feladatokon keresztül képesek a legjobban tanulni, az iskola azonban alig ad alkalmat arra, hogy valódi tárgyakat vehessenek a kezükbe…

Egy nemrégiben lezajlott kutatás a tanárok előítéletességére derített fényt a fiúkkal szemben: ugyanis a nemek közti teljesítménybeli különbség harmadával csökken akkor, ha névtelenül osztályozzák a teszteket.”

Szóval, 2016 szeptemberének elején mindenkinek kívánok jó, sőt, szuper jó fej tanítókat, türelmes, rugalmas és kritikus gondolkodásra, nyitottságra tanító, ösztönző pedagógusokat, akik – a sok egyéb feladat mellett – képesek valamennyire az egyéni fejlettségbeli különbségekre is odafigyelni. Nincs könnyű dolguk, de nekünk sincs, szülőknek, nagyszülőknek, vállalkozóknak, alkalmazottaknak, ilyen-olyan élethelyzetben lévőknek. De bízni kell egymásban, odafigyelni egymásra és segíteni abban és ott, ahol tudunk.

Én például megint felajánlok ingyen coachingot két (elsőnek jelentkező) pedagógusnak 3-3 alkalomra Budapesten, vagy a budai agglomerációban.

De lehet nekem írni is ide (ha a blogra nem szeretnétek): koskovics.eva@kokart.hu