Áldott hétvége: végre nem kell rohanni, lehet pihenni, lecsendesedhetünk és tölthetünk egy kis időt azokkal is, akik már nincsenek köztünk. Emlékezhetünk rájuk. Avagy: hosszú hétvége, megbolydul az ország, mindenki úton, tömve a szállodák, pihenni kell, el kell menni valahová. Aztán idegesek leszünk a dugóban az autópályán, nem élvezzük a tömött wellness-t, a várakozást az éttermekben, a gyerekek hisztisek, unják, nem akarnak kirándulni, maradtunk volna inkább otthon…

Arra gondoltam, milyen szerencsések is vagyunk mi, hogy ezt eldönthetjük, rajtunk múlik, melyik verziót választjuk. Vagy ez mégsem lenne ilyen egyszerű?

Érdekes lenne látni egy statisztikát, mitől ürült ki például Budapest október utolsó péntekén: hányan mentek hosszú hétvégére valami wellness hotelbe, hányan pedig vidékre, a nagyikhoz, összekötve a rokonlátogatást az évenkénti kötelező temetőlátogatással. Vagy hányan kombinálták a kettőt: három nap valami jó helyen, pihenés, kirándulás, wellness, aztán beiktatni hazafelé a temetőket. Arra is kíváncsi lennék, mekkora azoknak az aránya, akiket ez a téma egyáltalán nem érint meg, nem igazodnak az ünnepnapokhoz, nem foglalkoznak a már elment szeretteik emlékének ilyen módon való ápolásával. Vagy semmilyen módon való ápolásával.

Amikor elvesztünk egy szeretett családtagot, sokszor azzal vigasztaljuk magunkat és a gyerekeinket, hogy velünk (a szívünkben) marad mindörökre. Vagy az égből, fentről vigyáz majd ránk ezentúl, vagy, hogy ő csak előrement, majd találkozunk vele a túlvilágon. Kell valami kapaszkodó, hogy együtt tudjunk élni a veszteséggel. Aztán, attól függően, ki mennyire spirituális, mennyire nyitott, mennyire van szüksége ennél több kapaszkodóra, ha nagyon keres, találhat magának jóval többet is. Elolvasva Szepes Mária vagy Müller Péter (és mások) könyveit, megnézve a Felhőatlasz című filmet (épp tegnap este vetítették a tévében) a kételkedők is megérintődnek, elgondolkoznak. Egészen másként élik meg a halált azokban a vallásokban is, ahol hisznek a reinkarnációban, az újjászületésben.

Tényleg érezzük (én magam legalábbis határozottan), hogy vannak olyan családtagok, barátok, akik már régóta nincsenek köztünk és mégis bennünk élnek valamilyen formában. Szinte halljuk a hangjukat, tudjuk, mit mondanának adott esetben, látjuk, ahogy ránk mosolyognak, érzünk valami jelenlévőt is belőlük. Lehet, hogy ez valójában csak az emlékezet? Vagy az emlékezet által előállított hamis, csalóka káprázat? Érzelmi-érzéki csalódás? Valójában nem tudjuk biztosan, hogyan működik. A különféle hitek, kultúrák is különbözőképpen magyarázzák. Egészen más a természeti népek és a modern világ megélése.

Az elhunytakkal álmainkban is találkozhatunk, akár ’visszajárhatnak’ hozzánk, vagy csak visszajönnek elköszönni, megkérnek minket, engedjük már tényleg elmenni őket. Sok ilyen történetet hallottam már. Biztos van, aki ezeket megmosolyogja, nem fogadja el, mások számára a további élet biztosítéka, alapja lehet.

Emlékezni kell, fontos. Segít abban is minket, hogy biztosak lehetünk benne, ránk is fognak emlékezni, minket is megtartanak majd egy darabig az emlékezetükben a szeretteink. Mert ugye vannak szeretteink?!

Ugye nem vagyunk egyedül? Ugye nem fordultunk el a szeretteinktől, nem vagyunk haragban velük, netán az egész világgal?! Lesz, akinek majd mi leszünk az igazodási pont, a szép emlék?! … Itt kezdődnek a valódi problémák. Ha erre nincs jó válaszunk.

Mostanában divatba jött a bakancslista kifejezés. Mit nem valósítottál még meg az életedben, amit feltétlenül szeretnél még megtenni, mielőtt esetleg… Vagy mielőtt még családot alapítasz, mielőtt megöregszel, stb.

Ebben benne van az is, hogy tele vagyunk vágyakkal, élmények utáni sóvárgással, birtoklási kényszerekkel, amelyekről azt gondoljuk, életünk akkor lenne kerek egész, akkor lennénk igazán boldogok, ha oda eljutnánk, ha azt láthatnánk, megkaphatnánk, stb. Jó a bakancslista, adhat értelmet az életnek, tartalmazhat klassz célokat, amelyek értelmet adnak a munkánknak, a fárasztó napokon segíthet átlendülni. De előfordulhat az is,, hogy aztán, ha véletlenül mind sikerül, akkor sokszor nem a várt eredményt kapjuk, hanem nézünk kifelé a fejünkből, hogy akkor most mi van, mit találjunk még ki magunknak, miért nem tudunk mégsem örülni annyira, mint vártuk.

Persze nem akarok senkit lebeszélni arról, hogy valósítsa meg álmait, sőt! Nem akarom azt mondani, hogy ne utazzon, úgyis elkopik majd az emléke és különben is sok pénzbe kerül. Isten ments, ha megtehetitek, utazzatok annyit, amennyit csak lehet. De az életünk minősége, az elégedettség, a boldogság (ha úgy tetszik) nem itt dől el. Nem a tárgyi dolgok és élmények halmozásán. Sőt, az akár a kiégéshez vezető stabil, egyenes út is lehet.

Fontosabb mindennél, hogy legyünk rendben magunkkal, legyenek, akiket szeretünk és viszontszeretnek, csináljunk értelmes dolgokat és érezzük, hogy nagyjából a helyünkön vagyunk. Ebbe pedig belefér sok minden. Belefér a változás is. Sőt, időnként kell is a változás, a megújulás. De valahol mélyen mindig van benne, kell, hogy legyen valami stabil tényező, egy-két igazodási pont. Ha úgy tetszik, útjelző. Még az is lehet, hogy egy régen elment nagyszülő, akitől sokat kaptunk, vagy egy gyerekkori élmény, ami meghatározó volt. Akibe, amibe kapaszkodni tudunk. Erőssé tesz minket. Támogat. Akkor is, ha már elment. Ha már régen volt.

Gondoltál már arra, te mit szeretnél, hogy emlékezzen rád majd a gyereked? Vagy az unokád? Vagy a barátaid? Lesznek rólad jó emlékeik? Vagy majd arra emlékeznek, hogy mindig dolgoztál, rohantál? Ideges voltál? Nem figyeltél rájuk?

Emlékezzünk, szeressünk, vigyázzunk magunkra és örüljünk annak, ami van, ami jó az életünkben. Értékeljük meglévő értékeinket megfelelő módon! Figyeljünk a szeretteinkre és legyünk velük minél többet, amíg lehet.

Koskovics Éva

coach