A helyes arányok megtalálása és a normalitáson belül maradás az élet számos területén nehéz feladat lehet: munka-magánélet, egészséges táplálkozás, azon belül fehérje-szénhidrát arány, férfi-női szerepek, ösztönös és tudatos döntések, ülő életmód-sportolás,

sportoláson belül a cardio, a statikus, az izmok növelését célzó típusok aránya, vagy épp a tévézés, sorozat-követés még elfogadható mértéke, vagy mondjuk az aktuálpolitika követésének még káros agyi, idegi hatásokat nem eredményező mennyisége stb. (kinek melyikkel van dolga). Ez mind nagyon komoly kérdés, külön-külön is jó blog-téma lehetne bármelyikük.

/Akik a cím alapján reménykedtek, hogy most talán választ kapnak életük nagy problémájára, azoktól elnézést kérek, még itt abbahagyhatják az olvasást. Azért felhívom a figyelmüket arra, ha valóban kíváncsiak a megoldásra, van ötletem: tegyenek érte! De mindenképpen használják az eszüket, ne dőljenek be a hatásvadász hirdetéseknek, ígéreteknek és a médiának./

Elárulom, a magam részéről a fentiek közül az utolsóval vannak leginkább nehézségeim: én is próbálom minimalizálni a hírekre, pláne az aktuálpolitikára fordított időt, különösen annak fényében, ami nálunk ma ezen a téren zajlik. Egyébként pedig érdeklődő ember vagyok, szeretem érteni a dolgokat, szeretek (szeretnék) képben lenni, azt gondolom, a tájékozottság valahol egyfajta felelősség is. Persze sokszor felzaklatnak a hírek, vagy a hírek tálalása, torzítása, a média működése úgy általában. Főleg egyes médiáké.

A Lelkizónán nem is szoktunk ilyen témákkal foglalkozni, sokkal fontosabbnak tartjunk a lelki békénket annál, hogy belekeveredjünk holmi zűrös ügyekbe, a nevünket adjuk bármilyen vonulatnak, a normalitáson túl. Ezen a héten azonban engem személyesen nagyon elszomorított egy aktuális hír, miszerint elképesztően megnőtt az idegenellenesség Magyarországon. 2016-ban a magyarok 58%-a idegenellenes! (2012 előtt 30, 2015-ben már 40 %-uk volt az, de 1992-ben ez még csak 10 % körül volt!). Sajnos ez politika is, de erről a részéről nem is mondanék többet. Kár, hogy azok, akik felelősek mindezért, nem látják ezt, nem érzik, milyen károkat okoznak. Vagy ha igen, az még rosszabb.

Magyarország nem annyira multikulturális ország, mint a legtöbb nyugat-európai, de azért már itt is szép számmal élnek külföldről ide költözöttek. Milyen érzés lehet nekik ezt megélni? Amikor beszólnak a villamoson, vagy az utcán? Kezdje magyarázni, hogy az ő apukája/anyukája ide járt egyetemre, vagy elment dolgozni egy távoli országba és itt vagy ott szerelmes lett és…?

Nyolcadikos gyerek, afrikai édesapával, egy agglomerációs településen azt mondja az anyukájának: milyen jó lenne, ha az egész osztályunk együtt mehetne tovább gimnáziumba, ha együtt maradhatnánk! Az én gyerekemben - aki szintén gimnázium előtt áll, épp keresgélésben vagyunk -, fel sem merül az a szempont, hogy hova megy a többi osztálytárs, pedig igencsak jóban van velük. De mi lehet e mögött a mondat mögött, ha nem az, hogy szorong a gyerek, tudja, új közegbe kerül, fél a bőrszíne miatt, a különbözősége miatt. Érzi, érhetik rossz élmények.

Eszembe jutott erről az Aronson-féle mozaik módszer: Elliot Aronson (pszichológus, többek között A társas lény című jelentős könyvéről ismerhetjük) az USÁ-ban, Texasban kezdte el alkalmazni azt a módszert, hogy a fehér-fekete-spanyol diákok között, akik agresszíven viselkedtek egymással és rengeteg volt a faji és egyéb konfliktus, bevezette, olyan módszerekkel kell tanítani őket, ami az együttműködésre épít. Meg kellett ismerniük egymást, hogy együtt tudjanak működni. Egymásra voltak utalva, így lassan nem volt mese, nyitniuk kellett egymás irányába, megismerték egymást és lassan meg is szűntek az előítéletek. Olvashattok róla itt:

Kepes András Világkép című új könyvében is ír ezekről a dolgokról. Érdemes elolvasni, amellett, hogy sok elgondolkoztató témáról ír, nagyon szórakoztató, olyan ’Kepes-es’. Ő gyerekkora nagy részét Bejrútban, majd Dél-Amerikában töltötte, aztán később is rengeteget utazott, látott a világból. Ezt írja:

„Az emberek nem gonoszak; nem szívesen nézik mások szenvedéseit. Csak különbözőképpen próbálnak könnyíteni lelkiismeretükön: van, aki segítséggel, és van, aki gyűlölködéssel.”

A nyáron hallgattam egy előadást annak a házaspárnak a nő tagjától, akik nászútjukon elmentek biciklivel körbejárni a Földet. A tervezett útból jóval hosszabb lett, több mint 4 évig utaztak, és természetesen rengeteg élménnyel gazdagodtak. Ő is azt mesélte, hogy az emberek mindenhol segítőkészek, kedvesek voltak, semmi rossz élményük nem volt, eltekintve egy-két hatósági gonoszkodástól. Ők is arra jutottak, amit a média közvetít felénk, az rengeteg kárt tesz bennünk, az szinte csak a rosszra összpontosít, riogat és maga is gonosszá tud tenni.

Félelmetes az is, hogy azok tudnak a leginkább gyűlölködni, akiknek nincsenek is tapasztalataik és azokban van a legnagyobb frusztráció, akiket nem üldöz senki. Persze ettől még ők megélhetik úgy, hogy épp ki akarják őket üldözni az otthonukból, itt van nyakunkon a népvándorlás, az arab hordák csak a jelet várják, hogy támadjanak. Még a végén a cigányainkkal is megbékélünk, sőt, összefogunk, ha kell segítség az önvédelemhez. Ki tudja, mi lehet ennek az oka: félelem, tudatlanság, vagy az ősök bűnei? Amelyekről nem is tudunk? Valamiféle átörökített frusztráció, bűntudat, zavarodottság?

Ráadásul sokszor azt látja, azt érzi az ember, akiknek lenne okuk a gyűlöletre, a bosszúvágyra, azokban ez egyáltalán nincs meg.

Ajánlom, ha tehetitek, olvassátok el az 1970-ben született szovjet, akarom mondani, orosz anyanyelvű (de ha jobban meggondolom, akkor inkább ukrán, de valójában lengyel zsidó származású), ma Németországban élő (német férjjel büszkélkedhető és a németekkel boldogan, kiegyensúlyozottan együtt élni tudó) irodalomtörténész, Katya Petrovszkaja könyvét, címe: Talán Eszter. Ez egy dokumentumregény, a saját családjának a története. Nekivágott, hogy felgöngyölítse. Amit fel lehet. Tele rejtélyekkel, kérdésekkel, amiket már nincs kinek feltenni, váratlan meglepetésekkel, történetekkel. Meg persze történelemmel. Jó mondatokkal, amelyek elgondolkoztatnak, mint például ez is (annak kapcsán, hogy az egyik nagyapja kertész volt és akiről megtudjuk, a személyes története szintén nagyon titokzatos, hiszen 41 évvel a háború után, minden magyarázat nélkül állított haza):

„Teli voltak a botanikus kertjeink a világ különböző fertályairól származó rózsákkal, a leghajmeresztőbb neveket lehetett olvasni a virágok tövében, a földbe szúrt táblácskán: messzi országok, elveszett világok hírét hozták azok a táblák, a saját meg nem álmodott álmainkkal szembesítettek bennünket, amelyek jóval később váltak csak valóra. Évtizedekig kísérleteztek országunk hatalmas virágoskertjében kiváltképp az alpesi rózsafajok szaporításával, miközben másrészt célirányosan csökkenteni igyekeztek az embertípusok számát.”

Azt írtam az elején, hogy kulcsszó az arányosság. Igen, próbáljunk meg arányosak lenni! Arányosan élni, enni-inni, félni, ítélkezni, tükörbe nézni és nem bezárkózni, hanem inkább nyitni. Ha nagyon nem megy, nekünk lesz rosszabb. Ne mérgezzük magunkat az idióta tévéműsorokkal, helyettük inkább olvassunk, nézzünk jó filmeket, menjünk a természetbe és töltsünk minél több időt a szeretteink társaságában. A legtöbb probléma úgyis tőlünk függetlenül alakul, ugyanakkor egy kedves emberi gesztussal jobbá tehetjük valakinek a napját, a magunkét is. Ha az élményeinket osztjuk meg másokkal, nem pedig rémtörténetekkel és a keserűségeinkkel traktáljuk a környezetünket, akkor jobban fogjuk mi is érezni magunkat.

Egy jó – ha úgy tetszik, coaching-os – gyakorlat: amikor észreveszed, hogy megint panaszkodsz, átmentél negatívba, vegyél egy nagy levegőt, gondold át mégegyszer és próbáld meg átfordítani, menteni a helyzetet: Mégis, mi ebben a jó, hogy másokat is le akarok húzni? Miért ezt meséltem, amikor lehetett volna egy jó történettel is szórakoztatni a társaságot? Mondj helyette egy jót, vidámat. Nevess magadon egyet és kérd meg a hallgatóságodat, mondjon valaki egy olyan sztorit, ami pozitív, ami feledteti a rossz hangulatot.

Vagy egyél egy sütit. Aztán menj, sétálj, mozogd le!

Szép napot, menjetek a szabadba!

Koskovics Éva

coach