Egy dolog mindannyiunkban közös: ha nem lett volna az anyánk, mi sem lennénk. Ő az első és mindenek feletti, mindenek előtti feltétele annak, hogy erre a világra születtünk.

Eleinte volt az orgonaágabarackfavirága közös éneklése az oviban; aztán cuki papírszívek és rajzok készítése a suliban; majd kamaszkorunk lázadós, de anyák napjára mindig virágot vivős évei; és a felnőttkor kiegyensúlyozottabb, anyánkat már a helyén kezelő anyáknapja-ünneplései... Most, hogy már én…

Az egyetemi évek alatt kialakult egy hétfős baráti társaságunk. Hét csaj. Egymást választottuk, ha csapatban kellett dolgozni, együtt készültünk a prezentációkra. Megünnepeltük a szülinapokat, a karácsonyt, felmentünk egymáshoz filmezni, teázni, beszélgetni. Könnyes nevetések és nehéz pillanatok,…

Milyen jó is lenne, ha bebiztosíthatnánk a gyerekeink jövőjét! Ha az, amit felépítettünk, megmaradhatna és utódaink továbbvinnék, tovább építenék amit mi elkezdtünk (vagy mi is folytattunk).