Hányan mondták már, hogy nincs lehetetlen!? De egyáltalán, mi az, hogy lehetetlen? Milyen gátakat kell ledönteni ahhoz, hogy elégedettek lehessünk magunkkal, hogy büszkék lehessünk magunkra?

Van, aki egy világ körüli út teljesítésében, van, aki egy közösség sikeres vezetésében, van, aki abban éri el a maga csúcsteljesítményét, ha minden nap úgy fekszik le, hogy szépen kitakarította a lakását, vagy mindenről beszámolt a barátnőjének, az anyukájának, vagy aznap is eleget mesélt a gyerekének. Nem jó, ha tudjuk, érezzük, hogy el kellene pakolni, fel kellene hívni, vagy vár a gyerek, hogy meséljek, de fáradt vagyok, nincs kedvem, inkább a sorozatot nézem, stb. Ma ezzel, holnap azzal mentem fel magam, pedig tudom, hogy ez nem jó.

Az a fő, hogy ne elégedjünk meg fél-teljesítménnyel, ne hitegessük, ne csapjuk be magunkat. Ne fogjuk a körülményekre, vagy arra, hogy mások akadályoznak minket. Inkább kérdezzük meg őszintén magunktól, ki/mi a fontosabb számunkra, mivel lennénk elégedettek. És akkor cselekedjünk felnőtt módra. Legyünk azzá, akivé szeretnénk válni, csináljuk azt, amit korábban eldöntöttünk, elképzeltünk már. Ez lehetetlen? Vagy tudjuk, miért nem sikerül?

Két jó példát hozok most ide, az egyiket egy kedves barátom küldte át kvázi karácsonyi ajándékként, a másik friss élmény számomra.

1.

Zoltán (hogy kellően visszatükrözzem őt, érzékeltessem a személyiségét, ezért szó szerint idézem):

 „Na, itt egy rendkívüli, inspiráló történet nektek karácsonyra egy német csajsziról, aki elsőként kerülte meg a földet autóval. 1927-ben indult és 25 hónap alatt 46700 km-t autózott körbe a világ körül. És hozzá még tök jó nő is volt, csináltak is róla már 1931-ben egy filmet.

Az egyik leggazdagabb német iparbáró lányaként született 1901-ben, élt-halt a kocsikért, és 23 éves korában - álnéven(!) - autóversenyző lett. 1924 es 27 közt 17 versenyt nyert. Aztán kitalálta magának a világkörüli utat, amit persze a család nem támogatott. De megnyerte a Boscht és az Aral nevű német autógyárat szponzornak, felbérelt egy házas, svéd fotóst - mert hogy a skandinávok olyan hűvösek és nehogy már ráugorjon a fényképész a hosszú úton -, meg 2 autószerelőt. Így indultak négyesben 2 kocsival Frankfurtból Isztanbulba. A csajszi becsomagolt még 3 estélyi ruhát is, volt nála 3 revolver, némi vajaskenyér és 128 főtt tojás - hogy ne kelljen útközben megállni enni -, szóval elég határozott nő lehetett, tudta mit akar. A fotós már Belgrádban megbánta, hogy csatlakozott hozzá, azt írta egy héttel az indulás után a naplójába, hogy "bármit megadnék, ha megint otthon lehetnék" és hogy "bárcsak sose indultam volna el erre az átkozott útra". Az egyik technikus Moszkvában lépett le a csapattól, a másik Novoszibirszkben szökött meg.

Irkutszkban 10 hétig vártak, amíg befagyott a Bajkál-tó. Utak nem voltak és a jégen indultak Kínába. Előttük beszakadt a jég egy lovasszán alatt, ők még idejében gázt adtak, és a repedező jégtáblák közt épphogy kiértek a partra. Na, ekkor ajánlotta fel a leányzó a tegeződést a fotósnak, a sikeres megmenekülés örömére. Szibériában a farkasokkal kellett vigyázni, egyszer részeg oroszok rontottak rájuk késekkel, a Gobi sivatagban lovas rablók támadták meg őket. De az út legnehezebb próbatétele Peruban volt az Andokban. Utak ott se voltak, így dinamittal - mert azt is pakolt be a leányzó a csomagba - robbantották el a sziklákat az útból, míg aztán végképp el nem akadtak. Ekkor leengedték a hűtővizet hogy legyen innivalójuk es 50 km-t gyalogoltak a hegyekben, míg lakott helyre nem értek. 20 felbérelt perui húzta aztán kötéllel az autót át a hegygerincen a következő járható útig.

Washingtonban Hoover elnök fogadta őket, Detroitban Henry Ford vezette őket végig a gyárán. Hazaérkezésük után a fotós elvált a feleségétől és elvette a német leányzót, aki 1990-ig élt. Nem semmi csajszi volt!

Itt vannak jó képek róla meg az útról:”

http://www.spiegel.de/einestages/auto-pionierin-wie-claerenore-stinnes-um-die-welt-fuhr-a-1124993.html

2.

Ez egy kevésbé látványos/kalandos, ugyanakkor mai, hétköznapi történet, az én szememben hasonló elhivatottsággal és kitartással:

A minap megismerkedtem Tiszainoka polgármester asszonyával. Fiatalokkal mentünk oda a legnagyobb tél közepén, egy tehetséggondozó program keretében. A fővárosi Apáczai Gimnázium fenntart ott egy nyári tábort (nem kell luxusra gondolni, egy nomád tábor a Tisza partján, ahol van egy közösségi zárt épület, egyébként pedig sátoroznak a diákok), az oda járó srácok ajánlották, nézzük meg télen ezt a vidéket, hogy élnek ott az emberek, milyen ott az élet ilyenkor (ráadásul rutinosan kiválasztottuk a többéves negatív csúcs hőmérsékleteket).

Nehezen értem el a polgármester asszonyt, többször is próbálkoztam hívni, de mindig elfoglalt volt, tárgyalt valakivel, vendégei voltak, stb. Csodálkoztam is. De aztán megértettem. Kiderült, attól, hogy négyszáz ember él a településen, sok a dolog, a feladat, a történés, ő pedig gyakorlatilag egyedül végez mindent, figyel mindenre és mindenkire. Már harmadik ciklusban. Nem sok ilyen elhivatott, lelkes, empatikus, ugyanakkor vidám, nyitott, kedves vezetőt láttam eddigi életem során, pedig nagyon sok cégvezetővel, sőt, polgármesterrel is sikerült megismerkednem pályafutásom alatt.

Csak ízelítőül az egyik történet, amit mesélt: tavaly olyan falunapot sikerült rendezniük, amelyben 50-60 lakos önkénteskedett (a 400-ból!!) és ahol a résztvevők száma 1300-1400 között volt. Évek óta rendezik a falunapot, már híre ment a jó hangulatnak, az isteni étkeknek, a lángossütő néniknek, de a tavalyival csúcsot döntöttek. Közben mesélt róla, milyen nehéz arrafelé az élet, gyakorlatilag nincsenek munkalehetőségek a közelben, a többség közmunkából éldegél. A település valaha 1200 lakosú volt, folyamatosan fogy, a fiatalok elhagyják, mégis kb. a lakosság negyede 20 év alatti (a bedőlt devizahitelesek közül néhány többgyerekes odaköltözött család javította a statisztikát a közelmúltban).

Ha lenne egy varázspálcám, biztos, hogy odaállnék a polgármester asszony mellé és megkérdezném, miben segíthetnék neki, nekik. Megérdemelnék.

Szóval, a fenti történetek valamiért nálam összetalálkoztak és arra jutottam, mi nők legalább akkora teljesítményekre vagyunk képesek, mint a férfiak, sőt, a gondoskodó természetünk és az empatikus működési módunk (na jó, az első történetnek nem ez volt az erőssége...) sokszor rejtett energiákat is előhív. De nem akarom nemekhez kötni a kimagasló teljesítményeket, csupán azzal a szándékkal adtam közzé a fenti kettőt, hogy hátha adok egy kis muníciót néhány nőtársamnak, akik nem mernek belevágni valami nagyobb vállalkozásba, valamilyen nagy kalandba, netán nem bíznak eléggé magukban.

Nem is muszáj kimagasló teljesítményt produkálni. Ha valaki jó anyuka, társ, megbízható munkatárs, jó szomszéd, barátnő, stb., már akkor is elégedett lehet magával. Az a fontos, hogy tisztán lássuk értékeinket, vágyainkat, legyen annyi önismeretünk, hogy fel tudjuk mérni, mi a sajátunk, mi pedig az, amit esetleg másokat követve, a külsőségeknek bedőlve csak sajátunknak vélünk. Fogadjuk el magunkat és a másikat, ismerjük el mind a magunk, mind pedig egymás teljesítményét, tudását.

Van úgy is, hogy épp azzal, akkor alakítunk nagyot, ha vállalni merjük, hogy nem akarunk nagyot alakítani, nem akarunk tökéletesek lenni, nem vágyunk többre, mint amit már elértünk. Az a fő, hogy megtaláljuk a saját utunkat! Akkor leszünk hitelesek, kiegyensúlyozottak.

Hajrá, én szurkolok mindannyiunknak! És akinek tudok, segítek is ebben.

Koskovics Éva

coach