Jó lenne követni, érdekes lenne tudni, hogy a fenti címet olvasva ki mire vagy kire asszociál elsőként? Kinek milyen élethelyzet, milyen szituáció jut eszébe?

Az iskola, a család, a munkahely? Vagy az élet úgy egészében? Netán egy régi állapot, amit megélt, amiből sikerült kijönnie? Egy tanár, főnök, valamelyik rokon, feleség/férj, egy korszak az életéből? Figyelem, saját ’ön-coaching’-ra való lehetőség! Kire, mire gondolsz???

Mi jut eszetekbe az unalom szóról?

• Az iskolai órák, egy-egy egyetemi előadás (amíg egyáltalán bejártunk rá…).
• Azok a munkanapok, amikor mindenki úgy tesz, mintha… közben szörföl a neten, nézi az óráját, mikor szabadulhat ki ebből a karámból és élheti a rendes életet.
• A hosszú ideje együtt élő pár estéi, amikor ülnek egymás társaságában, már észre sem veszik, hogy csak akkor szólnak egymáshoz, ha valami technikai kérdés merül fel: mikor és mit egyenek, ki vegye fel a telefont, ki fizesse be a csekket…

Mi jut eszetekbe a félelemről?

• Bejön a tanár, kinyitja a naplót, pásztázza a neveket, mindjárt eldönti, kit szólítson ki felelni – ’úristen, kellett volna többet tanulni, biztos azt fogja kérdezni, amiről lövésem sincs… ráadásul, ahogy tud kérdezni, megáll az ember ereiben a vér; izzadt a tenyerem, tuti, hogy nem fogok tudni megszólalni, ha engem szólít fel’.
• Amióta egyszer leüvöltött a főnök, mert valamit elnéztem, folyton attól rettegek, megint megtörténik. Annyira ideges vagyok ettől, hogy már szinte alig tudok magára a feladatra koncentrálni. Ülök a monitor előtt, kellene csinálni a kért kimutatást, helyette azon jár az eszem, mi lesz, ha megint elnézek valamit, az kimarad a számokból, én meg állok ott megszégyenítve a többiek előtt, akik szemlesütve hallgatnak, ők sem mernek megvédeni, mert akkor őket is leüvölti. A végén még kirúg és akkor mi lesz velem, hogy fizetem a rezsit, a törlesztést. A gyomrom a torkomban, lüktet a fejem, ha átmegy a szobánkon kiver a hideg veríték, attól félek, meg ne álljon felettem, mert észre fogja venni, hogy lassan haladok.
• Attól félek, ha megint úgy jön haza a férjem a munkából, ahogy sajnos egyre gyakrabban és megint elkezd velünk üvöltözni, akkor mi lesz. Ha megint sírni fog a kicsi, esküszöm, holnap hazaköltözöm anyámhoz. Pedig az rémes lenne. A múltkor már egy tányért is földhöz vágott. Olyan indulatok vannak benne, hogy érzem, ha egyet is szólnék, akár engem is képes lenne bántani. Nem akarok oda jutni, mint a szüleim, ahol gyakran tettlegességig fajultak a viták. Rettegek ettől.

Nem folytatom a kimerültséggel, azt most szerencsére foghatjuk a tavaszi fáradtságra is, de tartok tőle, a munkahely, az iskola, a magánélet, a közélet egyaránt hozzá tud járulni a maga módján ahhoz, hogy sokan - jogosan - kimerültnek, halálosan fáradtnak érezzék magukat.

Amikor a gyerek hazajön az iskolából és a szülő felteszi a lehető leghülyébb kérdést, amit lehet: ’Mi volt az iskolában?’ - Semmi. – jön a legnormálisabb, legkamaszosabb válasz. Nálunk már ez amolyan köszönés helyetti disputává alakult át, inkább poén-szinten kezeljük és a ’Semmi’ után mindig azt mondom: ’Akkor ma is fölöslegesen töltötted ott a fél napodat’, mire ő mondja, Ja. (Mondjuk most kicsit elgondolkodtatott, hogy a nyolcadikos  osztályból az a gyerek írta magasan a legtöbb pontos felvételit, aki kimagaslóan sokat hiányzott az iskolából… igaz, tényleg nagyon értelmes, okos, de valahol a kisördög mégis mocorog bennem és azzal piszkál, lám-lám, nem töltött egy csomó időt felesleges dolgokkal, helyette rengeteget olvasott és célirányosan készült a felvételire - otthon).

Aztán – visszatérve az iskolából hazatért szótlan gyermekre -, néhány óra, egyéb történések után, ha úgy alakul, szerencsés esetekben megtudhatunk egy-s-mást, de gyereke válogatja, illetve sok függ attól is, hány éves az utód, otthon van-e délután a szülő, ha nem, akkor mikor ér haza munkából és milyen állapotban…

Én a sokadik próbálkozás után egyszer kiakadtam és mondtam, addig nem tágítok, amíg nem mesél (a nagyobbik, gimnazista gyerekem) valami minimálisan értékelhető, információ tartalmat hordozó eseményt, bármit. Erre beszédes tekintetével rám nézett, és azt mondta: Anya! Nem tudod elképzelni, milyen unalmas az órák nagy része. Alig bírom ki, hogy ne aludjak el. Sokszor fogalmam sincs, miről beszélnek. (Megjegyzem, évek óta bizonygatják, a kamaszok bioritmusához nem igazodik a korai iskolakezdés, az is bizonyított, hogy nem tudnak korán elaludni és gyilkos dolog számukra a korai kelés).

Nem volt több kérdésem. Mert pontosan tudtam, miről beszél. Ezek szerint vannak dolgok, amelyek nem változnak.

Daniel Goleman Társas intelligencia című remek könyve (az Érzelmi intelligencia című könyve szintén nagy karriert futott be!) tudományos vizsgálatok érthető, szórakoztató sorával mutatja be, bizonyítja, hogy a társas intelligencia mennyire fontos szerepet tölt be fejlődésünkben, kezdve a lelki és érzelmi megéléstől, tapasztalatoktól, a társadalom dzsungelében való eligazodáson át egészen az anyagi érvényesülésig.

Többek között foglalkozik azzal is, hogy a szorongás, a kimerültség, az unalom milyen hatással lehetnek a gondolkodásunkra, napi teljesítményünkre. Legyen szó kisiskolásról, vagy csúcsmenedzserről. Ezt írja például:

„A végkimerülés az agynak az az állapota, amelyben az érzelmi felpörgések akadályozzák az idegrendszer központjának normális működését. Amikor kimerülünk, nem vagyunk képesek összpontosítani a figyelmünket és világosan gondolkozni. Ez az idegrendszeri igazság közvetlen hatással van az optimális érzelmi körülmények megteremtésére, a tanteremben és a hivatalban egyaránt.”

…”a félelem megdermeszti a munkahelyek légkörét: az alkalmazottak nem merik elmondani véleményüket, megosztani gondolataikat vagy megfelelően együttműködni, hogy a minőségibb teljesítményre való törekvésről már ne is beszéljünk. Ugyanez a jelszó érvényes a tanteremben is – a félelem kimeríti az agyat, megzavarja a tanulás folyamatát.”

„Minél jobban szorongunk, annál gátoltabb lesz idegrendszerünk kognitív hatékonysága. A mentális nyomornak ebben az állapotában figyelmünket mindenféle gondolatok ejtik rabul, amelyek kognitív erőnket is kimerítik. Mivel a magas szintű szorongás kiszorítja a figyelemre szánt teret, képtelenek leszünk befogadni az új információt, az új gondolatokról nem is szólva. A pánikközeli állapot a tanulás és a kreativitás legfőbb ellensége.”

Még egy utolsó idézet:

„Az unalom ködként telepedve az agyra csökkenti annak hatékonyságát. Miközben a tudat bolyong, elveszíti tájékozódóképességét; elvész belőle a motiváltság. Az asztalhoz láncolt emberek üres tekintete árulkodik arról, ha egy baráti összejövetel túlságosan hosszúra nyúlik. Mindannyian jól emlékszünk diákéveinkből az olyan pillanatokra, amikor előadás közben bambán bámultunk ki az ablakon.”

És akkor most jön a kérdés: mit tehetünk mindezek ellen, hogyan védhetjük meg magunkat?

Bármelyik szerep is jut nekünk a fentiek közül (gyerek, szülő, tanár, beosztott, főnök, kolléga, vagy ezek keveréke), a legfontosabb, hogy mielőtt elhatalmasodna rajtunk bármelyik negatív érzés (félelem, unalom, kimerültség), vagy a partnertől azt látjuk, mi magunk váltottunk ki belőle hasonlót, akkor előbb próbáljunk meg empátiával közeledni hozzá. Ha megpróbáljuk megérteni a másikat, az ő szempontjait, esetleges saját korlátait, félelmeit, problémáit, akkor talán jobban megérthetjük, miért olyan, amilyen. Ha ezt – úgy gondoljuk – valamennyire sikerül, akkor próbáljunk meg neki segíteni, forduljunk felé segítő szándékkal. Még akkor is, ha legszívesebben kést döfnénk belé adott pillanatban.

Rengeteg példát tudnék írni, de már így is hosszúra nyúlok…

Én, ha tanár lennék (és emlékeznék magam is rá, milyen szörnyű hosszú tud lenni egy óra, pláne, ha már a sokadik), és látnám a gyerekeken, hogy majd elalszanak, egyesek gyanúsan merednek a pad alá, netán a telefonjukon matatnak, és nem érdeklődő, csillogó tekintetek várják a következő mondatomat, biztos, hogy ezen elgondolkodnék. Netán megkérdezném, mit tehetnék érte, hogy … vagy bedobnék valami vicces feladatot, megmozgatnám őket, kinyitnám az ablakot, stb. Nem a bosszú különböző formáin járna az eszem és hagynám magamon a negatív érzelmek eluralkodását.

Egyébként mi, amikor középiskolások voltunk, több tanárral játszottuk azt, hogy amikor nagyon ki voltunk már, sokadik óra volt, fáradtnak éreztük magunkat, próbáltunk rájuk hatni, legyenek ránk tekintettel, inkább meséljenek valami jó sztorit, beszélgessünk valami aktuális témáról, meséljenek a családjukról, stb. És képzeljétek, volt 2-3 olyan jó fej tanárunk, aki időnként erre hajlamos volt. Ezeknek az őszinte megnyilvánulásoknak óriási hatása tudott lenni. Persze nem volt túl gyakori, nem élhettünk vissza vele, de azokon a speciális napokon sokkal emberibbnek láttuk őket és később ők is jobban tudtak minket motiválni azzal, hogy ha megcsináljuk a dolgunkat, nem zárkóznak el egy kis lazaságtól. Vagy létezik ilyen ma is? Merem remélni!

Ha főnök lennék és problémám lenne a beosztottakkal, nem azzal próbálnám megoldani, hogy folyton kritizálom őket, mások előtt lehordom őket a sárga földig, aztán panaszkodom, hogy nincs lojalitás, nincs motiváció, hanem megkérdezném, ki milyen megoldásokat javasolna erre-arra, hogyan javíthatnánk a szervezet teljesítményét, hatékonyságát. Igyekeznék minél jobban ismerni a beosztottaimat, hogy tudjam, kitől mit várhatok el és testreszabott feladatokat adnék nekik. Arra törekednék, hogy legyen nyílt, együttműködő légkör a cégünknél és mindenki tudja, meddig terjed el az ő felelőssége, minek mi a következménye. Figyelnék rá, hogy ne legyek távolságtartó, arrogáns, sőt, megkérném őket is időről időre, hogy mondják meg a véleményüket az én vezetési stílusomról. Elsősorban azon gondolkodnék, én magam hogy lehetnék jobb vezető!

Szülőként és vezetőként is arra törekednék, hogy kialakuljon a bizalom köztünk, mindenki tudja a dolgát, érezze magát biztonságban, ugyanakkor ne riadjon meg a nyomástól, ha időnként kicsit nagyobbak az elvárások, vannak nehezen megoldható kihívások, sőt, krízishelyzetek.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, itt van két jó, inspiráló példa arra, hogy milyen módon képzelném el a tanítást, illetve mit ajánlanék, merre indulnék, ha sikeresebb szeretnék lenni mint vezető, mint ÉN.

Egy érdekes riport:

Hogyan lehetne fizika órát tartani úgy, hogy élvezni is lehessen? Így például.

A vezetőknek, karrier útjukat keresőknek pedig sok-sok ötletem, üzenetem lenne, pl. itt is ilyenről írtam.

Izgalmas, szabad, energikus napokat kívánok! Munkahelyen, iskolában, otthon!

Jön a tavasz, végre elmúlt a szmog, menjetek sokat kirándulni, ha csak tehetitek! Szép napokat!

Koskovics Éva

coach