2017. feb 27.

Felvillanó fény

írta: M. Révész Zsuzsa
Felvillanó fény

Nálunk sem kell a szomszédba menni egy pofás szorongásért

Heti vendégposztunk Szabóné Erdős Gyöngyi írása

16839419_10207982335665557_1163525900_n.jpg

Csukott szemmel üldögélek a szemészeti osztály huzatos, neonfényes folyosóján. Nehéz, fehér műbőrborítású székek közül választhattam. Mákom van, hogy ide nem jutott a szakrendelő hideg, narancsszínű műanyag padjaiból. Ha rendesen ülnék, teszem azt egyenesen és hátradőlve, nem teljesen érne le a lábam, így azzal szórakozom, hogy csak a cipőm orrát támasztom le. Kihúzom magam. „Egyenesen ül!”- kezdene pattogni belül kőkemény alsós tanítónőm hangja, de leintem. A fiatal doktorúr mondta a pupillatágító szemcsepp után, hogy csukott szemmel üljek. Mit mondjak, ez így egészen érdekes élmény. Nyugtalan vagyok, kicsit tán félek is, de igyekszem csuda bátor képet vágni. Végül is, mi történhet? Ja, ezt pont nem tudom. Egy régi kedvenc kliensem most azt mondaná: „feszítek, mint pók a lucernában”. A belső kis csibészem bohóckodna inkább, Hofit idézi a szemészeti kabaréjából:

- Művész úr, rég láttam!

- Régen én is!

Kicsit kilesek, örülök, hogy vigyorgásom a kutya se látta, tovább viselkedek. A fülem hirtelen mintha duplájára nőtt volna, a szaglásom is extrán aktivizálta magát, nehogy már ingerek nélkül maradjak. Párolgó zöldségleves és még valami, rizs? A gyomrom rögvest észrevette és hangosan kommentálja, hogy itt az ebédidő, sajnálatosan az enyém is, csak éppen kajamentes. Két napja legalább délután voltam itt, akkor megmondták, hogy most következik egy félóra szünet, amíg újra megmérhetik a szemnyomást. Nem volt bőbeszédű velem senki, de legalább mondtak valamit, most az információk teljes hiánya is belejátszik abba, hogy nem igazán érzem topon magam. Hogyan lehetnék aktív, irányító, ha azt sem tudom, mi fog történni a saját testemmel? Mindenfelé szánt az agyam kínomban. Miket is olvastam az orvostanhallgatók pszichés felkészítéséről a munkájukra, és arról, hogy milyen fontos az orvos-beteg kapcsolatban a megfelelő, tiszta és egyenes kommunikáció. Milyen kommunikáció? Igaz, ha a doktor úr most leállna velem megbeszélni, hogy tetszik tudni, itt van ez a műszer, ez most majd váratlanul jól belefúj a szemébe, valószínűleg akkor is úgy meglepődök, hogy ugrok helyben egy kicsit. Ha elmondaná magyarul, vagy latinul, hogy most mit is keres a szememben, akkor esetleg megérteném, vagy mégsem, de ez a folytonos magyarázkodás neki biztosan sok idő lenne. Rég tanultam anatómiát és már a századrészére sem emlékszem. Mennyi volt a mi könyvünkben a szemről, egy oldal? Annyit mint ő, nyílván sose tudtam, ezért ő a szemorvos és nem én, szóval több bizalmat ide. Tegnap a harmadik weboldal után, ami az iránydiagnózisomat taglalta, teljesen elveszettnek érezve magam, simán feladtam. Az a négy év gimnáziumi klasszikus latin is hol van már. Egyébként sem tudom, mire mennék Vergiliussal, ha valahogyan fel tudnám idézni, mi volt a második sor a „Fegyvert, s vitézt éneklek” után. Tovább csapongok. Talán azért nem mondanak semmit, mert nem akarnak hazudni. Vagy a pontosan megfelelő szavakat keresik a rossz hírekhez, most fényesítik és csiszolgatják a kifejezéseket, hogy elég tiszták legyenek. Ez is egy zsákutca gyanús gondolat.

Egy nyáron olvasott cikk ugrik be arról, hogy az egészségügy gyerekszerepbe kényszeríti a beteget. Ezzel most simán tudok azonosulni. Itt ülök a sötétemben, igyekszem kihúzni magam, miközben próbálom nem nagyon büntisnek érezni a helyzetet. Teljes homályban hagytak arról, hogy mi lesz most, és ráadásul nem ér le a lábam (az eszemmel tudom, hogy ez aztán végképp egy pitiáner részprobléma, de valahogy nekem mégis fontos). Az élmény minden, csak nem finom és erre sem kéne gondolnom momentán. A testem feletti önrendelkezésről rémlik fel, hogy megint nem egyeztem bele semmibe, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a kérdés fel sem merült. Hacsak azt nem számítom, hogy a fiatal orvos, aki most úgy látszik, egyedül rendel, miután másodjára elhaladt előttem, rám nézve megállapította:

- Kontrollra jött.

Kérdő hangsúly az ugyan nem volt a mondata végén, de azért készségesen válaszoltam:

- Igen, arra. – Hogy aztán a kontroll itt pontosan mit is jelent, azt ő tudja, remélem.

Múlatom az időt, a kettőnk munkája közötti párhuzamon agyalok. Kicsit áltatom magam azzal, hogy én ugyan fizikailag nem érintem meg a vizsgálati alanyokat. Közben felrémlik, hogy a hétfői majdnem kétévest többször megsimogattam, sőt a megfigyelés végén meg is csikiztem. A nála kisebbeket, simán ölbe is kapom, ha látszik rajtuk, hogy nincs ellenükre a közelségem, de az affinitásuk, a jelzett beleegyező szándékuk fontos nekem. Aztán meg ki mondta, hogy szavakkal nem lehet érzékenyen érinteni. Az alkalmassági vagy a pszichológiai vizsgálatok előtt sem magyarázunk sokat. Figyelünk persze ezerrel, és folyamatosan vannak instrukciók, miközben lemegy a protokoll tesztsor, de nem magyarázom el én sem senkinek, mit miért illesztek be oda. Tehát ezt is hagyjuk. Másodjára ülöm végig a több mint egy órácskát, és még nem tudom miért. Tehát biztatgatom magam, mindjárt összeszedem a bátorságom, és ha már ketten maradtunk a vizsgálóban, megkérdezem:

- Tessék mondani doktor úr, mit kerestünk és mit találtunk? – mert azt már a kétéves nyeretlenek is tudják, hogy ez a két dolog az egészségügyben, az, amit keres, és az, amit talál, szinte sosem egyezik meg.

A kencétől és a cseppektől totál homályosan látok, de feszülten figyelem az arcát. Lehet, hogy közben egy árnyalattal még szomorúbb lett? Nem mond semmi számomra jelentőségteljeset („van ott lent pár szürkés folt”). Akkor ez most jó vagy rossz? Szeretnék egy jó diagnózist, tehát nincs más hátra, alávetem magam, aminek csak gondolja. Amit művel, az így sem kellemes, nem akarnám elpuskázni a vélhetően adott jóindulatát és kipróbálni milyen az, amikor ráadásul durva. Mikor ma megérkeztem az osztályra, letelepedett a közelemben egy idősebb férfi, ő is beadta a papírját. Csendesen üldögéltünk, amíg ki nem pattant a kezelőből a fiatal, szőke adminisztrátor, a bácsi elé állt és azt mondta neki:

- Nézzen rám! – majd félig hátrafordulva bekiáltott az orvosnak.

- Igen, ez a kettő ateróma, ki kell fordítani és kivágni, de a harmadik, az nem olyan.

Ő visszalibbent a számítógépéhez, én meg totál leizzadtam. Huh, ez a mennykő tényleg közelre csapott be. Gőzöm sincs, mit gondol, vagy mit érez a férfi, aki egyetlen szót sem szólt. Azt viszont teljes magabiztossággal állíthatom, hogy nem szeretnék a helyében lenni. A gyomrom már nem korog, mert görcsbe ugrott. Lassan kifújom a levegőt, amit úgy tűnik, egészen eddig visszatartottam, talán, hogy a kisasszony észre ne vegyen, mert hátha bennem is talál valami konkrét kivetnivalót. Jó, vegyünk vissza, mert ez már morbid. Csendben üldögélek tovább. Reménykedek, hogy hátha megúszom, akármi is a bajom. Milyen szerencse, hogy ez itt a szemészet, mert ugye, lehetne a traumatológia, vagy a sebészet is, akkor még cifrábbakat láthatnék és gondolhatnék.

Magamban újfent megállapítom, hogy én egy gyáva nyúl vagyok, hiába az erős és harcos csillagjegyek, az oroszlán és a sárkányegyüttes hatása. Eközben teljesen tudom, hogy milyen privilegizált a helyzetem, hiszen amikor elpanaszoltam a reggeltől látott féloldali színes felvillanásokat, a főnővérkénk felkapta a telefont és egy órával később már a kezelőben lévő három szemorvos mindegyike apróra megvizsgált. Külsős, hétköznapi halandóként tévedésből sem juthatnék ilyen ellátáshoz, vajon mit kívánhatnék még?

Szeptemberben harminc éve lesz, hogy belecsöppentem a fehérköpenyesek világába. Bár köztük sok jó barátra is találtam, azt hiszem, már soha nem fogok tudni megbarátkozni azzal, ahogyan itt szokványosan működnek a dolgok. Nyílván, ismerem én is a sokszor szóvá tett okokat, itt mindenki túlterhelt és alulfizetett, a követelmények és az elvárások magasak, az adminisztrációs munka az elmúlt években sokszorosára nőtt, roppant idegölő, és az egymásra rakott iratok mintha maguktól szaporodnának. A betegek is sokszor türelmetlenek, szófogadatlanok, tiszteletlenek, ráadásul perelgetnek. A számítógépes nyilvántartási rendszerről szót se ejtsünk, mert az „ó borzalom”. A munka pedig gyakran nem tűr halasztást, a beteget nem lehet hazavinni, mint a dossziékat, sem leállítani, mint a futószalagot, sem rácsukni a műhelyajtót. Most éppen nem áll kint senki, de bármikor beeshet egy protekciós fehér köpenyben, vagy anélkül, ha ő valakinek a valakije. Jöhet egy telefon felülről, oldalról, kintről, betoppanhat egy azonnali intézkedést követelő mentős beteg, vagy a műtős legény egy sürgős tolókocsis beteggel. Készséggel elismerem, hogy egyik vészhelyzet a másikat éri, és az itt dolgozóknak ébernek kell lenni, összeszedettnek, önállónak, döntésképesnek és határozottnak, de akkor is kitör a frász, amikor engem darál be ez a rutin. Magán-mozim már pereg, gond nélkül kiragadva aktuálisan legnagyobb félelmem, a bánatos doktor meghajol, önként beszél hozzám és előzékenyen előre int: hagyjuk már ezt a tapintattal, érzékenységgel, ráhangolással, jogokkal és magyarázatokkal való szöszmötölést, nem érünk rá egész nap! Itt tessék befáradni, irány a műtő!

 

Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus

 

Szólj hozzá

kommunikáció betegség szorongás életmód egészségügy