Jajj nem, isten ments, hogy a megfigyelések, lehallgatások, kémbotrányok és egyéb mérgező témák kerüljenek erre a szép oldalra! Remélem, senkiben fel sem merült! Milyen érdekes lenne egy felmérést végezni, ez a figyelés, mint fogalom, melyik korosztálynak mit juttat eszébe elsőként.

Én most egy pozitív, empátiát és együttműködést fejlesztő, életminőséget, elégedettséget javító jelentését hoztam. Fiataloknak-idősebbeknek, férfiaknak-nőknek, otthonra, iskolába, munkahelyre egyaránt ajánlom figyelmükbe.

Sokszor nagyon kevés elég lenne ahhoz, hogy egy történet jól folytatódjék, egy probléma megoldódjék, egy embert elégedetté, netán boldoggá tegyünk. Ha a környezetünkben sikerül segíteni valakin, akkor mi magunk is sokkal jobban érezzük ettől magunkat és ez a minta, ez az érzés, elégedettség tovagyűrűzik másokra is. Figyeljétek meg, ragályos! Ez a titok pedig az odafigyelésben, az értő figyelésben rejlik.

Próbáld ki a családodon:

• Főzöl a konyhában, teszel-veszel, próbálod utolérni magad a házimunkában. Arra ténfereg kamasz gyereked és benyög valamit: anya! van valami kaja? Ahelyett, hogy hagynád magadban az ingerültséget eluralkodni (belső hang: semmit nem csinál, fenn lustálkodik a szobájában és most lejön és elvárná, hogy kiszolgáljam, amikor ezer dolgom van…) és mondanád: persze hogy van, tudod hol a hűtő, szolgáld ki magad!

Erre a kamasz immel-ámmal megcsinálja, de fennmarad köztetek egy feszültség (pontosabban az ő részéről egyfajta totál passzivitás, érdektelenség, zártság), te még esetleg még (mintha beléd bújt volna az ördög) rákérdezel, bevetette-e az ágyát, vagy ugye ma végre kitakarítja a szobáját vagy ma délután sincs-e más programja, mint ülni a számítógépe előtt és játszani a haverokkal stb. és a végén a gyerek lenyeli két falatban, rágás nélkül a kenyerét és már el is húzott, benned meg ottmarad a feszkó, érzed, megint rosszul kezelted, stb.

Van más megoldás, például:

De jó, hogy jössz! Együnk együtt! Légyszí vágj kenyeret, addig én kiszedem a hűtőből a hozzávalókat. És akkor leülsz hozzá az asztalhoz (még akkor is, ha már te ettél) és megpróbálsz kontaktust keresni. Ha úgy érzed, hogy semmi kedve most mesélni bármiről (ezt észre lehet venni, ha a szemébe nézel, ha közel vagy hozzá), akkor elkezdesz te mesélni neki valami érdekeset, fontosat: akár valami családi történést (higgyétek el, érdekli őket, még ha nem is mutatják), akár valami aktuális történetet (persze jó, ha kicsit követjük a gyerek érdeklődését, én például a Manchester United-ről hallott aktuális hírekkel mindig szóra bírom, legfeljebb érzem, hogy már megint nem olvastam elég alaposan a dologról… biztos, hogy neki van néhány sokkal fontosabb információja, ami übereli az enyémet. Vagy szoktam mesélni aktuális témákról, mert azokról pedig úgy gondolom, jó, ha valamennyire ő is követi (persze nem a közéleti botrányokra és a celeb világ híreire gondolok).

• Megjön a férj valahonnan. A szokásos (vagy annál kicsit kedvesebbre vett) fogadtatás után érdemes a szemébe nézni, esetleg valami testi kontaktussal kísérve (ami persze odaillik és otthonosan hat köztetek) és megkérdezni, milyen napja volt. És a lényeg: tényleg rá figyelve hallgatni a választ. Ha tényleg érdekel az, mi történt vele és odafigyelve hallgatjuk, akkor le fogjuk tudni tapogatni, mire van akkor, ott szüksége: hagyjuk most leereszteni és ne bombázzuk további kérdésekkel, pláne saját történetekkel és pláne-pláne saját igények elővezetésével, hanem várjuk meg, amíg leereszt, zsilipel, valóban hazaérkezik. Ha kiderül, hogy valami nagyon feszíti, foglalkoztatja, akkor pedig hagyjuk (megint) a házimunkát és üljünk le vele, hallgassuk meg. Legyünk vele empatikusak. Cserében elvárhatjuk mi is ugyanezt legközelebb, ha nekünk van rá igényünk. (Ha most valaki azzal jön, hogy ő ezt soha nem kapja meg, akkor ott tényleg lehetnek gondok, amikkel komolyabban érdemes foglalkozni. Az empátia, az egymásra való odafigyelés, az adok-kapok egyensúlya nélkül nem lehet jól működtetni hosszabb távon egy párkapcsolatot.)

Folytathatnám a sort a család többi tagjával, az idős szülőkkel, rokonokkal (ők sokszor sokkal kevesebbel is beérik, de nagyon hálásak tudnak lenni egy kis törődésért, figyelemért).

Próbáld ki a munkában:

A munkahelyen ugyanez a helyzet. Hány olyan vezetőt láttunk már, aki odaveti az instrukcióit és mire te levegőt veszel és kérdeznél még, vagy hozzátennél valamit, már nincs is ott. Vagy hányszor látunk olyan ügyintézőt, aki mint egy robot csinálja a dolgát és nem néz a szemedbe, Te meg úgy érzed ott magad, mint egy zombi.

Viszont ha a szemedbe néznek és még netán egy mosolyt is kapsz, az fel tudja villanyozni az embert és elégedettebben távozik, még ha ugyanazt a szolgáltatást kapja is. Egyébként rengeteget javult ilyen téren a helyzet, a nagyobb cégek kifejezetten sok pénzt és energiát szánnak arra, hogy az ügyfélkezelést tökéletesítsék és rendszeresen mérik az ügyfél elégedettséget. Nemhiába, a piac hatásai (pláne a versenyhelyzet) sokszor pozitív dolgokat is eredményeznek.

/A munkahelyi témáról eszembe jutott az iskola is, mint veszélyes terep és ahol belátom, tényleg nem könnyű a tanárok dolga sem. De mennyi rossz történet származik onnan!? Mennyi gyerek szenved el sérelmet egy megbélyegzéstől, egy rosszul megfogalmazott ítélettől! Milyen jó lenne, ha a tanárok is tudnának jobban figyelni, nem az lenne az elsődleges céljuk, hogy leleplezzék a nem-tudást, a nem-figyelést és bebizonyítsák, hogy milyen buták-rosszak-lusták-motiválatlanok stb. a gyerekek, hanem odafigyelnének rájuk és megértenék, mi kell ahhoz, hogy kedvet kapjanak a tudás megszerzéséhez, a munkához, az együttműködéshez. Szerencsére sokan tudják ezt jól csinálni (bár állítom, hogy a többség nem és ez a tényező abszolút személyfüggő, nincs benne a szakmai fókuszban, elvárásokban!), de az a baj, hogy a gyerekek nagyon érzékenyek és a negatív élmények valahogy jobban beégnek, hosszabban hatnak. De ez önmagában is megérne egy mesét./

Figyeld meg magadat!

Az értő figyelem legfontosabb iránya a saját magunk felé való irányítás. Amikor negatív érzelmi állapotba kerülünk, vagy ilyen jellegű kitöréseink vannak (düh, szomorúság, méreg, szorongás stb.) jó, ha leülünk kicsit magunkban és megpróbáljuk diagnosztizálni, feltérképezni a dolgot. Erre nagyon jók a legegyszerűbb mindfulnesses gyakorlatok, de nem is kell néven nevezni, kinek mi jön be. Keressünk valami nyugodt helyet, nézzünk ki az ablakon, keressünk valami megnyugtató fókuszpontot, egy fát, egy távoli hegycsúcsot, egy virágot, vagy csukjuk be a szemünket és pár percig próbáljuk meg kiüríteni az agyunkat. Figyeljünk csak arra, hogy vesszük a levegőt, hogy áramlik ki-be a levegő. Nem baj, ha a gondolat nem hagy magunkra, ne bosszankodjunk rajta, csak próbáljuk figyelni a légzést. Aztán figyeljük meg a testi érzeteinket: hol érzünk feszültséget (ha befeszült a vállunk, vagy a nyakunk, mozgassuk át, ha görcsbe állt a gyomrunk, vegyünk pár mélyebb levegőt és próbáljuk meg ellazítani a belső szerveinket), aztán ha kicsit kilazultunk, próbáljuk meg megérteni magunkat. Legyünk magunkkal kritikusak, de megértően kritikusak. Ne hagyjuk, hogy azért, mert valaki felbosszantott, magunkba zuhanjunk, vagy esetleg máson töltsük ki a haragunkat, vagy cipeljünk egy sérelmet tovább magunkkal, vagy ne tisztázzunk valami kérdést valakivel, mielőtt késő lenne (addig, amíg ő is ott van, mert ha már elment, akkor ki tudja, mikor lesz rá legközelebb alkalom).

Igyunk egy pohár vizet, locsoljuk meg a virágokat, menjünk ki a friss levegőre, ha van rá módunk, sétáljunk egyet, stb. Zökkenjünk ki, de úgy, hogy közben figyeljünk magunkra, mit is érzünk, mi lehet az oka ennek, volt-e valami előzmény, ismerős-e ez az érzés, mikor szokott jönni stb. Ha sikerül diagnosztizálni a dolgot (mindig akkor húzom így fel magam, amikor azt mondja, hogy… akkor gondolkozzunk, hogy lehetne ezt legközelebb megelőzni; vagy elvárja tőlem, hogy legyek kedves, ő pedig semmibe vesz és ez mérhetetlenül feldühít… mi lenne, ha írnál neki egy levelet, amiben ezt elmagyaráznád, vagy kitalálnád, mikor és hogyan beszélhetnéd ezt meg vele nyugodt körülmények között).

Értsük meg magunkat és segítsünk magunkon. Mi mindig kéznél vagyunk! A tavasz pedig nagy segítség mindehhez. Ilyenkor valahogy minden könnyebb egy kicsit, még az óraátállítás sem veheti el a kedvünket! Mától egyre hosszabb esték lesznek, belefér egy kis séta, futás, használjuk ki!

Odafigyelős, nyitott, kedves embereket és szép napokat mindenkinek!

Koskovics Éva