Azt mondják, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa[i]. Lehet, hogy sok szempontból így is van, de az utóbbi években valamit csúnyán félrekalapálhattam, mert mostanság egyszerűen nem tudok „felnőni” az állítólag elvállalt feladataimhoz, nem győzöm. Gyors fejszámolást végezve, van egy közalkalmazotti fő és egy szintén közalkalmazotti mellékállásom. Tudom, most jöhet az a kommentár, hogy pedig nagyon kell örülni, ha valakinek ma, itthon, folyamatosan és hivatalosan van munkája, pláne, ha nem is egy. Azt is mondják, hogy még annál is jobban örvendezhetek, hiszen fizetést is kapok. A vállalásomnak, nyílván több oka van, azon túl, hogy abban az időben, ahogy nőttek a gyermekeink egyszerűen nem boldogultunk másként, muszáj volt egy kicsit jobban a lovak közé csapni... 

Külön öröm kategória lehet, hogy a munkám általában főként szellemi igénybevételt jelent, és nagy vonalakban tiszta. A ritka kivételektől eltekintve, például, amikor az irodámban a közösen eltöltött másfél órácska után a folyosói beszélgetésekből derül ki, hogy a gyermek vagy a fiatal mellesleg pont rühös, tetves, ótvaros, netán egyéb fertőző nyavalyái vannak, vagy amikor szakértői csoportos kiszállás formájában családlátogatásra megyünk a cigánysorra. Esetleg, amikor a kórházi beteg ágyától való távozásom után jön a hír, hogy egyébként az ő ilyen-olyan fertőzése rezisztens az ismert gyógyszerekre, és ezért jobban tenném, ha legközelebb szájmaszkban, egyszer használatos köpenyben, fityulában és eldobható műanyag papucsban nyújtanék neki tanácsadást, vigaszt.

Bocsánat, kissé elkalandoztam, ott jártunk, hogy a helyzetem, mivel közalkalmazott vagyok, tisztára rózsás, persze csak a nálam sokkal rosszabb helyzetben tengődő és konkrétan nélkülöző másokéhoz képest. Egyszer azért komolyan érdekelne, hogy ez az érvelés megvigasztalt már egyáltalán valakit? Arról már halottam hegedülni, hogy a saját korábbi helyzet, életszínvonal, jövedelem, végzettség és várakozás meghatározza azt, hogyan és mennyire pozitívan értékeljük a saját mostani körülményeinket[ii], de az, hogy valódi örömmel és megelégedettséggel töltene el, hogy másoknak még rosszabb, hát ez nekem sok, inkább viccbe illőnek tűnik: „Utolsó lettem, de nem az egész világon!” Több pesszimista vélekedés szerint, mifelénk már régen rossz a „köz” alkalmazásában állni, manapság a közös lónak országszerte rettenetesen túros a háta. Különben ez régebben sem volt egy leányálom, tíz-húsz éve még a vállalkozásokkal való összehasonlítás dívott, azt emelve ki, hogy fentről mindenki beleláthat és bele is kotor a zsebedbe, és ha több főnököd van, az eleve nem lehet annyira finom történet.

Végül is ahhoz tényleg nagyon nagy szerencse kell, hogy két, három vagy még annál is több feljebbvalód közül mindegyik kifejezetten hozzáértő, ráadásul együttműködő, tán még humánus is legyen a beosztottaival, miközben természetesen mélyen elkötelezett marad az intézmény komoly és színvonalas szakmai munkája irányában. Ezeken túl nyílván nagyon fontos lenne, hogy értsen többek között valamennyire a te szakmádhoz, az emberek irányításához és a munka szervezéshez, ráadásul a bokros teendői ellenére, tudjon is időt szakítani ezekre, miközben természetesen a saját karrierjét egyengeti.

Akkortájt azt nyomták a hangosabban morgó kollégák orra alá, hogy ugyan mit akarhat, miből vágyna a béremelésre az egészségügy, pláne a gyermekvédelem, hiszen mit is termelnek ezek az „iparágak” és arra mekkora is a kereslet?

Aztán az egészségügy egységes minőségbiztosítási rendszerének bevezetése többeket kényszervállalkozásba tolt át, ami nagy néha működőképes lett, de legtöbbször sürgősen befuccsolt. A vállalkozással példálózó hangok pedig elcsendesedtek. Tevékenységlisták, időre precízen kimért részfolyamatok, és a racionalizálás dömpingje jött, majd ez is lecsengett. Elérkezett az egyesületek és alapítványok divatja, egy darabig ebből a fajtából több is egészen jól prosperált a környéken. Némelyeknek még olyan réseket is sikerült betömíteni ilyen tevékenységgel, amit az intézményi költségvetés folyamatos nyírbálása okozott. Emlékszem, milyen csodálattal vegyes vágyakozással hallgattuk a fővárosiak gyermekotthon vezetőit arról, hogy a lakókörnyezetükben működő vállalkozásokkal közösen, milyen módokat találtak a szponzorálásra, a nevelésbe vett gyermekek hétköznapi életének és a szabadidő hasznos eltöltésének a megszépítésére és megkönnyítésére. A lakásotthonokban folyó gondozás – nevelés szakmaisága és ennek elősegítése előadások és konferenciák tárgya lett, folyt az önszerveződés a dolgozók szintjén, szakmai programok születtek, néhányan az élre álltak és vitték a zászlót, például a LOSZE égisze alatt. Készültek petíciók, megfogalmazódtak a minimumok, a létszámokban és a fenntartó által biztosítandó munkakörülményekben. Ajánlásokat írtunk az újabb törvénytervezet módosításához és ahhoz, hogyan juthatna a mozgalom anyagi támogatáshoz, lettek tagdíjak és persze belső tisztségviselők. Egy darabig még tartott a kezdeti lendületből, de igazából az önszerveződés minden pontján hiányzott az anyagi háttér, az eredmények nem feltétlenül mutatkoztak, aztán elhalkult a dobpergés.

Néha arra gyanakszom, hogy a csend leginkább a területen mindenhol veszett ütemben átvitt leépítésekből fakad. Egyszerűen annyira kevesen maradtunk, hogy nincs már az se, akinek van ereje morogni. A minden évben tovább húzott nadrágszíjunk már közmondásos, cirkuszi mutatványosokat is megszégyenítő. Az épületben szinte nincs is olyan ember, aki az egy bérért csak egy munkakört visz. Emlékszik még egyáltalán valaki arra, mennyit ágáltunk azért, hogy semmilyen leépítés ne mehessen a minimum alá? Hiszen nincs az a szervező, aki meg tudná úgy firkálni a tizenkét gyermeket gondozó öt felnőtt három műszakos beosztását, hogy a lakásotthonban töltött munkaóráik még kicsit át is fedjenek a váltásnál, mind az öten rendszeresen és normálisan ütemezve kivehessék a jogszerűen őket megillető éves szabadságot, és maradjon némi munkaidő tartalékuk is vészhelyzet esetére, ami akad bőven. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a munkavállaló is emberből van, egyéni sorssal, tervekkel és bajokkal… 

Most a pályázatok és projektek divatját éljük, mindenhonnan ez folyik, a csapból is. Van viszont egy nagyobbacska különbség: fent valahol pályáznak, oda érkezik be az információ és a finanszírozás is. A valós munka nagyobb része ellenben, talán a súlya miatt, mindig a hierarchia legalján marad. Szóval, a napokban megint kaptunk fentről továbbítva egy felhívást, az elmúlt félévet számolva, ez a mostani a harmadik ugyanilyen, rajtunk csapódó felső kezdeményezés. Szigorúan önkéntesen, nyilvánvalóan kötelező jelleggel kijelölhetünk egy-két, három, esetleg akárhány munkatársunkat magunk közül, hogy ő természetesen merő önszorgalomból, vegyen részt a főosztály, a minisztérium gyermekvédelmet jobbító munkájában.

Egyértelműen a saját munkaideje terhére, és a mindennapi teendőit közben bizonytalan időre félretéve. Ez persze megtévesztő megfogalmazás, hiszen a szoros határidők a munkánkhoz, mit sem változtak attól, hogy mit ötlött ki valaki, egy magas bársonyszékben, tehát akkor kell megcsinálni, amikor lehet, különben meg, mire való az éjszaka?

A fentről csatolt buzdító indoklás szerint, mindez azért szükséges, hogy a gyermekvédelem, mint életpálya modell újra kívánatos legyen a szakembereknek, mert most túl nagy az elvándorlás. Mekkora álszentség, mintha azért lenne nagy a fluktuáció, mert ez a szerény, de egyébként prosperáló terület valahogyan nem jut elég reklámhoz, a nagy csinnadrattával és hírveréssel a szakembereket elszippantó más területek mögött.

Hát nem, a gyermekvédelmi terület, és tartok tőle, hogy ez sajnos az egész szociálisra is igaz, cseppet sem működik jól. Bárhová is nézzen belül az ide vetődő szemlélő, errefelé csak hiányokat, hiányosságokat és tűzoltó jellegű kényszerintézkedéseket lát. Megbecsülés, ha akad is csak elvétve. Munka? Az bezzeg van, tán az az egyetlen, ami stabilan van. Közben kiszámoltam, nyolcadik éve igyekszem itt főállásban, szimultán két lovat megülni, persze csak akkor ennyi ez a szám, ha a korábban teljes munkakörökben gondolkozom, ha az egész embert kívánó feladatokra bontanám a későbbi következményeik miatt már ma is égető teendőket, az már túlmegy a puszta ötösön, innen a cím: Alattam a ménes…

Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus

Ha szeretnél még több Lelkizóna-cikket olvasni a pozitív pszichológia témakörében szubjektíven - mindennap más szerző tollából, akkor csatlakozz a facebookon!

[i] Mindenki a maga szerencséjének kovácsa – Faber est suae quisque fortunae - Sallustius

[ii] Sági Matild: Elégedettség, jövedelmi feszültség - http://www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a821.pdf