2017. jún 12.

Egy világutazó self-made woman

írta: SzabóElvira
Egy világutazó self-made woman

Interjú Vigh Borival önazonosságról, értékrendről és arról, hogyan lesz mindebből személyes márka

Amikor Vigh Bori felült a Buenos Airesbe tartó gépre, valószínűleg nem gondolt arra, hogy néhány év múlva a hazai backpacker-világutazó közeg egyik vezéralakja lesz, sok ezer Facebook-követővel és blogolvasóval. Bori nemcsak élettapasztalatokkal gazdagodott útjai során, de neve önálló életet élő személyes márkává vált – előadásaira néhány óra alatt elfogynak a jegyek, és szponzorok keresik meg ajánlataikkal. Többek között arról beszélgettünk, hogyan áll(t) össze a Backpacker Bori márka, és hogyan sikerült megőriznie hitelességét.

Szabó Elvira interjúja

Mi indított arra, hogy életvitelszerűen utazz, és ezt megoszd az emberekkel?

2010-ben utaztam először. Volt egy nagy álmom, hogy elmenjek Argentínába, Buenos Airesbe és ott megnézzem a tangótáncosokat. Ez az utam három hónapig tartott, körbenéztem az országban, és írtam erről egy személyes hangvételű blogot a szüleimnek és a barátaimnak. Blogolás közben arra jöttem rá, hogy nem arról írok szívesen, hogy merre járok (mert ha valaki azokra a helyekre akar utazni, úgyis utánaolvashat a Lonely Planetben), hanem számomra meglepő különlegességekről, például hogy milyen Buenos Airesben a tömegközlekedés. Amikor hazatértem, az egyik kollégám azt jelezte vissza, hogy nagyon jó a blogom, szerinte még nincsen ehhez hasonló, és folytatnom kellene.

A bakancslistámon fontos pont volt az, hogy írjak egy könyvet. Tisztában voltam vele, hogy ez nem úgy működik, hogy csak fogom magam, és megírom azt a könyvet, hanem előtte gyakorolnom kell az írást. Azt is tudtam, hogy ha már van mögöttem olvasóközönség, nagyobb eséllyel kopogtatok egy kiadónál. Szerencsére ez fordítva történt: annyi olvasóm lett a blogomon, hogy egy kiadó keresett meg engem, hogy kiadnának tőlem egy könyvet.

bori3.jpgVigh Bori Nicaraguában
Forrás: Backpacker.hu

Ezek szerint a blogolás eszköz volt abban, hogy egy személyes célt elérj…

Igen. Új domain alatt folytattam a blogolást, az első blogomról csak néhány cikket vettem át. A Backpacker.hu egyfelől jó címnek bizonyult, mert vonzott külföldi szponzorokat is, másfelől viszont behatárolja, hogy miről írhatok (hátizsákos utazás és minden, ami ahhoz kapcsolódik). Mostanában úgy érzem, hogy más témákat is szívesen elővennék, és gondolkodom, hogyan tudnám ezeket utazós köntösbe bújtatni. Ráadásom már nem backpackerként, hanem digitális nomádként definiálom magam – ez két különböző közeg, mindkettő tagjai utaznak, csak máshogyan.

Milyen témákról esik szó a Backpacker.hu-n, és milyenekről nem?

Régen marketinges címeket használtam („A top 10 dolog…”), mára ezzel felhagytam – nem baj, ha a keresőmotorok nem találnak meg, mert van saját olvasótáborom. Így változatosabb témákat és kreatívabb címeket választhatok. Idővel egyre hangsúlyosabbá vált a felelősség: nem oszthatok meg bármit, mert az, amit írok, hatással van az emberekre; nem írhatom a női olvasóknak, hogy „vágjatok neki a világnak, nem lesz semmi para”.

Valamennyire bénító is, hogy ilyen sokan megismertek, és a Backpacker.hu branddé vált, mert már nem tudok olyan nyíltan írni bizonyos dolgokról. Régen szerelmekről is beszámoltam, most már igazán személyes dolgokat nem osztok meg. Kialakult benne egy fal, amin nem engedem túl az embereket. Sokáig észre sem vettem, hogy milyen sokan ismernek már Magyarországon – láttam egy követői számot, de külföldön voltam, ettől távol. Majd amikor hazaérkeztem egy utam után, és felismertek az utcán, olyan érzésem támadt, hogy valóságshow-t csináltam az életemből…

Mit kezdtél ezzel az érzéssel?

Beszélgettem egy jóbarátommal, aki híres ember. Ő azt mesélte, elért arra a pontra (a Facebookon több százezres követőtábora van), hogy döntenie kell, örökre szóló celebséget akar, vagy megáll. Akkor leesett, hogy attól, mert az elmúlt hónapban hárman felismertek az utcán, én még nem tartok itt. Egy szubkultúrának írok, ami nem fog óriásivá terebélyesedni.

Visszatérve a tartalmakhoz, nem vetek be olyan populáris fogásokat az emberek mozgósítására, mint „lájkold az emotikonokkal, hogy a hegyeket vagy a tengereket szereted jobban”. Nem célom mindenkihez eljutni, ehelyett szívesen vagyok egy szubkultúra véleményvezére. Az én blogomat azok olvassák, akiket foglalkoztat ez az életstílus, és elég nyitottak ahhoz, hogy ne irigykedjenek, hanem inspirálódjanak.

Mit tartasz önazonosnak az utazó létben?

Soha nem voltam olyan lány, aki gyűjtötte a cipőket – az úgynevezett csajos beszédtémák halálra untattak. Az utazásaim során olyan emberekkel találkoztam, akik az enyémhez hasonló értékrend szerint élnek, akik szívesebben beszélgetnek a minket érő társadalmi hatásokról, mint arról, hogy éppen mit vásároltak. Olyan emberekkel találkoztam, akik nem félnek kitekinteni a saját kockájukból, a megszokott kereteik mögül, akik mernek nagyot álmodni, és nem azt gondolják, hogy az élet lényege 9-től 5-ig dolgozni, pénzt keresni és a pénzt tárgyakra költeni.

Kik inspiráltak arra, hogy belevágj ebbe a rendhagyó életformába?

Meghatározó volt számomra, hogy találkoztam Neillel, akiről a blogomon is írtam. Ő Angliából indulva körbebringázza a világot. Indonéziában találkoztam vele, és elmesélte nekem, hogy olvasott egy könyvet valakiről, aki már megcsinált egy ilyen föld körüli utat. Minden ismerősének erről a könyvről beszélt, amikor egyszer csak valaki feltette a kérdést: „Miért nem csinálod meg?” Neil nem tudott válaszolni arra, hogy miért is nem… Spórolt egy évig, utána nekiindult. Nekem is betalált ez a kérdés, és én sem tudtam egy érvet sem felhozni, hogy miért nem… Hazatértem Indonéziából, egy évet spóroltam, majd elkezdtem életvitelszerűen utazni.

almok_amik_megremisztenek_backpacker.jpgBori egyik mottója

Az imént említetted, hogy nem vagy az a „trendi csaj”. Milyen nőképet közvetítesz magadról a blogodon?

Tény, hogy a fotóimon nem teljes sminkben és csücsörítve pózolok, és újabban akár olyan fényképeket is megosztok, amiken nevettetően hülyén festek. Én úgy élem az életem, ahogy kedvem van, és nem úgy, ahogy mások elvárják. Vannak, akik szerint nőként szembemegyek a normákkal, ugyanakkor én nem lázadok tudatosan, csak azt csinálom, ami érdekel. Ennyi.

Nőként és szabadúszóként találkoztam már a szexizmus különféle megnyilvánulásaival, sokszor emögött nincs is bántó szándék. Sokat kell fejlődnünk még társadalmi szinten ahhoz, hogy ezen túllépjünk.

Milyen értékek tartoznak a Backpacker Bori imázshoz?

Önazonosság. Tudatosság, környezettudatosság, tudatos utazás. Tisztelet más kultúrák és emberek iránt. Pozitivitás – fontos arról beszélni, ha probléma van (ez nem keverendő össze a panaszkodással), de ez oda vezessen, hogy ne hagyjuk annyiban.

A magánéletemben is jellemző rám, hogy ha megfogalmazom, „de rossz ez vagy az”, akkor utána keresek valami felemelőt, egy kivezető utat.

Habár az inspiratív blogolást választottam – ez fakad belőlem –, de ezt úgy csinálom, hogy ne vegyem túl komolyan magam. Fontos, hogy nevetni tudjunk bizonyos helyzeteken, vagy akár magunkon. Az önirónia lehúz a földre.

Hogyan lett az imázsból márka, hogyan épült fel köré az üzlet?

Az első szponzorom egy telefontársaság volt, ami travel bloggereket keresett. Egy ismerősöm ajánlására kerültem velük kapcsolatba. Akkoriban még mindannyiunknak kis tábora volt, velem együtt Travellina volt még ebben a projektben. Ahogy nőtt a követőtáborom, további szponzorok is megkerestek – mindig ők kerestek meg, nem fordítva –, és mindig valamilyen támogatást ajánlottak, például a Sonytól kaptam fülhallgatót és fényképezőgépet.

A Backpacker.hu előadás-szárnyát magam építettem fel – a blog az előadásokon keresztül hoz profitot, és én magam is ezzel szeretek a legjobban foglalkozni. Elképesztő flow-t élek át, amikor sok ember előtt beszélek! A témákat sokszor nem én találom ki, hanem mások javasolják. Az első előadást 500-600 lájknál tartottam – kíváncsi voltam, hogy kik az olvasóim. Eredetileg egy kalandtúra-ügynökség vezetője, egyben jó ismerősöm, hívott el előadást tartani az ügynökség színeiben, de végül lemondták. Erre azt gondoltam, ha már dolgoztam vele, hát csak megtartom az előadást. Megtelt a hatvanfős terem, és sok olyan ember jött el, akit nem ismertem korábban. Tartottam még néhány hasonló alkalmat, és rövidesen elfogytak az úti beszámolós történeteim. Ekkor javasolta egy olvasóm, hogy tartsak előadást arról, hogyan kell világgá menni. Ez lett a „Hogyan menjünk világgá?”, és az érdeklődők kétszer is megtöltötték a 300 fős termet egy héten belül. Ezért már pénzt kértem (a korábbiakért nem), ebből vettem a jegyemet Új-Zélandra. Attól kezdve, hogy pénzt kértem, sokkal többen jöttek el az előadásaimra. Nyilván egy nagy kaliberű esemény megszervezésével rengeteg munka van a sztorik összeállításától kezdve az értékesítésen át a beléptetésig.

bori2.jpgDigitális nomádként Bori utazás közben is dolgozik. Megesik, hogy az óceánparton.
Forrás: Backpacker.hu

Könnyű elszállni, ha az ember sikeressé válik. Téged mi tart a földön?

5000 lájk környékén kezdett kicsit nagy lenni az arcom. Ekkor kaptam egy tükröt az élettől egy ember személyében, aki ugyanazt csinálta, amit valójában én is: nagyra volt magával. Borzasztóan irritált. Feltettem magamnak a kérdést, hogy miért irritál ő engem annyira? Sokat hallgatom Pál Ferit, és pont egy olyan felvétel került elő akkor, ami a népszerűségről szólt. Azt mondta, hogy akkor van baj, ha az ember kiáll a színpadra, a reflektorfénybe, és azt hiszi, neki szól a taps. A taps nem neki szól, hanem annak, amit mond. Ez a mondat indította el bennem, hogy ne vegyem olyan komolyan magam. Ráadásul az, hogy sokan követnek, mulandó. Most éppen rám figyelnek – öt év múlva pedig majd másra.

Jó, ha követnek, de inkább abban kövessenek, hogy saját magukra figyelnek.

Gyakran hangsúlyozom, hogy nem kell mindenkinek utazni. Az életfilozófiám, vagyis hogy éljünk a bakancslistánk szerint, nem feltétlenül arról szól, hogy jussunk el érdekes helyekre, hanem arról, hogy figyeljünk oda az álmainkra.

Mialatt eljutottál oda, ahol most vagy, éreztél kételyt?

Egyszer, útközben, szerelmes lettem. Ennek hatására egy ideig semmit nem posztoltam és nem írtam. Akkor döbbentem rá, hogy eddig arról írtam, ami velem történt, de hát most ez az, ami történik, semmi más! Elgondolkodtam… tényleg ezt akartam? Végül úgy döntöttem, hogy erről nem számolok be a követőknek, és csak akkor adtam hírt róla, amikor már szakítottunk, és úgy éreztem, hogy ezt egyszerűen meg kell osztanom. Amikor végül kiálltam azzal, hogy azért voltam csöndben eddig, mert szerelmes lettem és összetörték a szívem, nagyon sok támogatást kaptam a követőimtől.

Mostanában a korábbiakhoz képest letelepedett életet élek, szeptemberig albérletet is bérelek, és egy csapattal azon dolgozunk, hogy felépítsünk egy co-working helyet digitális nomádoknak Budapesten. Időnként felmerül bennem, hogy írhatom-e a Backpacker.hu-t úgy, hogy már nem vagyok backpacker. Rájöttem, hogy nem kell erőltetnem semmit – akkor írok, ha akarok.

Elsőre könnyebbnek tűnhet megmaradni abban, ami korábban működött, de elavult, mint felépíteni valami újat…

Egy éve gondolkodom azon, hogy írói szempontból mi legyen a következő lépés. Sok téma foglalkoztat, és nem mindegyikük illik a Backpacker.hu-ra. Az utazások során megismertem magam, megismertem a vágyaimat – és megtanultam felismerni azt, ha egy vágyam elmúlt. Most már nem arra vágyom, hogy fókákat nézzek Galápagoson, hanem hogy korianderem legyen a konyhában. Más bloggerek átveszik majd azt, amit korábban én vittem, és azok a követőim, akiket a világszemléletem érdekel, megmaradnak majd. Még mindig sok téma van bennem az utazásaimmal kapcsolatban, de nem arról akarok írni, hogy milyen volt Honduras, hanem arról, hogy mit tanultam Hondurasban.

Szólj hozzá

interjú utazás karrier kreativitás karrierépítés gyökerek és szárnyak komfortzóna elhagyása