Azt mondja a kínai közmondás: Megváltoztatni a vizek folyását, hegyeket áthelyezni egyszerű, de egy ember jellemét megváltoztatni maga a lehetetlenség.

Ebben sok igazság van, ugyanakkor hova tegyük azokat a jelenségeket, amikor azt tapasztaljuk, egyesek hatalmas pálforduláson mennek át, totálisan más emberré tudnak válni? Vagy amikor rájövünk, valakit teljesen félreismertünk? A mi hibánk? Vakok voltunk, nem láttunk tisztán, vagy óriási tehetséggel játszotta meg magát előttünk? Leélheti-e valaki úgy az életét, hogy bizonyos alaptulajdonságait, vele született személyiségjegyeit elnyomja? Izgalmas kérdések.

Sok érdekes eset jut eszembe erről, tanultam pszichológiát, fejlődéslélektant, coaching-ot, rengeteg érdekes szakirodalmat olvastam, tudom, mennyi minden hat a személyiségfejlődésünkre, arra, mitől válhatunk ilyenné-olyanná. De ha nem hinnék a fejlődésben a tanulásban (sőt, az élethosszig valóban!), ha nem tapasztalnám nap mint nap, egy kis önismereti kirándulás mekkora felismerésekkel, AHA-élményekkel járhat, akkor biztos, hogy nem  is merném leírni a nevem mellé azt a szót, hogy COACH.

Ugyanakkor azt is látom (belátom), mennyire nehéz a változás. Erőből, kényszerből, elköteleződés nélkül és pláne kellő önismeret nélkül semmiképp sem várható el eredmény (vagy nincs elég tapasztalatom a varázslásról, vuduról és egyebekről).  Azoknál pedig, akik minimális információ alapján könnyen ítélkeznek (jellemzően bármiről) és tudják a tutit, megvan zsigerből mindenre a megkérdőjelezhetetlen válaszuk, azoknál – bevallom töredelmesen – legtöbbször én is reménytelennek látom a változást. Persze ők általában nem is várnak segítséget, mihez is lenne rá szükségük?... Vagy most én is ítélkezem?? Hú, de nehéz téma ez!

Mielőtt belebonyolódnék, segítségül hívok egy magamnál sokkal okosabb, tájékozottabb és a témát (agyunk és ezáltal saját magunk működését) tudományosan vizsgáló szakembert, az ő nálunk megjelent könyvét. Dick Swaab, Az agyunk mi vagyunk című könyvéről van szó. Ő Az Amszterdami Egyetem professzor emeritusa, harminc évig vezette a Holland Nemzeti Agykutató Intézetet (Alzheimer-kór, depresszió, nemi különbségek kutatása a fők szakterületei). Számomra a könyve nagy intellektuális élmény volt, ajánlom mindenkinek. Nyári olvasmányként is jó, mert élvezetes, letehetetlen (persze főként azoknak, akik szeretik bővíteni a tudásukat, vannak bennük még kérdések és nyitottak az elméleti, kutatási eredmények befogadására).

Néhány érdekes gondolatot osztanék itt meg most a Lelkizóna – szintén kíváncsi, igényes és bizonyítottan nem csak három mondat elolvasására hitelesített – olvasóival. Olvassátok és gondoljátok, adjátok tovább! Bevallom, a tegnapi Pride eseményei is hatottak rám, hiszen ahhoz a témához is kapcsolódnak valamennyire az alábbiak.

Például:

Genetikai hátterünk alapján nagyjából előre látható, milyen lesz az IQ-nk, hogy inkább reggeli vagy esti emberek vagyunk-e, milyen mértékű lesz a spiritualitásunk, neurotikus, pszichotikus, agresszív, antiszociális és nonkonformista viselkedésünk, de az is (szinte előre borítékolható), hogy milyen eséllyel szenvedünk majd valamilyen agybetegségben, például skizofréniában, autizmusban, depresszióban vagy szenvedélybetegségben. Miután felnövünk, agyunk csak nagyon korlátozottan módosítható, tulajdonságaink pedig meghatározottak.

Genetikai hátterünk és a később, korai agyfejlődésünk során belénk plántálódó, végleges hatást jelentő tényezők miatt tele vagyunk „belső korlátokkal”, és így nem a szabad döntésünk kérdése, változtatunk-e nemi identitásunkon, szexuális irányultságunkon, agressziószintünkön, jellemünkön, vallásunkon vagy anyanyelvünkön. Ez nem új álláspont, ráadásul egészen jó társaságban vagyok vele (mondja a szerző): már Spinoza is alátámasztotta a felvetés igazát néhány jól megválasztott példával (Etika, III. 2. tétel): „A gyermek maga dönti el, hogy szopik? A dühös ember szabadon dönti el, hogy bosszút áll? A gyáva maga dönt a menekülés mellett? A szószátyár szabadon határoz arról, mi jön ki a száján, miközben képtelen megálljt parancsolni locsogásának? Az ilyen jellemvonásain az ember nemigen tud változtatni.”

De Darwin is ugyanezekre a megállapításokra jutott, miszerint: „A nevelés és a környezet csupán kismértékben befolyásolja az embert, legtöbb tulajdonságunk velünk született.”

Ez a felfogás szöges ellentéte az 1960-as, 70-es években népszerű (egyes helyeken még ma is a főáramban érvényesülő és sugallt – mondom én, K.É.), az ember alakíthatóságát, „megcsinálhatóságát” hirdető elméletnek. A nemi különbségeket a viselkedésben akkoriban az uralkodó férfitársadalom hibájának látták, és úgy vélték, a nők azért kétszer olyan hajlamosak a depresszióra, mert nehezebb az életük. S miután szentül hitték, hogy a szociális környezet okozza a problémákat, úgy vélték, annak megváltoztatása majd automatikusan meg is oldja azokat. Ám a fejlődésbe vetett hitnek és a szociális környezetnek tulajdonított túlzott jelentőségnek megvoltak az árnyoldalai is. Ha valami félresikerült a gyerek fejlődésében, azért a környezetet, de még gyakrabban az anyát okolták. Fia homoszexualitásáért a domináns anya felelt, a hűvös, tartózkodó anya gyereke autista lett, a változó üzenetek, a rossz kommunikáció pedig skizofrén gyereket teremtett, akit „ki kell menteni káros családja karmai közül”. A transszexuálisokat pszichotikusnak tartották, a bűnözést a rosszul megválasztott barátok számlájára írták, a vékony modellek anorexia nervosa járványt hoztak a többi lány körében, a bántalmazás vagy elhagyás pedig borderline személyiségzavarhoz vezetett. Ezek közül mára szinte egyetlen felfogás sem érvényes.

Az a tény, hogy sok jellemvonásunk, a lehetőségeink és a korlátaink már az anyaméhben beprogramozódnak az agyunkba, természetesen korántsem jelenti azt, hogy az agyunk születéskor „készen” lenne. A csecsemők agya tovább fejlődik a meleg, biztonságos és ösztönző környezet, az állandó tanulás által, de ugyanígy hat rá az anyanyelv, sőt a környezet vallási felfogásának beleplántálása is. És itt, ahogyan az anyaméh esetében sem, nem úgy hangzik a kérdés, hogy agy vagy környezet: a kettő szoros interakciója alakítja a gyerek fejlődését. Viszont fontos leszögezni, hogy minél korábban hat ránk és agyunk fejlődésére a környezetünk, annak nyomai annál mélyebbek és maradandóbbak lesznek; minél tovább jut a gyerek a fejlődésben, agya annál kevesebb újabb jellemvonást képes elraktározni. A karakterünk, meghatározott jellemvonásaink összessége a korai fejlődés során egyre erősebben felszínre tör. Persze eközben az, amit tanulunk, elraktározódik a memóriánkban. Ráadásul korai fejlődésünk végeztével a társadalom is befolyásolja a viselkedésünket – a jellemünket azonban már nem.

Azok a viselkedésbeli változások, amelyeket – sokszor komoly erőfeszítések árán – a klinikai pszichológusok és pszichiáterek elérnek, még nem szüntetik meg a páciensük agyába korai fejlődése során beleégett jellembeli problémákat. Nem véletlen, hogy a „karakter” szó a „bevésődés”-ből származik. Ám az ilyen viselkedésváltozások arra azért jók, hogy a személyiségzavaros embereket megtanítsák jobban kezelni jellembeli problémáikat.

Ehhez annyit tennék még hozzá, hogy mi emberek hihetetlen dolgokra vagyunk képesek. Ismerünk csodás történeteket, látunk extrém teljesítményeket, sok társunktól vehetünk példát kitartásból, merészségből, bevállalásból.

Tehát óva intek az általánosítástól, főleg attól, hogy kézlegyintve elintézzük: ilyen vagyok, ilyennek születtem, ezt örököltem, ez van. Határozottan állítom, hogy a legtöbb saját magunkon múlik, és ez egész életünkben igaz, amíg tudatosan cselekszünk és urai vagyunk saját magunknak. Soha nem késő kicsit nyitni, megpróbálni más szemmel nézni, a miénktől eltérő véleményeket is meghallgatni, tanulni, olvasni, változtatni, boldogabbá tenni magunkat. Van, akinek ehhez több szakember több éves munkájára van szüksége (és olyan szerencsés, hogy van erre módja is…), van, aki épp jókor olvas el egy témába illő könyvet és az indítja el a változáson, van, aki egy másik ember példájából merítve erőt, megint másik egy spirituális élménynek köszönhetően éli ezt meg. Ez benne a legcsodálatosabb. Aki keresi az útját, jó eséllyel megtalálja. Érdemes hinni a fejlődésben és soha nem szabad feladni!

Korábban már írtam a fenti könyv kapcsán a jobbféltekés működésről, saját élmények kapcsán itt.

Koskovics Éva

coach