Kár lenne szépíteni, édes mindegy, hogy egy ilyen mondat hogyan és mikor hangzott volna el.

A helyzet az, hogy azonnal kiverte az összes biztosítékomat. Teljesen elsötétült a képernyőm, még tán azok a pislákoló kis ledek is kimentek, amik csak azt jelzik, hogy készenléti üzemben, de alapvetően működőképesen tartó feszültség alatt vagyok.

Elsőre az ugrott be, hogy hirtelen megzakkanhatott a kedves örökbefogadó szülő, ráromlott az agya, ebben az átok hőségben.

Aztán az, hogy eddig ugyan ennek nyoma sem látszott, de mégis súlyos problémák lehetnek az értelmi képességeivel, a felfogásával, a realitásérzékével.

Egyébként hogyan gondolhatja el egy akármennyire félre tájékozódott ember, hogy ez így lehetséges?

Mit képzel, hol vagyunk? Árvácskákkal teli az udvar? Na és ha?

- Ez ugyan hervadozik, így már nem is tetszik, de majd szedek egy másikat!? -

És akkor már rendben is lesz minden? Vagy ez nem muzsikál jól, de mint a régi orosz zenebohócos kabaréban, csak jó helyre kell nyúlni: Van másik! Majd az jobban muzsikál?!

Tisztára megáll az eszem és körmenetet rendez.

Hiszen ugyanez a felnőttnek látszó ember a szemünk előtt, a mi lelkes - és egész eddig úgy hittük - gondos asszisztenciánkkal végighaladt az egész örökbefogadási protokollon.

Apróra megkapott minden tudnivalót, naprakész hírt és szabályozást az örökbefogadásról.

Részesült az összes tájékoztatásban, átesett az alkalmassági vizsgálatokon, a pszichológiain is.

Elutazott képződni, részt vett az örökbefogadás előtti speciális tanfolyamon, ahol a sorstársakkal együtt csoportban dolgoztak a legfontosabb témakörökön, képzett és gyakorlott trénerek érzékenyítették.

Jó hosszú időn át várt arra, hogy majdcsak, nemsokára, hátha jön már az a gyerek.

Volt kiajánlás és harminc nap kötelező gondozás az örökbefogadás előtt, és családilag áthaladtak az egész örökbefogadás engedélyezési procedúrán.

Az utánkövetésük zajlott, eddig rendben, segítve lezárni, elvarrni a szálakat. Az utánkövetés pedig mifelénk nem egy szimpla kiszállás vagy egy csapatos berendelés az irodába.

Őket is többször meglátogatták, meghallgattuk a panaszaikat, tanácsokat kaptak mindenhez, amit gondként érzékeltük vagy jeleztek, természetesen a kényes nevelési helyzetek oldásához is.

Aztán tessék, most mégis itt van egy zaklatott elefánt a porcelánboltban.

Hosszú hónapok teltek el az örökbefogadás engedélyezése óta.

Ő most „ezt visszaadja és választ egy másikat”?!

Milyen szerencse, hogy ez nem így megy.

Arról nem is beszélve, hogy ez nem az, az akol, ahol az éppen elválasztott malacokat lehet a kerítésre felkönyökölve, méregetni és mustrálni. „Hogy-aszondja-hogy: Né mán, azt a kis foltosat! Azt a, milyen kis formás, kis fürge, igazán jó svádájú! Akkő! Fogja meg nekem, és már visszük is! Vagy tán mégse, inkább azt a másikat, azt a kis tarkát, ládd milyen erős, az életre valóbb!”

Hát még az mekkora szerencse, hogy lehet emlékeztetni őket: az örökbefogadás egy életre szóló döntés, szerteágazó, ellenőrzött feltételrendszerrel, hosszas procedúrával és komoly jogi következményekkel.

A lezárással a gyermek teljes jogú "örökös" tagjává válik a családnak, olyan a törvény által szabályozott elbánás jár neki is, mint bármely más családban növekvő gyermeknek és a család anyagi javaiból, tulajdonából részesedés illeti meg az öröklés törvényes rendje szerint.

Az örökbefogadás a gyermeket kivéve senkinek nem alanyi jogon jár. Neki törvényben rögzítetten joga van ahhoz, hogy tiszteletben tartsák mindenek felett álló érdekét, és ha csak egy mód van, családban növekedjen fel.

Sehol, senkinek nem mondták, és egyik apró betűsben sem volt benne, hogy ha nem lesz, vagy nem lehet saját gyermeke, de szeretne, akkor itt választhat majd egyet a készletből, ami maradt, vagy akár még kettőt is, ha beáll a sorba repetáért.

Nem véletlenül hangoztatjuk már a barátkozás alatt is, és ismételgetjük az örökbefogadás előtti kötelező gondozás idején: Tessék, jól meggondolni, milyen együttélési szabályokat tartat be most a gyermekkel.

Amilyen szokások rögzítéséhez ragaszkodik most, annak a betartását alapozza meg és követelheti meg később. A már rögzült szokások csak dupla energia ráfordítással változtathatók meg, ha egyáltalán.

A most mindent szabad, mert annyira nagyon örülünk, az igazán pompás érzés, csak nem hatékony és a későbbiekre nézve különösen nem célravezető nevelési elv.

Kell a gyermeknek a korlát – biztonságot ad és fogódzót a realitáshoz, a világban való eligazodáshoz.  

"Ha a szülő folyton retirál, a gyerek előtt, akkor a gyerek egyre durvábban provokálja a szülőt, hogy mikor szab már határt az ő viselkedésének. Ugyanis a gyereknek biztonságérzetre van szüksége. És hogy ad biztonságot egy olyan felnőtt, akit én, a tökmag ugráltatok. Sehogy! Akkor még jobban szorong, még jobban provokál. A felnőtt megint retirál, és ő még jobban fog ettől szorongani, mert elveszti a felnőtt a bizalmat, a hitelét abban, hogy ő meg tudja védeni, ő irányítani tudja. Így a gyerek veszi át a hatalmat."[i] 

Igen, fel lehet bontani az örökbefogadást.

Bíróság útján.

A legvégső esetekre tartalékolandó, elkeserítő lehetőségként, amikor a szülő egyszerűen képtelen megbirkózni a gyermekvállalással felgöngyölődő problémákkal, vagy nem tudják elviselni egymást.

Ilyenkor a kérelmezők visszaadják a gyermeket – be a gyermekvédelmi szakellátás intézmény rendszerébe.

Ha engem kérdeznek, akkor az, hogy a gyermek nem jól viselkedik (nem az én elgondolásaim szerint, nem az én hangoztatott elveim, nem az általam emlegetett, nem a szerintem létrejött megegyezésünk szerint, stb.) az egyáltalán nem a „legvégső” eset a problémás ügyek sorában.

A szülő-gyermek kapcsolat véletlenül sem keverendő össze a főnök-beosztott viszonnyal: nem rúgom ki (fegyelmivel) a gyerekemet azért, mert (szerintem) nem jól viselkedett.

Illő lenne viszont kideríteni, hogy ha ez a viselkedés a mi háztartásunkban most, tőle egészen újszerű – a korábbi gondozási hely sem jelezte, sem a barátkozás során, sem a kötelező gondozás alatt, sem az azt követő hónapokban nem észleltük, akkor most mégis mi válthatta ki?

Valami olyasmit követett el, amire nem számítottam? Ijesztő? Viszolyogtató?

"Ember vagyok. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi - sem bennem, sem másokban.
Az életen nem lehet "makulátlan fehér palástban" végigsétálni. Önmagunkhoz kell hűnek lennünk, nem elképzelt ideálokat kergetnünk. Legtöbbször úgy gyötörjük meg magunkat, hogy kellő önismeret híján, irreálisan magasra emeljük a mércét. Olyat követelünk magunktól, aminek nem vagyunk képesek megfelelni. Így állandósulhat a bűntudatunk, a kudarcérzésünk. Emberi mértékek szerint kell ítélni, akár rólunk van szó, akár másokról. Senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon. Ez elérhető, a tökéletesség eleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy emberben: "sugár és salak" - ettől ember." Popper Péter 

Megpróbálhatnánk esetleg újra átgondolni. Talán időszerű lenne például leszállni a magas lóról.

Átgondoltuk már a gyermek szemszögéből, mi történt, mennyi minden változott meg körülötte az utóbbi időben.

Próbáljuk meg, hátha kiderülne, hogy a gyermek legtöbbször igenis vadul alkalmazkodik, olyan görcsösen szeretne megfelelni mindösszes elvárásainknak, hogy majd belegebed.

Ha mindenünk a kimért rend és nem vagyunk hívei a hétköznapi lazaságnak, néha akkor is odaszólhatnánk: Hékás! Vigyázz! Pihenj!

Hetek alatt "megtanulta" a kedvünkért az egész családot.

Lassan mi is nekiláthatnánk a saját leckénknek: elkezdhetnénk megismerni őt, hogy ne vaktában lövöldözzünk a nevelés-töltényeinkkel, előbb célszerű lenne megtudni, hogy ő milyen. 

"Azt soha nem tudtam elérni, hogy ha elültettem egy hamisciprust, abból tuja legyen. Az teljesen lehetetlen, mert ő hamisciprus akar lenni. Ő hamisciprusnak készül, nem lehet más. Abban az esetben, ha kellőképpen gondozom és szeretem - mert én hiszek benne, hogy azt a növény is érzi -, ha megfelelő tápanyagot adok neki, és gondoskodom mindenről, ami szükséges, akkor gyönyörűséges növény lesz belőle. Ha nem, akkor nyomorult növény - de ugyanaz a fajta, másik nem lehet! Az a mélységes meggyőződésem, hogy az ember gyerekénél pontosan ugyanez a helyzet. Hogyha érteni akarom őt, akkor az első dolgom, hogy megértsem: tujának vagy hamisciprusnak született-e." Ranschburg Jenő 

És ha lenne egy mód rá, akkor ne tessék a kapcsolat megroggyanásáért is áttolni a felelősséget a gyerekre.

Ebben a kapcsolatban legalább ketten vannak...

Egy duettet pedig, úgy igazán könnyű elbarmolni, ha mindketten falsot fognak…

 [i] Popper Péter: Párkapcsolat körkép, Saxum Kiadó, Budapest, 2012.

Retirál: meghátrál, visszavonul, visszakozik, meghunyászkodik, visszahúzódik, francia eredetű szó (szerk.). 

Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!