Többedszer is felteszem a kérdést: mi is a szép? Milyen a szép ember, a szép nő? Nincs rá objektív mérce, még ha a szépségversenyek világában kísérleteznek is ennek mérhetővé tételével (valljuk meg, némi sikerrel). Mégis: egyiknek ez, másiknak az tetszik.

Különböző ízlések és különböző saját igények, vonzódások működnek bennünk. Nem mellesleg ez a legnagyobb szerencséje a fajunknak, sőt, egyben a fennmaradásunknak is alapfeltétele!

Vannak elfogadott divatok, szokások, szépségideálok, még azt is mondhatnánk, általánosan elfogadott, követendő mértékek. Persze vannak foglalkozások is, ahol ez fontosabb és mindig vannak különleges személyiségek is, akik kitűnnek az átlagból, valamilyen példaképpé, mintává válnak. 

Van, akihez passzolnak például az extremitások, másokon nevetségesen, bénán hatnak. Személyiségfüggő, alkalomtól is függő. 

Na és vannak az ellenpéldák, az ízlésterroristák (nálam ebben az extrém, számomra már ijesztő műkörmök viszik a prímet). Ez egy kényes kérdés, de belemegyek, hozok rá néhány példát:

- Ha például valaki meg van róla győződve, hogy akkor szép, ha hosszú, színes, csiriviri műkörmei vannak és azoknak minden pillanatban hibátlanoknak kell lenniük, akkor őt általában nem lehet meggyőzni arról, hogy szebb a rövidre vágott, egyszerű, tiszta, ápolt köröm (legextrémebb megjelenése, amikor ráadásul a gyakorolt foglalkozáshoz, munkához sem illik, sőt, egyenesen gátolja azt, netán visszataszítja az ügyfeleket - saját élmény...).

- Vagy ha egy szép fiatal lány iszonyatos szemöldököt csináltat magának, amitől mások szemében úgy fest, mint egy banya, hiába is mondanák neki, sokkal jobban tenné, ha hagyná a természet-adta szemöldökét, de legalább ne fessék olyan sötétre!

- Ha egy üzleti tárgyaláson megjelenik valaki extrém szerelésben, túlsminkelve, vagy épp fordítva, elhanyagolt külsővel, akkor ne csodálkozzon, ha nem a témára koncentrálnak a résztvevők, hanem rá. És igen, befolyásolhatja a végeredményt. Még az is lehet, hogy ezen bukik meg a tárgyalt téma. Az állásinterjúkra fokozottan igaz ez (nem lehet elégszer elmondani...).

- Ha valakinek sok évtized után is a hosszú, ondolált haj a szépség netovábbja, ami egyre több munkával és egyre csekélyebb sikerrel érhető el és már csak nyomokban emlékeztet... hiába mondanád neki, nem áll már jól, jobban tenné, ha változtatna. Ő így tetszik magának.

De az is igaz, hogy ezeket a másik oldalnak, nekünk mindemellett el is kell (tudnunk) fogadni. Kellenek a rossz példák is, a viszonyítási alapok… Mindenkinek saját joga dönteni a fentiekről. Sőt, az is lehet, hogy adott esetben mi látjuk rosszul és hiába képzelnénk el őt csinosabbnak esetleg egy rövid frizurával, az annyira más egyéniséget kölcsönözne neki, amit ő nem szeretne vállalni, ami számára idegen lenne. 

Mellesleg ezért vannak a barátok, barátnők, családtagok, hogy azért időnként szóljanak, visszajelezhessenek… nagyon hasznos tud lenni, ha van mellettünk valaki, aki megmondhatja a véleményét és mi meg is hallgatjuk.

Örök igazság itt is: a kevesebb több! ’Hálistennek’ – azt olvastam legnagyobb példányszámú női magazinunkban, hogy - most a natur smink a legtrendibb. Reméljük, gyorsan terjed ennek is a híre!

És jöjjön most egy saját 'élmény' (olyan erős volt, hogy nem hagyhatom itt ki):

A minap elkapott egy szépségszolgáltatást kínáló cég kollégája és (megvallom - már csak a szépséghétnek köszönhetően is - kíváncsi is voltam, mi fog belőle kisülni, egyáltalán, mit akar nekem eladni. Ugyanakkor előre sejtettem, belőlem  nem lesz páciens, vásárló). Természetesen csodatevő kozmetikumok, jó drágán, egy hosszú távú program keretében, elköteleződve...

Amikor érezte a hölgy, hogy nem lelkesedem eléggé a téma iránt, megkérdezte, hány éves vagyok. 54.

Végigmért, és nagyon elégedett képet várva így szólt: „Na, én 56! És nézze meg, hogy nézek ki!” …

Annál empatikusabb vagyok, hogy megmondtam volna mit látok... De itt most magunk között elárulom, ezt láttam: egy éjjel-nappal magával foglalkozó nő, aki betegesen fél az öregedéstől. Hosszú, feketére festett haj (tudjátok, az a parókaszerűen, természetellenesen fekete), csinos, átlagos, arányos testalkat, ugyanakkor előnytelen volt a mély dekoltázs és az ujjatlan ruha (nem kell megmagyarázni) – mondjuk így: nem volt már olyan szép, pláne nem volt összhangban a többivel... Ellenben az arca mintha ki lett volna vasalva, mint azoké az idősebb, múmiaszerű, hollywood-i színésznőké, akiktől engem speciel kiráz a hideg. Mutatta is, nézzem meg, alig vannak ráncai. Most mondanom kellett volna neki, hogy sajnálom is ezért, mert ezzel elvesztette az emberi megnyilvánulás, kommunikáció egyik legfontosabb eszközét?

De hihetetlenül szívós, kitartó, sőt, mondhatom nyugodtan: erőszakos volt. Amikor már többször is elmondtam, hogy nem szeretném megvásárolni a szolgáltatásukat, és még akkor sem hagyott elmenni, végső eszközként – gondoltam, ezzel csak sikerül lezárnom az ügyet – azt mondtam: 'én ilyen komoly anyagi konzekvenciákkal járó döntést egyébként sem hoznék a férjem megkérdezése nélkül'. Na, ezzel végképp elástam magam. Megvetően végigmért és így nyilatkozott:

„Hölgyem, ha önnek a férje beleegyezése kell ehhez, akkor sajnálom, de a maguk kapcsolata nem állhat valami szilárd lábakon. Ha maga nem érdemel meg egy ilyet és erről nem dönthet egyedül, akkor azzal a kapcsolattal már régen komoly gondok vannak!”

Nem hittem a fülemnek! Ez az érzelmi intelligencia teljes hiányára valló viselkedés. Természetesen rövid úton távoztam a helyszínről. Utána viszont eszembe jutott, az lehetett még az agressziója mögött esetleg, hogy leolvasta talán az arcomról az érzéseimet. Talán dekódolta, mit gondolok arról, hogy néz ki. Még az is lehet, hogy a szíve mélyén már ő is érzi, nem a botox oldja meg az örök fiatalságot és talán már mások is jelezték felé, hogy ’elvesztette az arcát’.

/Valahogy mindig ez van velem, ha valaki megbánt, agresszív velem: meglepődöm, először nehezen tudok rá reagálni, aztán gyorsan rövidre zárom, otthagyom, azért sem veszem fel a harcot, nem vágok vissza, nem kezdek bele egy csatába, pláne veszekedésbe. Sajnos megtanultam jól, hogy vannak helyzetek, amelyekbe teljesen felesleges belemenni, az észérvek és egyenes válaszok nem számítanak. Tudom, ha agresszióra agresszióval reagálnék, akkor lemennék én is ugyanarra a szintre, ha pedig undoksággal válaszolnék, az nagyon disszonáns lenne a részemről. Egyszerűen nem szeretek undok lenni.

De mindig sokat gondolkodom a dolgon, megpróbálom megérteni, miért viselkedhetett így, mi lehetett a háttérben: nehéz gyerekkora volt? bántották? felidegesítette a főnöke, párja, gyereke? Általános önértékelési probléma, önbizalomhiány? A végén a legtöbbször oda jutok, hogy szinte már sajnálom az illetőt. Magamban keresek, megszavazok számára egy kifogást, fedősztorit, élethelyzetet és azt mondom (és tényleg úgy is gondolom): szegény! De nehéz lehet neki! Milyen jó lenne, ha valaki segítene neki! Remélem, nincs egyedül!/

Ne értsen félre senki, nem akartam megmondani a tutit, mindenkinek szíve joga dönteni, mit és mennyit. Azonban ha tetszeni szeretnénk másoknak, jó, ha figyelünk a reakciókra is. Ha csak magunknak akarunk tetszeni, akkor az más kérdés. Más téma!

Tehát a titkok ebben rejlik:

- önismeret, egészséges önbizalom, önazonosság (valamiféle összhangja külsőnknek a belsőnkkel)

- érzelmi intelligencia (az éntudatosság mellett a társas kompetenciák, mindenek előtt az empátia képessége, gyakorlása, a kommunikációs készségek).

SZÉP-eket!

Koskovics Éva

közgazdász, life és business coach

www.kokart.hu

Saját blog itt!