Hatékony hobbi? Mi ez a fából vaskarika? Mire észbe kaptam volna már kimondtam, anélkül, hogy előtte egyetlen pillanatig is elgondolkoztatott volna a szavak jelentésének összegződése ebben a szókapcsolatban vagy még inkább az, ahogyan kölcsönösen aláhúzzák és megkérdőjelezik a másik értelmét.

Hogyan is juthatott ilyesmi az eszembe? Lehet, hogy tényleg ennyire beszennyezte már a magánjellegű tevékenységeinkről szóló gondolataimat is az új kor szelleme, a hasznosság, a célszerűség, a tervszerűség triumvirátusa, ami már mindenhonnan, a csapból is csorog?

Ugyan miért kellene egy hobbinak - egy a szabadidőnkben, saját örömünkre és megelégedésünkre végzett tevékenységnek hatékonynak lennie? Hiszen itt az lenne éppen a cél, hogy kötetlenül, kellemesen és élvezetesen töltsük az időt, hogy a tevékenységet, legyen az a modellépítéstől, a bélyeggyűjtéstől, a selyemfestésen át a lepkevadászatig akármi, önmagáért, a cselekvésben benne rejlő örömért végezzük.

Azért kezdünk hozzá, mert úgy érezzük, hogy az vonzó, ígéretes és érdekes a számunkra. Aztán mintha egy titokzatos térbe vezető ajtón át lépnénk be, kitárul számunkra a világ egy addig ismeretlen, általunk felfedezetlen darabja (amiről előzetesen még azt sem igazán lehet tudni, hogy mekkora).

Jó esetben az így feltáruló új lehetőségeink nagyobbak és vonzóbbak, mint a kezdeti idő és erő befektetésünk (ezért talán nem érezzük ezt valódi áldozatnak), később pedig a tevékenységben lelt izgalom és öröm feledteti, hogy akárhány éves korunk dacára ismét az elejétől kezdünk tanulni valamit, belépve a kisdiák szerepébe.

Drága hobbi mondjuk csendesen. Esetleg sopánkodunk kicsit a saját magunkra költött, önös érdekből ránk „áldozott” összegek felett. Költséges hobbijai vannak, mondjuk és szembeállítjuk őt mindazokkal, akik nem rendelkeznek ilyen, könnyen beazonosítható „úri passzióval”.

Egyáltalán hogyan engedhetem meg magamnak, hogy hobbim legyen? Nem vitatom, hogy az átlagos keresettel rendelkező, átlagosan két gyermeket nevelő család tagjainak, a hétköznapi kiadásaik mellett, középszerű háttérrel, gazdag papa vagy amerikai nagybácsi nélkül manapság nem sok pénzük jut arra, hogy azt a saját örömükre, magánjellegű „élvezetekre” szórják. Persze, hogy fontosabb elő vagy utó takarékoskodni a felújításra, netán a lakásbővítésre, vagy a tavalyi nyaraláshoz felvett személyi kölcsön befizetésére, vagy hogy legyen miből lecserélni a bútort, de mégis.

A közénk és leghőbb vágyaink közé ékelődő anyagi érveknél egyébként (legyen szó bármiről) mindig kisebb gyanakvás vesz elő.

Nem azt vitatom, hogy vannak anyagi korlátaink a hétköznapokban, ez botorság is lenne. Azt viszont nehezen hiszem el, hogy ha valamire tényleg olyan nagyon vágyunk, akkor nem találunk (néha egy életen át sem) egy olyan kerülőutat, ami ha nem is öt csillagos megoldásokkal, de elvezetne minket oda.

Az időhiányra való hivatkozást pedig végképp csak egészen nagy kétkedéssel tudom fogadni ezekben a kérdésekben.

Hiszen ugyanaz az ember, aki az előbb győzködött arról, hogy egyetlen szabad perce sincs (bizonygatni pedig, én úgy emlékszem, csak azt kell, ami egyébként bizonytalan), hetente ül pár órácskát valamelyik szépségszalonban és naponta megnézi kedvenc (legújabb és még az is lehet, hogy nem csak egy) folytatásosát a televízióban.

Bocsánat, de a tévénézésnek titulált időtöltésről elég lesújtó a véleményem. A szemünk végtelen, véletlenszerű villódzó képekkel való rendszeres „rágógumiztatását” órákon át, legalább annyira képtelen vagyok hasznos, fontos, vagy akárcsak felüdítő programnak látni, mint amennyire azt sem gondolom, hogy a távirányító folyamatos nyomkodása helyettesítheti a gyógytornász által javasolt mozgást, ujjgyakorlatot.

Egy röpke percig sem hiszem, hogy okosodnak a népek ettől a sok jó (persze hogy a nyugatot majmoló, "begyűrűzött") televíziós vetélkedőtől és talkshow-tól, amint azt is gyanítom, hogy a természetfilmek nézése mellett sem sokan készítenek jegyzeteket, hogy később rendszerezve visszamondhassák, mit is tanultak.

„A lustaságnak legalább két fajtája van: keleti és nyugati. A keleti abból áll, hogy valaki naphosszat a napon sütkérezik, nem csinál semmit, elkerül minden munkát, vagy hasznos tevékenységet, csak teázgat és fecseg a barátaival.

A nyugati lustaság teljesen más. Lényege, hogy teletömjük életünket kényszercselekvésekkel, nehogy időnk maradjon szembesülni a valódi kérdésekkel.

Ha végiggondoljuk életünket, láthatjuk, hogy milyen sok lényegtelen feladat, úgynevezett „kötelezettség” tölti ki. (Ezek nagyjából annyira lényegesek, mintha az ábrándjaink közt tartanánk nagytakarítást.)

Azt bizonygatjuk magunknak, hogy mi tulajdonképpen az élet fontos dolgaival akarunk foglalkozni, de soha nincs időnk rá. Tehetetlenül figyeljük, ahogy az életünket teljesen betöltik a telefonhívások, s az oly sok felelősséget jelentő kicsinyes ügyek intézése – vagy talán nevezzük ezeket felelőtlenségeknek?”[i]

Az igazán (nyugati módon) elfoglalt, valóban telezsúfolt "táncrendű" emberek a megmondhatói, hogy egy hosszú (esetleg több évet is felölelő) kihagyás után végre mégis megvalósult nyaralás első napjaiban a mozgásviharokkal tarkított nyugtalanságig vagy akár teljes talajvesztettség érzéséig is el lehet jutni, mert egyszerűen nem tudnak magukkal mit kezdeni, ahogy hirtelen a strukturálatlan időben találják magukat, mintha egy maximálisan felpörgetett tempó után kellene kirakni a gépet üresbe.

Képtelenek tenni a semmit, ami mellesleg nem is mindig egyszerű.

Tartok tőle, hogy a gyermekeinkkel is valami hasonló történik, ha nagy ritkán kiszabadulnak vagy váratlanul kieresztjük őket a folyamatosan ellenőrzött, irányított órák, fejlesztő foglalkozások, napközi, szakkör, különóra, nyelvtanulás, délutáni gyakorlás és edzés satuszerű szorításából.

A semmittevésben más gonoszos szurkálódók szerint az a rossz, hogy sosem tudod, mikor végeztél...

Lehet, hogy nem is szabadna különálló, a munka után otthonunkban szokásos cselekvésekhez képest, valahogy kívülről bevitt és újszerű tevékenységként tekintenem a hobbik többségére? A számunkra kedves elfoglaltságok egy része apránként, majdnem észrevétlenül nő ki a napirendünk szokványos feladataiból.

Hiszen könnyen megeshet, hogy a családi házba költözéssel járó kényszerű kertrendezés az az alap, amiből kinőhet majd a hobbi kertészet mellett akár egy dúló sziklakert vagy kerti tó „mánia”. Netán az elnyomhatatlan késztetés a díjnyertes tökök termesztésére.

Ahogy a családalapítással és gyermekneveléssel töltött hétköznapok ráébreszthetnek másokat arra, hogy voltaképpen módfelett élvezik, esetleg egyenesen imádják a lakberendezést, a bútorkészítést, a festést, a sütést, főzést, varrást, horgolást (erről többet még itt ).

Ezeknél a példáknál már kétség nem fér hozzá, hogy a hobbi egyébként akár a szó szoros értelmében hasznos tevékenység is lehet, mondjuk az ár érték arányt és a várható bevételeket ne kezdjük el még azonnal kalkulálni.

Akkor viszont, talán nem is volt annyira elvetemült gondolat az a hatékonyság.

A nők (és talán a férfiak) tömegei keresnek új elfoglaltságokat az életszakasz váltásoknál a fennmaradt energiáik vagy az éppen megjelenő nyugtalanság, szorongás gátjaként. Így még az is megeshet, hogy egy új vagy ("kiújult") régi hobbi valójában már attól hatékony, ha megfelelően be tudja tölteni azt az változástól keletkezett űrt. Sőt. Akár át is értékelhetjük, amit eddig a hobbiról gondoltunk, elfogadva John Ruskin gondolatának igazságát:

,,Az ember munkájának legnagyobb jutalma nem az, amit kap érte, hanem amivé válik általa".

 Akkor pedig megállapíthatjuk, hogy a hobbi, mint örömteli, szabad elhatározásból végzett tevékenység lehet harmonizáló, vagy feszültségcsökkentő  jellegű, és mint ilyen akár kifejezetten hatékony és hasznos is.

Ami magyarul így hangozhatna: Szeretett dolgaink között feloldódunk. Elengedjük, majd újra megtaláljuk magunkat.

Most hirtelen nem is tudom, lehet egy hétköznapi, a szabadidőnkben kedvtelésből végzett tevékenység ennél is fontosabb, hasznosabb, hatékonyabb?

Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről! 

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

(i) Szögjál Rinpocse: Pillanatról pillanatra - Napi elmélkedések életről és halálról, Január 04.,  Officina Nova Budapest, 1997.