Hiszek benne, hogy ha pozitívan és kedvesen fordulunk másokhoz, akkor ezt általában vissza is fogjuk kapni. Ezért nem mindegy, milyen módon kommunikálunk, milyen szóhasználattal élünk és általában, mennyire vagyunk tudatosak ezen a téren (is).

Vannak viszont el- és kikerülhetetlen helyzetek, ha nem is kívánunk foglalkozni bizonyos kérdésekkel, témákkal, akkor is sokszor szembejönnek, befolyásolják az életünket.

Mások indulatai, becsípődései ránk is hatnak, akármennyire próbáljuk kivonni magunkat a hatás alól. Mondhatjuk például, hogy utáljuk a politikát és nem foglalkozunk vele, de akkor nem veszünk arról tudomást, hogy mindenben ott van a politika: az oktatásban, az orvosnál, a tömegközlekedésben, a gyerek barátainál, a rezsiszámláinkban, de még a levegővételünkben is (ki milyen levegőn él). Lehet, hogy azt gondoljuk, nincs hatásunk rá, de minél többen gondolják így, annál kevesebben döntik el az egyre nagyobb többség sorsát.

Az a paradox benne, hogy azokban az országokban, ahol olyan magas a jólét, a biztonság, hogy gyakorlatilag szinte nem érdekes, kik vannak döntési pozíciókban (szokták emlegetni, hogy Svájcban, a skandináv országokban azt sem tudják sokan, hogy hívják egyik-másik minisztert), mégis, az emberek rengeteg dologban maguk dönthetnek. Megkérdezik őket sokféle kérdésben és benne van a kultúrában, hogy ez így van rendjén. Minél szegényebb és sérülékenyebb egy ország, általában annál kevésbé van beleszólásuk az ott lakóknak a sorsukba, sőt, annál kevésbé veszik őket emberszámba.

Az, hogy bennünk mire van igény és mi a saját értékrendünk ezeket a kérdéseket illetően, nagyban eldől már a gyerekkorban, függ a családi viszonyoktól, illetve az oktatástól. Ez utóbbinak ugyanis óriási lehetőségei vannak, illetve felelőssége van arra, hogy kinyissák a gyerekek szemét, megtanítsák őket gondolkodni, de főleg: kérdezni.

Nem tudom, miért érzem úgy, mintha egyre háborúsabb lenne a hangulat körülöttem. És ezt az érzésemet elsősorban nem az észak-koreai vezér és Trump elnök szócsatája, napi szintű műsora eredményezi.

Egy társadalomban felgyülemlett indulatok, frusztrációk vajon mennyiben a közelmúltból, az aktuális eseményekből és mennyiben a régebbi, netán elhallgatott múltból jöhetnek? Vagy úgy van, hogy ott fortyog a régi feszültség és ha erre sok új, friss probléma rakódik rá, akkor egyszer csak robban?

A minap mesélte valaki, hogy járt Gordon tréningre, ahol tanították a pozitív kommunikációt, azt, hogy milyen szóhasználattal és milyen stílusban érhetjük el sokkal hatékonyabban azt, amit szeretnénk. Ő abszolút elfogadta az elméletet, értette is a logikáját és elhatározta, alkalmazni fogja otthon, a mindennapi életben. De rendre felsült vele. Nem jöttek szájára a szavak, a tanult megfogalmazások. A tréningen nem csak neki, másoknak is hasonló tapasztalatai voltak és megosztották a vezetővel. Mire ő bevallotta, valóban, már máskor is érzékelte ezt és sajnos egyre inkább kezd arra a következtetésre jutni, hogy az egész Gordon módszertan angolul íródott, az angolszász kultúrkörre és azon a nyelven ezek a mondatot valahogy sokkal természetesebben hatnak, mint magyarul. Nem tudom, hogy ez valóban igaz lehet-e, illetve milyen aspektusai vannak még, de elgondolkodtató.

Mindenesetre vigyázok arra, ha hibát ejtek, vagy ha valamivel nem értek egyet, ne ítélkezzek, és ne másokban keressem a fő okot, ne arra a következtetésre jussak elsőre, hogy a világnak/másoknak kell változniuk, fejlődniük, nem pedig nekem. Sajnos sokan könnyen ítélkeznek, aztán akiről kimondják az ítéletet, az agresszívvé válik ettől. Forrnak az indulatok és a folyamat nehezen állítható meg. A konfliktusok végén, ha nem állítódik meg a folyamat, a felek egymást semmisítik meg sok esetben. Van győztes? Érdemes volt harcolni? ...

Azon töprengek, vajon miért van az, hogy annyi indulat halmozódott fel sokakban. Semmiképpen nem hoztam volna be ezt a témát a Lelkizóna békés és emberi köreibe, de volt egy másik élményem is a minap, ami nagyon elgondolkodtatott.

A dédszüleimről hallottam egy történetet, amiből gyerekkori emlékeimből is megvolt néhány morzsa, de most kikerekedett és azóta is azon töröm a fejem, hogyan tudták magukban helyretenni.

Egy kis történelmi, családi színes:

1954. A 62 éves dédanyám és a beteges, néhány évvel idősebb dédapám nevelik 14 éves, árva anyámat. A beszolgáltatások idejében vagyunk, egy vidéki településen. Valami baja támad a malacuknak, aggódnak érte, hiszen nagy kincs a jószág. Kihívják az állatorvost, aki azt tanácsolja, vágják le, mert ki tudja, meddig bírja, viszont ha most levágják, még meg lehet enni, fel lehet dolgozni. Nagyanya bemegy a hivatalba, vágási engedélyt kérni. A főember mondja neki, ma már nem állít ki papírt, mert már késő van, de nyugodtan vágja, majd utána lepapírozzák. Így is történik. Aztán mire kész vannak a munka nagyjával, beállít a főember a pribékjeivel és közli, itt feketevágás forog fenn, ami rekvirálást és feljelentést von maga után. A rekvirálás azon nyomban megtörténik, melynek nem csak a fenti áldozat a tárgya, hanem amit találnak a kamrában és a portán. Dédnagyanyámék nagyjából tudják, mivel jár egy ilyen történet, ezért a feleség - aggódva háborúban megrokkant és láthatóan már nem túl erős férjéért – magára vállalja a bűnesetet. Pár nap múlva jön a verdikt: a büntetése nagyanyámnak: Recskre, az ismert táborba való beköltözés egy időre (a pontos időre már nem emlékezett a mesélő).

Elképzelem ezt a helyzetet: várják, mikor viszik el nagyanyámat. Közben a kamra üres, nagyapa gyenge, egész nap mást sem csinál, csak imádkozik. Erről jut eszembe még egy momentum, ami anyukámban nagyon megmaradt erről a történetről: a főember, amikor nagymama próbált magyarázattal szolgálni és kérni, ne jelentsék fel, röhögve ezt tanácsolta neki: most aztán imádkozhat a Szűzanyához, kedvére. Úgyis tudjuk magáról, milyen ’szentéletű’. Tényleg nagyon vallásosak voltak mindketten.

Itt kettéválik a történet, mindkét, még élő tanú máshogy emlékszik, ki is járt közben a családért és kinek sikerült végül elérnie, hogy ejtsék a vádat. Tehát végül nem járta meg dédnagyanyám Recsket. A férje nem sokkal ezután a sztori után meghalt, de ő szép hosszú életet élt. 71 éves volt, amikor én megszülettem, és már egyetemista voltam, amikor meghalt. Szinte ő nevelt fel. Sokat volt velem, hiszen 8 éves koromig nála laktunk, a szüleim dolgoztak éjjel-nappal. Eddig is sokszor éreztem, hogy valami erős kapocs van köztünk, nagyon szerettem őt. Máig itt van velem. Sajnos azt már nem tudom tőle megkérdezni, milyen volt az élet ezután az eset után, milyen volt találkozni a faluban ezzel az emberrel, hogy tudott neki megbocsátani, egyáltalán, megbocsátott-e. Biztos, hiszen ő tényleg keresztény volt. Azt hiszem, az sem véletlen, hogy soha nem mesélt erről.

De hogy kezelték ők az indulataikat? Egy olyan településen, ahonnan ezelőtt a történet előtt 10 évvel több száz zsidó embert vittek a halálba? Mi lett a sorsa azoknak a vagyonoknak, hogy fogadták a néhány hazatérő zsidó embert? /Lásd az 1945 című filmet!/ Hogy bírták ki, hogy nem estek egymásnak? Mi éltette őket tovább abban a nagy szegénységben? Minden bizonnyal a hitük volt az egyik legfőbb támaszuk, illetve a családjuk. Azoknak, akik megmaradtak.

De milyen lehet annak, azoknak, akik összeszedték a disznókat? Akik feljelentették egymást? Ki miért vált gonosszá, rosszá: úgy született, vagy megfélemlítették, vagy irigységből, bosszúból? Mennyi frusztrációt hagytak ránk az őseink?!

Ennek a levét isszuk netán? Vagy túlságosan inger nélküli az élet a civilizációban és az emberi természet olyan, hogy előbb-utóbb ’keres’ magának valami konfliktusforrást, problémát?

Ne hagyjuk!

Próbáljunk meg nyíltan kommunikálni, még ha nem is áll rá mindig a nyelvünk, kerülve az indulatokat! Ne ítélkezzünk, inkább – ha valami érzékenyen érint minket, vagy kíváncsivá tesz – próbáljunk tájékozódni, kérdezni, gondolkodni, beszélgetni róla másokkal. És neveljük erre a gyerekeinket is. Nem biztos, hogy rajtunk fog múlni a világbéke, de ha mi a saját kis életünkben nem teszünk érte semmit, akkor csak rontjuk az esélyét. És ártunk vele saját lelki békénknek.

Na, azért csak visszataláltam a Lelkizónához!

Szép őszi napokat, jó filmeket, gondolatébresztő beszélgetéseket és olvasmányokat!

Koskovics Éva