2017. okt 07.

Válj a magad hősévé! Tégy érte most!

írta: Éva28
Válj a magad hősévé! Tégy érte most!

Első lépésben olvasd el ezt és gondolkozz, mit üzenhet a TE számodra?

 word-cloud-2696611_960_720.png

Ülök a hallgatóság soraiban. Rengeteg nő. Imitt-amott egy-egy férfi, aki belebújik a telefonjába, lázasan olvassa rajta amit lehet, én úgy érzem, legszívesebben láthatatlanná válna. Aztán hallgatjuk a beszélgetést. Kedélyesen elviccelődünk rajta, miért is nincsenek itt férfiak.

Valóban. Ugyan itt most a 40 feletti újrakezdés a téma, de miért ne érinthetne ez férfiakat is? De lehet a téma stressz, kiégés, munka-magánélet egyensúly, gyereknevelés, önmegvalósítás, vagy az önismerethez köthető bármilyen témakör, garantáltan szinte csakis kizárólag nőket érdekel majd. Legalábbis ők merik bevallani. Az ő részükről nem snassz erre időt szakítani. Ők elhiszik, elfogadják, hogy kaphatnak valami használható ötletet, inspirációt.

Azt látom, a pasik még mindig attól félnek, az a gyengeség jele, ha elmennek egy ilyen programra, ha elolvasnak egy ilyen könyvet (bár azt lehet diszkréten, az otthoni magányban is), vagy ha kezükbe vesznek egy Nők Lapját (ezt is lehet otthon, ha jár a nagyinak, feleségnek, mintegy mellékesen, jobb híján…). A minap összefutottam annak az országos hírű nagy tudományos-tanácsadó cégnek az első vezetőjével, ahol aktív közgazdász életemben, még a gyerekeim születése előtt több mint tíz évig dolgoztam. Beszélgettünk róla, kivel mi van. Amikor mondtam, hogy kvázi pályát módosítottam és coach-ként dolgozom, rám nézett és megkérdezte: az nem valami szélhámosság? Ha az ország legokosabb embereit össze kellene gyűjteni, szerintem ő bekerülne az első százba. Sok könyvet írt, rengeteg előadást tartott, a rendszerváltás előtti és utáni időszak ikonikus figurája. És ezt gondolja.

Persze ha nem találkozunk valamivel, valakivel, akkor kialakulnak bennünk elképzelések, rosszabb esetben előítéletek vele kapcsolatban. Azt is látom, nem szeretik az idegen szavakat, kifejezéseket, pedig ez az a nemzetközileg használt egyetlen szó (a coach), amely magyar eredetű (Kócs község nevéhez és a kerék készítéshez kapcsolódik). Erről az elúítéletességről majd még lesz szó alább.

Szeretek történeteket megosztani, elmesélni (természetesen – ha nem nyilvánosan mesélt róla valaki, akkor - név nélkül, úgy, hogy ne ismerjenek magukra az alanyok). Szerintem mások életéből magunk is sokat tanulhatunk.

person-540262_960_720.jpg

A közelmúltban ezek a mondatok ütötték meg a fülemet:

  • 55 évesen, a második válásom után kezdtem el élni igazán. Számomra akkor indult az élet. Az azóta eltelt tíz évben szárnyalok, minden sikerül, minden tervemet megvalósítottam.
  • Ott álltam két gyerekkel a válásom után és nem tudtam, hogy fogok megélni, hogy fogom eltartani magunkat. A munkahelyem megszűnt, azt hittem, vége a világnak. De azóta rájöttem, így történt a lehető legjobban. Már túl vagyok rajta, megtaláltam magam, élvezem amit csinálok. Sőt, rossz belegondolni, mi lett volna, ha azóta is ott kellene dolgoznom, vele kellene élnem. De az eleje rémisztő volt, el sem tudtam képzelni, hogy fogok felállni. Viszont pasi már ne jöjjön, azokkal csak a baj van.
  • Itt állok közel negyvenévesen, sehol egy társ, kétségbe vagyok esve, hogy lesz ebből család, hogy lesz gyerekem. A pasik szinte menekülnek tőlem. Pedig én próbálok alkalmazkodni, van egzisztenciám, lakásom, nem vagyok védtelen, elesett, gyenge nő. Nincsenek skrupulusaim, az se baj, ha elvált, ha már van gyereke, csak csináljon nekem is egyet legalább.
  • Én már annyit voltam egyedül, hogy szinte el sem tudom képzelni, hogy férne el nálam valaki. Nincs olyan szekrényem, ahol tudnék helyet szorítani valakinek (kb. 60 nm-es lakásról beszélünk), nem tudom elképzelni, hogy valakivel egyeztetni kellene a programomat, a vacsoraterveimet illetően. A családos ismerőseim életét pedig dög unalmasnak látom.
  • A férjem nem vallotta ugyan be, de nem tudott monogám lenni. Én ezt éreztem, biztos voltam benne és nem tudtam elfogadni. Inkább vállalom a becsületes, tiszta magányt, mint a megcsalattatást (harmadik válás).
  • Egész életemben a gyerekeimért éltem. Megadtam nekik mindent és boldog vagyok, hogy mind vitték valamire. Most, hogy egyedül maradtam, tanácstalan vagyok, mihez kezdjek magammal. De hiszem, hogy a férjem fentről is lát és azt szeretné, ha boldog lennék, ha tovább tudnék élni nélküle és addig kísérném az unokáim életét, ameddig csak tehetem. Hiszen ez az élet rendje. Mi másért élnénk, ha nem őértük?
  • Itt élek egyedül, elmúltam 80 éves. Bevallom, sokszor imádkozom azért, ne kelljen felkelni másnap. De aztán felkelek és – mivel egész életemet tevékenyen éltem – most sem tudok tétlenül lenni, megcsinálok a házban és a ház körül mindent, amit csak bírok. Rengeteget imádkozom, kérem a jóistent, vigyázzon a még megmaradt családomra, főleg az unokáimra, dédunokáimra.
  • A mi házasságunk amolyan olaszos. Sokszor harcolunk, egyikünknek sincs egyszerű természete, de 25 éve kitartunk egymás mellett. Érdekes, hogy a szakmai életünkben szinte mindig más hullámban vagyunk, mikor melyikünknek fut a szekér. Lehet, hogy ez nem véletlen? Azt mindenesetre megtanultuk, hogy óriási támaszai tudunk lenni egymásnak és az a pár nehéz időszak, amibe majdnem beledöglöttünk, végül is inkább megerősítette a kapcsolatunkat.
  • Anyám 3 éves koromban intézetbe adott, apám 9 éves koromban rám talált, magához vett, de szeretetet tőle sem kaptam, inkább eszközként használt. Sajnos a szó legrosszabb értelmében is. Átok ült az egész életemen. A második urammal egy rossz házasság után ismerkedtem meg. Ő szeretett, de a sógorom kihasznált, rávett, hogy sikkasszak a bankban, ahol dolgoztam. Két és fél évet ültem miatta. A börtön után nem volt hova mennem. A férjem és én 25 éve élünk az utcán. De legalább együtt vagyunk!  (Ennek a történetnek a valóságtartalma bizonyítható, szereplője élőben mesélt magáról a Heroikon Konferencián október 4-én. Ott hallottam. Szalay Kriszta, csodálatos színésznőnk hamarosan bemutatja a történetből készült monodrámát, Maradjunk annyiban címmel).

Az előítéletekre visszatérve még egy élmény erről a bizonyos konferenciáról:

izraeli és palesztin szülők, akiknek gyerekei a terror, a szembenállás áldozatai lettek, elhatározták, hogy szakítanak a megszokott hozzáállással és nem bosszúért fognak kiáltani, hanem összefognak és a megbékélésért küzdenek. Két apa mesélt nekünk a történetükről. Képzelhetitek! Egy 10 és egy 14 éves gyermeket veszítettek el. És azt mondta az izraeli férfi, hogy a legnagyobb felismerése az volt, ő 47 éves koráig nem állt szóba palesztin emberrel. Nem ismert egyet sem közülük, hiába egymás mellett éltek. Egy masszát, ellenséget látott bennük (ahogy Zimbardo professzor, a Hősök Tere kezdeményezés alapító atyja ezt magyarázza: dehumanizált formában kezelte őket). Aztán, ahogy megismert egyet, aztán többet, ráébredt, ők is ugyanolyan emberek, hasonló érzésekkel, problémákkal. És azt mondta ez az izraeli férfi, ők megértették, hogy ez az államok, a rendszerek, a politikusok, az oktatás bűne, hogy ilyenné nevel minket. Ez ellen dolgozik most már több mint 700 szülő ott, ahonnan mi csak a rossz híreket halljuk és el sem tudjuk képzelni, hogy valaha béke, nyugalom lehet.

Szóval, csak annyit szerettem volna mondani, hogy sok történetet ír az élet, de mindenki eldöntheti, hogyan formálja a magáét. A régit átírhatjuk, kiradírozhatjuk (??), átértékelhetjük, ami pedig előttünk áll, azon érdemes időnként kicsit elmorfondírozni.

Feltehetünk magunknak néhány egyszerű kérdést:

- Változtatnánk?

- Biztosak vagyunk benne?

- Azért aludjunk rá, kérdezzünk meg róla esetleg másokat is, ne hamarkodjuk el.

- De ha igen, akkor nézzünk magunkba, megvan-e hozzá az akaraterőnk, elég erősek vagyunk-e hozzá?

- Ha igen a válasz, akkor még mindig ott a kérdés: hogyan?

- Biztos, hogy csak egy útja lehet a változtatásnak?

- Biztos, hogy megfontoltunk minden lehetőséget?

 

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu

 

Szólj hozzá

coaching önfejlesztés coach co