Az lenne az igazi, ha lennénk olyan bölcsek, hogy még életünkben becsülnénk meg egymást. Illetve az, ha emberhez méltó életet élhetnénk

és annyit kapnánk belőle - az életből -, amennyi jólesik, amennyit méltóságban, valamiféle egyensúlyban, békében élhetünk.

Vagy nem? Meg tudnánk becsülni mindent, ha tökéletes lenne?

Hány történetet ismerünk, amikor emberek a haláltusájukban megbánják, hogy… amikor megbocsátják neki, hogy… vagy amikor megvárják még, érjen haza a kedves, még egy utolsó tekintetre.

Hány embernek fáj a szíve azért, mert nem mondta meg valakinek, mert nem volt rá ideje, hogy meghallgassa, mert elsodorta az élet… de már késő.

Hányan vannak rossz viszonyban családtagjaikkal, rokonaikkal, akikről aztán egyszer csak jön a hír, meghalt. Aztán állnak a temetésén, siratják (őt, vagy magukat?), jobb esetben megbeszélik a többiekkel, mit és hol kellett volna másként és úgy érzik, legalább ezzel a búcsúval törlesztenek kicsit, könnyítenek a lelkükön.

Milyen sok kapcsolatunk van, amelyeket érdemes lenne ápolni, értékelni még időben!

Aztán ott vannak az eltávozottak, akikről néha egészen fura érzéseink vannak. Sokan mesélnek hihetetlen élményeket, képzeteket (?), érzik úgy, hogy ott vannak velük, fentről vigyázzák őket, rosszabb esetben még mindig érzik magukon a fájó hatásukat, szinte hallják, mikor mit mondanának, sőt, mondanak!

Mindez a közelgő halottak napja miatt jutott eszembe, amikor felkerekedik a nép és járja a temetőket, gyújtja a mécseseket (és nem kevés profithoz segíti hozzá a kertészeket, virágárusokat). Bevallom, én szeretem ezeket a napokat. Lehet, hogy ódivatúnak vélnek sokan, kinevetnek ezért, nem értik, egyáltalán mi értelme, miért jó az, ha több száz kilométert autózunk pár perces álldogálásért. Nekem mindez azért fontos, mert valahogy mindig azt érzem, valamiképpen megerősíti a családot, az élők felidézik a már távozottakat, hálát adnak magukban, esetleg a mindenhatónak azért, hogy őt ismerhették, hogy tőle kaptak valamit, hogy ő VOLT. Valahogy minden évben átmelegszik tőle a lelkem.

Remélem, nem voltam túláradó! Különben is, magánügy, ki hogyan és milyen mértékben, mikor és miért…

De, hogy oldjam ezt a témát, egy csodálatos irodalmi élményemből hozok nektek hozzá kapcsolódóan egy részletet. Kun Árpád: Boldog észak című regényét ajánlom, olvassátok el! Varázslatos! Afrikában és Norvégiában játszódik, egy félig francia, félig afrikai férfi a főszereplője, aki önmagában is egy hihetetlen figura. Afrikai nagyapja varázsló, ő maga egy egyszerű, hányatott sorsú, nem igazán tervezett gyerekből lesz felnőtt férfivá, akinek az agya olyan, mint a szivacs, mindent megtanul, de sok tudást és fogékonyságok, valamiféle örökséget köszönhet afrikai nagyapjának is. Aztán elkerül Norvégiába, és egy idősotthonban kezd dolgozni. Ez utóbbi sztori azért is különösen érdekes és hiteles, mert a szerző maga is kinn él Norvégiában és idősotthonban dolgozik. Van egy olyan érzésem, hogy lehet kollégája, aki valamelyik afrikai országból származik… Kun Árpád. Jegyezzétek meg a nevét! Én először a Tíz erős történet című filmben hallottam róla, bevallom, korábban nem ismertem. Érdemes olvasni!

És akkor jöjjön most két részlet a könyvből:

„Nagyapám szerint a bennünk összeszövetkezett szellemek olyankor, amikor igazán nagy a baj, úgy segítenek rajtunk, hogy megszabadítanak legfőbb nyomorúságunktól, az elmúlástól. Például balesetek pillanatában, vagy amikor haldoklunk, megállítják az időt, és megnyitják nekünk a saját világukat, vagy ahogy nagyapám kifejezi, ellebbentik előlünk a látóhatár függönyét. Mivel nem vagyunk hozzászokva a feltáruló látványhoz, mi ebből csak azt érzékeljük, hogy az idő megállt. Még ha benézünk is a szellemek közé, nem értjük, amit látunk. A megállított idő ennek ellenére a segítségünkre van, lehetőséget ad számunkra, hogy mélyebben megéljük a létezést, aprólékosan átgondoljuk, hogy hol a helyünk benne, és a következő pillanatban, amikor az idő újra mozgásba lendül, mit tegyünk. Ennek a megállított időnek köszönhetjük, hogy esetleg mégis túléljük a balesetet, vagy, hogy rettegésünket legyőzve méltósággal lépünk át a halálba.”

…

„Nagyapám mondta a dassa-zouméi nagy baobabfán, hogy a halottak a haláluk pillanatától kezdve felejtenek. Fokozatosan elvesztik az emlékezetüket, hogy legvégül minden emléktől megszabadulva ki tudjanak szakadni azoknak a szellemeknek a hatalma alól, akik bennük szövetségre léptek hajdanán. Amikor az ember idő előtt hal meg, szellemeinek sokáig hatalmuk van még fölötte a halál beállta után is. Nem hagyják nyugodni, miattuk érdeklődik a halott továbbra is az élők dolgai iránt. Mindaddig kísért és visszajár, amíg el nem érkezik az a pillanat, amikor igazából meg kellett volna halnia. Ennek a fordítottja történik azokkal, akik túlélik azt az időt, amikor meg kellene halniuk. Ezek az emberek – annak ellenére, hogy életben maradnak – a halottak módjára elveszítik lassanként az emlékezetüket. Ezt az emlékezetvesztést a fehérek Alzheimer-kórnak vagy demenciának hívják. Sok életben tartott öregember küzd vele egész Norvégiában. „

Mese, varázslat, afrikai és norvég utazás, finom, sőt, néha veretes humor és sodró történet. Nekem mindez együtt.

Nincs is annál jobb, mint belefeledkezni egy jó könyvbe! Vagy kirándulni egy jót egy szép őszi napon az erdőben! Vagy találkozni régen látott rokonokkal, barátokkal és jót beszélgetni. Csak úgy céltalanul. Megélni a jelen pillanatait! Hogy a lelkünk utolérjen minket ebben a nagy sebességben.

Jó szellemeket és jó szellemiséget mindenkinek!

Koskovics Éva

www.kokart.hu