Mit tanulhatunk másoktól, másokból? Miért annyira fontosak a társas kapcsolataink: a családi, baráti viszonyainktól kezdve a munkahelyi, iskolai és egyéb kevésbé mély, netán időlegesen működő laza kapcsolatokig (akár egy tanfolyam, önfejlesztő csoport, vagy egy közös jógacsoport, stb., vagy az egyszeri, ad hoc találkozások, élethelyzetek)?

Néha elég egy pillanat, egy mondat

Sokszor egy egyszeri találkozás óriási jelentőségűvé válik életünkben, néha egy távoli ismerős mondhat nekünk egy olyan mondatot, amely hosszú időre mellénk szegődhet, netán segíthet egy problémánk megoldásában. Akik már sokat láttunk és tapasztaltunk az életben, sokszor voltunk tanúi olyannak, amikor egy-egy kudarc, betegség, de akár egy másik ember története kapcsán egészen megváltozott a véleményünk, sőt, a hozzáállásunk az élethez.

Miért jelenthet ez mást neked, mint nekem?

De az is sokszor tetten érhető, hogy ugyanaz a történet, ugyanaz a hatás két különböző ember számára egészen mást jelent, mást vált ki belőle. Két kijelentést, mondatot egészen eltérően, szélsőségesen más üzenettel is képesek vagyunk megfogalmazni. Mondok egy hétköznapi példát:

Fiatalok utaznak a buszon. Beszélgetnek, viccelődnek egymással. Kicsit hangosak, valószínűleg a suliból tartanak hazafelé.

A busz elején és végén is utazik két-két középkorú utas, akik figyelik őket. Aztán egyikük ezt mondja:

Mintha időutaznék, olyan érzésem van: mi is ennyit ökörködtünk, ugyanilyen idétlenek voltunk, nem érdekelt, ki hallja, látja mit csinálunk, játszottuk a fejünket, imádtunk együtt lógni suli után. Tényleg olyan, mintha magamat látnám: ott, az a vékony srác, aki kicsit pattanásos. Nézd meg, hogy néz arra a lányra, amelyiknek a másik játssza a fejét: teljesen oda van érte, de közben úgy csinál, mintha a haverjának segítene bekeríteni. Aki pedig valószínűleg minden második lánnyal ugyanezt a koreográfiát játssza el. Istenem! Hányszor éltem meg ugyanezt! De helyesek! Kedvem lenne odamenni hozzájuk, megismerkedni velük, mondani, vegyenek be a bandába…de biztos furcsán néznének rám.

Miközben a busz másik végén ez hangzik el:

Nem értem, hogy lehet ilyen bunkó módon viselkedni. Üvöltöznek, hangoskodnak, nem veszik észre magukat. Mindjárt rámászik arra a lányra. Persze nem csodálom, az is csak teszi-veszi magát, kilátszik a hasa, ilyen fiatal és vastagon ki van festve. Hogy engedik így be az iskolába? Undorító! És hogy beszélnek?! Micsoda szavakat használnak?! Látszik, hogy nem tisztelik a másik nemet, ezek a lányok pedig szörnyű, hogy eltűrik ezt az ordenáré viselkedést. Mi lesz ezekből?! Belegondolni is rossz!

Nem kell magyarázni: kivetítjük saját személyiségünket, értékrendünket, élettapasztalatainkat, pillanatnyi érzelmi és lelkiállapotunkat a helyzetre, annak megítélésére. És sokszor ítélkezünk könnyen, megfelelő mennyiségű információ hiányában is.

Más történetéből is tanulhatunk

Ha mások problémáit jobban megismerjük, sokszor érhet meglepetés: amiről azt gondoltuk, rettenetes nagy gond, probléma, álmatlan éjszakákat és sok fejtörést okoz számunkra, ezek mellett, a mások gondjai mellett a miénk eltörpül.

Szoktuk is mondani azt a nagy bölcsességet (sajnos nem tudom, köthető-e valakihez, vagy ’csupán’ egyszer valaki megfogalmazta és benn maradt a köztudatban), hogy:

Ha mindenki nagy kupacba gyűjtené a problémáit és ránézhetnénk másokéra, jól beérnénk a magunkéval.

Ha lenne legalább valaki, aki meghallgat!

Ha megosztjuk gondjainkat, gondolatainkat másokkal, sokszor érzékeljük, hogy már az, hogy beszélhettünk róluk, nagy segítség. De miért is?

• Kimondtuk, szavakba öntöttük valahogy (már ez is sok információt jelent a puszta szavakon túl: mennyire érthető, összeszedett, mennyire tükrözi a tényleges helyzetet, milyen szavakat használunk). Sokszor a puszta megfogalmazás sokat segít (ezért jó a naplóírás is.)
• Követhetjük, milyen módon reagálnak rá a többiek: mit látunk a szemükben, mit tükröznek vissza felénk: tudnak-e követni, érdekes-e számukra, látjuk-e rajtuk, hogy szeretnének visszajelezni, megértést, empátiát érzékelünk-e részükről, vagy netán unottan, udvariasan hallgatnak?
• Ha kapunk rá visszajelzést, az lehet megerősítés, további kérdés, empatikus megjegyzés, de kritika is, ha vagyunk olyan viszonyban, hogy ez helyénvaló és elfogadható.
• Már a magyarázat során rá vagyunk kényszerülve, hogy logikus, érthető legyen a folyamat, ami ide vezetett. Ha következetlen, sötét foltokkal teli a történetünk, akkor erre mások rávilágíthatnak és segíthetnek az átgondolásban, a hiányzó láncszem, információ begyűjtésében, a puzzle darabkáinak helyretételében.
• Általában minden történetben több szereplő van. Ezért arra is figyelnünk kell, hogy legyenek meg a saját sztorink kulcs szereplői (ez helyzetfüggő, hogy mennyire konkrét személyek, ismerik-e őket a többiek) és hogyan beszélünk róluk. Vagy eleve egy másik személy a főszereplő, mi pedig áldozatként, partnerként, családtagként, munkatársként beszélünk róla?
• Az önmagában sokat elmond rólunk, ahogy másokról beszélünk! Bárkiről! Intelligencia, érzelmi intelligencia, diszkréció, ítélkezésre való hajlam, nyitottság, őszinteség, önreflexió, önismeret… mind visszatükröződik abban, ahogy másokat jellemzünk, másokról véleményt nyilvánítunk.
• Jellemzően arra is rátérünk, hogy milyen megoldásokat látunk a helyzetünkre, miért tartottuk fontosnak, hogy megosszuk másokkal, kikérjük a véleményüket. Sokat segíthetünk egymáson, ha okosan, empatikusan és nyíltan használjuk (ki) ezeket a lehetőségeket.
• Általában az is kiderül az előadásunkból, hogy másoknak mekkora szerepe van a saját ügyünkben. Ez különösen érzékeny része a dolognak – pláne egy negatív történet, egy kritikus helyzet során -, az, hogy mennyire fogjuk másokra, illetve mennyire látjuk benne a magunk szerepét, felelősségét.
• Mert kimondva, indokolva, magyarázatokkal fűszerezve egy történetet, erősen kilóg a lóláb, ha nem áll össze a sztori, ha nincs összhangban magunkkal más megnyilvánulásainkkal, érzelmi állapotunkkal, ilyen-olyan helyzetünkkel. Nem koherens, logikus, következetes.

Ha nem lenne eléggé motiváló mindaz amiről írtam, akkor itt egy vidámabb, sokkal hatásosabb videó, hátha kedvet csinál számotokra az együttlétekhez, a barátokhoz, a kapcsolatok ápolásához, alakításához. A zene egyébként is sokban hasonlít a társas kapcsolatokra: élvezetes, hangulatjavító, örömforrás, sok műfaja van: lehet komoly és komolytalan, drámai és bulizós, mélyenszántó és felszínes, ősi, ösztönös és modern, elvont, stb. Vannak emberek, akik nagyon tudják közvetíteni, sok örömöt tudnak vele adni. Mint az olasz Zucchero, aki már régóta teszi ezt sokunk nagy örömére. 

Szép közös napokat, estéket kívánok!

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu