2017. nov 27.

Boldog lehet, akit körülvesz egy jó család

írta: SzEGy
Boldog lehet, akit körülvesz egy jó család

grandmother-2855946_640.jpg

Igen, ez igaz. Boldog lehet, akit körülvesz egy jó család. Amihez rögtön hozzá is tehetnénk, hogy ez milyen ritka egyébként is, de főleg idős korban. És nem csak azért, mert az öregedő ember fokozatosan, lassan egyedül marad, ahogy sorban elmennek mellőle, azok, akiket ismert, azok, akiket szeretett, azok, akik fontosnak tartották, hogy közel legyenek őhozzá, azok, akik vele éltek.

Fejlettnek mondott társadalmainkban egyre égetőbb probléma az elöregedés, az idősebb korosztály számarányának és viszonyszámainak a növekedése. A törvényalkotó természetesen elintézi ezt is egy tollvonással, kimondva, hogy amennyiben az idős ember ellátásra szorul, mert betegsége, állapota miatt önmagát ellátni már nem képes, a családja a felmerülő nehézségeket majd megoldja.

Csakhogy egyre több olyan idős beteg fordul meg a mi osztályunkon is, akinek úgymond gyakorlatilag, vagy szó szerint nincs számításba vehető családja. 

A szülők, felmenők, nénikék és bácsikák, akik az ő életének részesei voltak már rég eltávoztak. A testvérei, ha még vannak, hasonló csónakban eveznek.

people-2564190_640.jpg

Gyermeke nincs, vagy nincs belföldön, vagy nincs olyan helyzetben, vagy maga sincs olyan állapotban, hogy a beteg ápolását legalább részben meg tudná oldani.

Sokszor a meglévő családtagok egyszerűen nem tudják felvállalni azt a fizikai megterhelést, amit egy lebénult, vagy csonkolt végtagú, vagy más, például csontritkulás, patológiás törések, traumák miatt súlyos mozgásszervi problémákkal (és egyéb, akár járulékos tünetekkel) küzdő, magatehetetlen, vagy az önellátásban  nagyobb mérvű segítségre szoruló ember gondozása jelent.

Még többen vannak, akik nem tudnak napközben az önellátásban még segítségre szoruló beteggel maradni. Esetleg azért, mert pont dolgozniuk kell ahhoz, hogy ők maguk megéljenek. És az is előfordul, hogy képtelenek anyagi forrásokat mozgósítani, előteremteni az idős, kiszolgáltatott, súlyos beteg hozzátartozó gondozásához, nem engedhetik meg maguknak, hogy időszakos kisegítő, nappali, éjszakai, folyamatosan rendelkezésre álló, szakképzett és megbízható, ápoló személyzetet fogadjanak. Hiába nyilvánvaló előttük is, hogy egyedül, felügyelet nélkül az önmagát ellátni nem tudó beteg nem hagyható.

Mások előre semmit sem tervezve, akkor kezdenek el a nehézségek testi erőt követelő részén gondolkozni, amikor már a gerincsérv kényszeríti őket megállásra.

Néha már minden erő, az összes ráfordítás és jó szándék együtt is haszontalan - erről itt írtam.

human-189282_640.jpg

Persze, azért olyan helyzet is akad, amikor sem az erő, sem a pénz nem hiányzik és mégis nagyon nehézzé válik az idős, beteg ember otthoni ápolása – erről más vonatkozásban itt volt szó.

"Boldog az az ember, aki hozzátartozói tökéletlenségét éppúgy elviseli,

ahogy szeretné, ha az ő tökéletlenségét mások elviselnék."

Assisi Szent Ferenc  - olasz katolikus szerzetes, költő. 

Az osztályon általában megérkezéskor nyilvánvalóvá tesszük, hogy a mozgásszervi rehabilitáción, ami krónikus, viszonylag hosszabb távú kezelésekre berendezkedett, gyógyító teammel működő osztály (erről többet itt), ahol a beteg legtöbbször pár hétig maradhat, csak addig, ameddig az mozgásszervi állapota és a vélhető javuláshoz kellő kezelések feltétlenül osztályos kezelést indokolnak. Nem tovább. Ez kórház, nem lehet csak úgy itt maradni.

A gyógyulás folyamata viszont csak egy bizonyos, gyakran egyéni és előre be nem jósolható mértékig segíthető elő. A testnek saját képessége és ritmusa van a gyógyulásra, ami a természet egyéb folyamataihoz hasonlóan nem igazán gyorsítható. Bármit is tervezgettünk, előbb meg kell várnunk, hogy az öreg természet is tegye a dolgát. Ez ritkán szokott nekünk tetszeni. Az előrelépés néha elkeserítően, fájdalmasan lassan megy, annyira lassan, hogy a beteg úgy érzi, legszívesebben feladná ezt az egész küszködést, amit a mozgás javulásáért, visszaszerzéséért vállalt.

"Nem kél

olyan vágy benned, melyhez

ne kelne erő is benned

valóra váltani.

Meglehet,

hogy azért meg kell 

dolgoznod érte."[i] 

grandma-2657142_640.jpg

Akad, hogy hiába magyarázunk a hozzátartóknak, a szakmai érveink süket fülekre találnak. Néha persze jönnek a fű alatti megoldások, sunnyogások, illetékes lezsírozások, hogy meddig maradhatna még továbbra is, az indokolt intervallumot követően is nálunk a beteg.

Mondjuk, amíg megszerzik a fogyatékossági támogatást és gyorsan felújítják, hipp-hopp akadálymentesítik a házukat. Amíg a külső városrészben lévő lift nélküli, negyedik emeleti lakást elcserélik egy belvárosi földszintire. Amíg sebesen eladják az érintett házát abban a kis faluban, és máris vesznek egy közös, nagyobb méretű városit, ahol majd lehet a betegnek külön szobája is. Amíg elindítják a szociális otthoni kérelmet (és utána már a beteg állapotának súlyosságától és az otthont fenntartó szervezet vagy az önkormányzat financiális helyzetétől, valamint az intézet zsúfoltságától függően összesen csupán pár hónap, vagy pár év várakozás van hátra).

Gondolom elég jól hallható, hogy a felsorolt tervek közül egyik sem arról a néhány napról szól, amit a beteg elhelyezésében általában gond nélkül és rugalmasan figyelembe vehetnénk.

Az osztályunk az ellátási területhez képest kicsi, viszont a környező megye és benne a családok szociális és egzisztenciális problémái nagyok, gyakoriak, és számunkra természetesen megoldhatatlanok.

Ha a további fejlődésre, gyógyulásra már (vagy mostani állapotában éppen) képtelen beteget nem küldjük haza, akkor záros határidőn belül végképp bedugulunk, kirakhatjuk a „Megtelt” táblát, és képtelenek leszünk helyet biztosítani azok számára, akik még tudnának valamit profitálni a rehabilitációs team szakmai tudásából és segítségéből, akiknek tudnánk segíteni a gyógyulásban. 

manuscript-1614234_640.jpg

Amit nagyítóval is hiába keresnénk a törvény betűi között az a működőképes megoldás arra a tengernyi gondra, ami most az egészségügyre hárul. Az ellátó rendszer gerontológiai problémákkal foglalkozó része fuldoklik a túltelítettségtől. [ii]

Tíz-húsz évvel ezelőtt egy nyilvánvalóan szociális alapú kérésre (miszerint a beteg otthoni helyzete rövid időn belül 4-6-8-10 hét rendeződni fog) a kórházi osztályok, persze akkor is főleg informális kapcsolatok megpengetésével, simán elpingpongoztak addig a beteggel. Itt kivizsgáltak kicsit ezt, ott beállítottak jobban azt, kis kezelés, kis időhúzás, némi dekkolás egy pufferágyon, és helyezgették körben tovább.

Most? Ez szinte megoldhatatlan, még az indokolt kivizsgálásra áthelyezések is csúnyán akadoznak.

Azt pedig általában (szerencsére) nem lehet nálunk simán elintézni (a hozzátartozók nyomós, de nem kineziológia érveinek hatására sem), hogy az ágyából végre kissé kirángatott, és lassan javulni, mozgolódni kezdő betegünk, esetleg a családja hozzáállását is fémjelző időhúzásból, átkerüljön a krónikus belgyógyászati osztályra, az utókezelőbe, vagy az akármilyen hangzatosan elnevezett, V.I.P. ápolási részlegre, a kifejezetten súlyos, elfekvő, otthon már nem igazán ápolható betegek mellé. Az egész team nevében mondhatom, hogy mi nem szívesen asszisztálunk ehhez a tranzakcióhoz és nem véletlenül. 

hospice-1753585_640.jpg

Az idős embereknek egy súlyos testi betegségen való átvergődéshez általában rengeteg biztatásra, támogatásra, kisebb mértékben pedig szakszerű segítségre van szüksége a megmaradt mozgásképesség újra használatához, a lassú gyógyulással ismét elérhető közelségbe került mozgásformák és az apró, önellátási funkciók területén lévő lehetőségek megközelítéséhez.

"Könnyű annak, akinek semmi baja sincs, azt mondani: végy erőt magadon, ragadd ki lelkedet a fásultságból, akarj, és megjön a kedv. Mindezek szép tanácsok, de az a baj, hogy éppen a lélekerő hiányzik, mely kivitelére szükséges; mintha ágyba szegzett súlyos betegnek azt javaslanók: csináljon commotiót, mindjárt jobban lesz. Köszönöm, de ha nem lehet." - Arany János

Gyakran csak folyamatos (és többszólamú) nógatással érjük el, hogy a betegeink bármilyen csekélységet megtegyenek önmagukért, a saját kényelmükért, vagy egy minimális megelégedettség eléréséért. 

Sokszor nyűgözi őket a félelem, főleg ha a mozgás állapotuk romlása hirtelen, balesetszerűen történt, gyakran teljes joggal tartanak az ismétlődéstől.

Néha nagy „harcokba” bonyolódunk, hogy ne csak tőlünk várják a gyógyulást, lépjenek, mozduljanak, akarjanak, és ne adják fel.

"Íme a próbája annak,

hogy földi küldetésed

véget ért-e már:

Ha élsz

még nem"[iii]

Az osztályunkon általa végigélt, részünkről pedig végig asszisztált, egész erőfeszítés hegyet egyetlen laza mozdulattal söpörnénk félre (a semmibe), ha abban segédkeznénk, hogy a beteg újfent besüppedhessen az ápolási osztályon egy ágyba, és a többi beteg még súlyosabb, rettenetes, reménytelen, végállapotú vergődését, kínjait végignézve helyben elveszítse a nálunk nagy nehezen megszerzett lendületét és gyakran az összes életkedvét, ami viszont utólag, kívülről, már aligha pótolható .

 

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.

 

 

 [i] Richard Bach: Illúziók, Édesvíz Kiadó, Budapest, 1998. 102.oldal 

  [ii] Mi lesz az öregekkel az újabb szociálistörvény - módosítás után?

 https://szakszervezetek.hu/hirek/8970-mi-lesz-az-oregekkel-az-ujabb-szocialistorveny-modositas-utan

 [iii] Richard Bach: Illúziók, Édesvíz Kiadó, Budapest, 1998. 134.oldal

 

 

Szólj hozzá

család segítség rehabilitáció kiszolgáltatottság időskor