A cím megtévesztő, de nem annyira, mint gondolnátok! Ne ijedjetek meg tőle! Kezdjük egy remélem, nem nagyon kellemetlen kérdéssel: te hogy állsz az őszinteséggel?

Én azt tapasztalom, hogy vannak, akik nem is tudnak máshogy megnyilvánulni. Amit gondolnak, azt akkor is mondják, ha netán kellemetlenségük, bajuk származhat belőle. Nem tudnak máshogy kommunikálni, mint hogy adják magukat. Bár, ha jobban belegondolok, alig ismerek ilyeneket. Sokan vannak viszont (sokkal többen az előzőnél), akik nem merik felvállalni a véleményüket, sokszor szerepet játszanak, akár még maguk előtt is.

Azt gondolom, az őszinteséghez kell egy nagy adag bátorság is. Bátornak lenni ahhoz, hogy kiadom magam, nem számolgatok azzal, milyen következményei lehetnek, nem csinálok úgy mintha, amikor pedig dehogy… Pedig mennyi fölösleges energia megjátszani magunkat, próbálni következetesnek látszani, a felvett arcot/szerepet több szituációban is hozni! Hiszen ha lebukunk, az nagyon égő, sokat elvesz a hitelességünkből.

Ez a téma arról jutott most eszembe, hogy olvastam Feldmár András: Életunalom Élettér Életkedv című könyvét, amely egy előadás anyaga, illetve hozzá intézett kérdésekre adott közvetlen válaszainak sora. Feldmár András (Mérő Lászlóhoz hasonlóan) a matematika tudományától indulva jutott a pszichológia területére és lett híres terapeuta Kanadában. Meghatározó az ő életében, hogy 16 évesen elhagyta Magyarországot 1956-ban … és nem a szüleivel! Már akkor is nagyon bátor volt, hiszen fel tudta mérni, hogy neki ez a hely nem jó, érezte, hogy nem tudna itt élni, tanulni, kibontakozni. Félelmetes őszinteséggel ír sok más helyen is az anyjával való kapcsolatáról, arról, hogyan szenvedte ezt meg és milyen sok időnek kellett eltelnie, mennyit kellett hozzá tanulnia, hogy meg tudjon bocsátani, el tudja fogadni, meg tudja érteni, mi miért történt úgy, ahogy.

Ti ismertek unalmas embereket? És mit gondoltok, mitől unalmasak, miért nem szórakoztató a társaságuk?

Feldmár szerint:

„az ember akkor unalmas, ha nem mond igazat. Aki őszinte és spontán, az mindig meglepő.”

Én ezt el tudom fogadni, sok benne az igazság.
Azt is megállapítja, hogy:
„Ha valakinek fontos a biztonság, akkor nagyon unalmas lesz az élete. Az izgalmas, ami veszélyes.”

Persze a veszélyes jelző nagyon szubjektív, hiszen ki mit lát annak, az egyéni határoktól, egyéni megtapasztalásoktól és nem utolsó sorban az egyéni félelmektől függ. Végig lehet szorongani úgy egy életet, hogy ki sem lépünk a lakásból és be lehet járni a világot, annak a veszélyesebb vidékeit is úgy, hogy közben jobbnál-jobb kalandokat élünk át és nem riadunk vissza holmi akadályoktól, riogatásoktól, veszélyhelyzetektől.

Elgondolkodtató az alábbi megállapítása is:
„A gyerek azért kezd el hazudni, mert attól fél, hogy ha megmondja az igazat, elfordul tőle a szülő, a tanár vagy a barát. De ha nem fordul is el, legalább megbünteti. Olyan, mintha arra szocializálnánk egymást otthon és az iskolában is, hogy valamiféle homogén színházat játsszunk. Mindenki játssza meg azt, akinek lennie kellene, de senki se legyen önmaga, még véletlenül se. Aki önmaga, arról megvan a véleményünk. Ha valaki más, mint én, és ez zavar vagy megijeszt, akkor könnyen rámondhatom, hogy őrült, rossz vagy beteg.”

Később ezt írja:
„Mert a félelem az, ami beszűkíti az életünket. Nekem hosszú ideig minden elhatározásom a félelmemből eredt. Már 30 éves voltam, amikor rájöttem, hogy esetleg lehet elhatározásokat hozni úgy, hogy azok a vágyaimból erednek, nem a félelmeimből. Amíg az ember a félelmeit használja a döntéseihez, tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben indul el egyáltalán valami felé, amikor elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis a vágyait kövesse.”

A pszichológusok és coachok a megmondhatói annak, milyen nehezen indulnak el a változás felé az emberek csak úgy, önszántukból, amikor még nem fáj, nem elviselhetetlen, amikor még csak úgy belül feszengenek, érzik, hogy nincs rendben ami van, nem elégedettek, nem éreznek örömöt, valami hiányzik. De félnek az ismeretlentől, inkább benne szuttyognak a régi rosszban, unalmasban, szürkében, egészségtelenben, de nem lépik meg azt az első, már nehezen visszavonható lépést.

A másik könyv, ami erről eszembe jutott, Al Ghaoui Hesna (magyar újságíró, korábban haditudósító) könyve, a Félj bátran. Ő magát a félelmet járja körbe részben saját tapasztalatai, részben a tudományos kutatások felhasználásán keresztül és nagyon sok érdekes felfedezéseket, megállapításokat tesz. Mint például ezt:

„Hogy hogyan lehetünk képesek változtatni a félelemhez való viszonyunkon, annak számtalan módja lehet. Van, akinek terapeuta segítsége kell ahhoz, hogy át tudja hangolni magában a félelem érzését és annak hatását az életére. Sokan azonban akkor helyezik új alapokra a félelmeiket, amikor megtörténik velük valami olyasmi, amitől addig rendkívüli módon rettegtek. Ez azért frenetikus élmény, mert rájövünk, hogy ilyenkor mégsem nyílik meg alattunk a föld, másnap is felkel a nap, tovább ver a szívünk.”

Nem kell feltétlenül óriási dologra gondolni! Emlékszem, egyszer egy barátnőm karambolozott, ripityára tört az autója. Szerencsére ő megúszta. Később azt mesélte, visszatekintve az volt a ’legjobb’ az egészben, hogy megtapasztalta, nem kell félni az autózástól, mert a balesetet is túl lehet élni, ezek az autók már egészen sokat kibírnak. Azt mondta, ezt követően sokkal jobban élvezte a vezetést, nem volt benne az a szorongás, ami korábban gyakran, elindulás előtt.

Két történetet osztanék meg még veletek az első idézett könyvből, amelyekhez hasonlót saját tapasztalatból is ismerek, de Feldmár esetei különösen ütősek és tanulságosak.

Olvassátok:
„Egy Hutschnecker nevű orvos írt egy könyvet, a címe magyarul azt jelenti: életakarat. Ő hosszú ideig praktizált ez faluban, ahol volt ideje beszélgetni a betegeivel. Gyakran előfordult, hogy ha két egyforma beteg jött hozzá, és mindketten ugyanazt a kezelést kapták, az egyik jobban lett, a másik meg nem. Először nem értette, miért történik ez. Mivel érdekelte a dolog, és szánt időt a beszélgetésre, hamarosan rájött. A különbség az volt a két beteg között, hogy aki jobban lett, annak nagy volt az életkedve. Ő meg akart gyógyulni, mert még valamit akart tenni, amit csak egészségesen tehetett meg. Nem elég tehát akarni meggyógyulni, valamit akarni kell tenni egészségesen. Az egészségem és az, milyen gyorsan gyógyulok meg egy betegségből, attól függ, milyen erős a vágyam, hogy csinálhassak még valamit.”

Persze nem mindig ilyen ’egyszerű’ a képlet.

A másik történet:
„Egyszer egy páciensem nagyon feldúltan érkezett meg hozzám. Azt mondta, hogy ha két héttel korábban diagnosztizáltak volna nála rákot, akkor valószínűleg még örült is volna. Annyira depressziós volt, és menekülni akart az életéből, hogy biztosan hálás lett volna, ha az orvos közli vele, már nincs sok hátra. De közben csoda történt vele, találkozott egy nővel, és mélyen egymásba szerettek. Azért jött el hozzám, mert nagyon nem akart meghalni. Aztán meglátogatott a szerelme is, és mindketten nagyon sírtak. Mindennel próbálkoztak, hogy ennek nem lehet vége, ennek a szerelemnek meg kell gyógyítania a rákot. De nem így történt, néhány hónap múlva a páciensem tényleg meghalt. Az utolsó időben arról beszélgettünk, hogy mi a legjobb metafora, ami akkurátusan leírja, mi történt vele. Ő kiugrott a huszadik emeletről, mielőtt megismerte azt a csodálatos nőt. Kábé a tizedik emeletnél találkozott a nővel, de már nem tudta megállítani a zuhanást. Próbált megkapaszkodni a zászlórúdban, de eltörött, és ő zuhant tovább. Mi odarohantunk, próbáltuk elkapni, de már nem lehetett megmenteni. Szóval, vigyázni kell, mit határoz el az ember, mert ha kiugrik a huszadikról, akkor a tizediknél már túl késő meggondolni.”

Mindezt azért írtam le, mert tudjátok, szeretem megosztani az élményeimet, pláne, ha azok mások számára is hasznosak vagy szórakoztatóak lehetnek (mondhatnám azt is, nem szeretek unalmas lenni…). Illetve az is motivált, hogy jó lenne segíteni minél többeknek abban, merjenek változtatni, merjék felvállalni a vágyaikat, tegyenek lépéseket annak érdekében, hogy elérjék az álmaikat, de legalább/minimum változtassanak olyan régi beidegződéseiken, amelyek visszahúzzák őket, amelyek netán a félelmeiken, az újtól való idegenkedésen, nem pedig a saját vágyak bátor felvállalásán alapulnak.

Mert ha másért nem megy, gondoljatok arra, a tizedik emeletnél már esetleg késő lesz! És nem csak azért,  mert jöhet egy új, váratlan szerelem!

Koskovics Éva
coach
www.kokart.hu