2019. dec 16.

Kellemes ünnepeket, ha megérjük!?

írta: SzEGy
Kellemes ünnepeket, ha megérjük!?

 train-2947086_640.jpg

A távoli, ritkán látott rokonokkal, ismerősökkel folytatott beszélgetésekben már hetek óta fel-felhangzik:

- Ha addig nem találkoznánk, kellemes ünnepeket kívánok!

Legtöbbször azt gondolom ilyenkor, hogy ez milyen kedves gesztus, hogy ő milyen figyelmes. Aztán a járdán tovább sietve, már rég eltávolodva tőle és a helyzettől veszem észre, hogy még mindig mosolygok.

Jó, lehet, hogy ez nem is olyan erős összefüggés. Hiszen én alapvetően, nagyon szeretek mosolyogni, kifejezetten szívesen teszem ezt bármikor, ha alkalom nyílik rá, mert jól esik. Ezért aztán gyakran előfordul, hogy magamon felejtem az előző beszélgetésből, korábbi találkozásból, vagy akár az arra való emlékezésből megmaradt mosolyt még egy darabig. Néha már csak az tűnik fel, hogy milyen érdekes arcot vág a szembejövő idegen.

Gondolom, próbálja értelmezni, amit lát. Lázasan keresgél a fejében, a beépített facebookján, a számára valóban ismerős arcok között. Én pedig már a keresés eredménytelensége miatti döbbenetet olvashatom az arcán átsuhanó érzelmek sorrendjéből: - Mosolyog. Ez egy idegen. Vagy mégis ismerős? Nem az. Mosolyog, de tényleg nem ismerem. Mosolyog. Rám? Rám. De miért?

figures-1690782_640.jpg

A minap éppen egy hasonló extra kedves pillanatból már széles mosolygásomban akasztott meg régi ismerősöm, amikor az egy levegővétellel korábban megfogalmazott jókívánságához: Kellemes ünnepeket kívánok! Sebtében hozzáfűzte: Ha megérjük!

Elismerem, van köztünk pár év korkülönbség, ő lassan az aktív dolgozói éveinek a vége felé jár, de ezt a fajta hozzáfűzést a nála bőven idősebb nagymamakorúaktól sem igazán találom kellemesnek, sem könnyen elfogadhatónak.

Talán mert szimplán nem értem, hogy a csudába kerülhet ez ide?

Nem túl távol lakunk, de esetenként két hónap is eltelik anélkül, hogy látnánk egymást, akkor is rendszerint egy mosoly- és egy köszönés – cserére korlátozódik az egész érintkezés. Ez a kapcsolat ennyi és nem több. Az idejét sem tudom, hogy mikor álltunk meg azért, hogy a kölcsönös köszöntésen túl, beszéljünk pár percet a munkánkról, vagy kicseréljük, elhadarjuk a friss híreket a másik által is ismert családtagokról.

Akkor meg mégis, mi akart ez lenni? Nem várhatott volna még egy cseppet, hogy kicsit átélhessem a jókívánsága, a kedvessége és figyelmessége feletti örömömet? Muszáj volt ezzel a komor gondolattal azonnal visszavennie a korábbi perc ajándékát?

Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák:[i]

snow-1918794_640.jpg

Mégis miért tette azt hozzá? A karácsonyig hátralévő időt látta olyan hosszúnak, hogy komolyan aggódik, nem éri meg? Megmagyarázhatná mondjuk ezt a dolgot, ha ő súlyos beteg, ezzel esetleg érthető lenne a hozzáfűzés, amely felhívhatná a figyelmemet arra, hogy neki nem sok van hátra. Egyébként, amennyire én tudom, ez a reakció pont nem jellemző a súlyos, teszem azt rákos betegekre.

Mi ketten pedig különben sem vagyunk egy ilyen kaliberű felvilágosításhoz illeszkedő, szerintem szükségszerűen jóval bensőségesebb viszonyban. A kisebb betegségeiről sem értesített még soha, akkor meg? Mellesleg, ha annyira nagy volna a baj, gondolom nem az utcán, hanem a kórházban találkoznánk össze, és ha akart volna konkrétan mondani valamit ezzel, hát kifejti, de meg sem állt.

Láthatóan ő is a dolgozóból jön, talán kicsit fáradt, de rugalmas léptekkel haladt a dombon felfelé. Őszintén szólva nem látszott különösebben betegnek.

Nem mintha a súlyos betegségeknek szükségszerűen volnának jól beazonosítható jelei a külső megjelenésben, és még ha így volna is, egy nagykabátnál nem kell jobb álca.

Lehet, hogy egészen máshonnan fúj a szél?

Esetleg szakmát váltott és a varázsgömbje most azt súgta, hogy nekem nincs már sok hátra, mert a következő kanyarban felkenődök egy szép sárga villamosra. A mi kis városunkban ennek az esélye ugyan elenyésző – itt ugyanis egyáltalán nem jár a tuja.

soap-bubble-1162841_640.jpg

Netán ő misztikus lett és az angyali segítői előre figyelmeztették, hogy lecsap ránk egy bőven célt tévesztett trópusi tornádó. Hú, de pont itt? Vagy kisvártatva át fog csapni felettünk egy hatalmas cunami? Nem túl száraz ehhez a környék? Hol van már, az idők mélyébe merülten az a tenger - a Pannon -, amelyből hazánk legmagasabban fekvő tájának régen nem működő, körülöttünk szunnyadó vulkánjai egykor kiemelkedtek? Szerintem itt sem találtunk kulcsot a megoldáshoz, ezt is lapozhatjuk.

Kapaszkodjunk meg inkább valami, legalább első olvasatra hihetőbb, földhöz ragadtabb magyarázatban. Tegyük fel, hogy ő beteg. Mondjuk most fedezte fel, most tudta meg, hogy lecsapott rá valami szörnyű és hihetetlen gyorsan pusztító kórság, és a rátört aktuális pániktól nem látja most sem a fát, sem az erdőt. Bocs. Ezt is kevésbé valószínű magyarázatnak érzem, hiszen ő a foglalkozására nézve orvos. Nem mintha ez egy valódi kizáró ok lenne, hiszen egy személyes, sorsba gázoló, megdöbbentő rossz hír bárkit megrázhat, és hivatásra tekintet nélkül kifordíthatja önmagából.

Megint csak az maradt, hogy nem értem, mi ütött belé. Tegyük fel, hogy konkrétan ővele testileg nincs semmi baj, csak pont most/megint/mikor nem szembesült a mulandóság gyötrő gondolataival és egy cseppecskét morbid hangulatban van. Az egészségügyben igazán nem olyan nehéz kikapni 1 – 2 – 200 ütősen kemény, esetleg kifejezetten totál lemerülős napot.

„Arthur, Arthur, tűrd fel a gallért,
mondd csak, hogy ízlett ez az évad a pokolban?
Arthur, Arthur, a két öklöd a zsebben,
a két ököl a zsebben már ronggyá rohadt,
Arthur, Arthur, a köpeny a vállon,
a köpeny a vállon rég eszmévé szakadt,
utazol Arthur, letelt az évad.
Bent áll a hajó, a hajó a kikötőben,
úgy ring, mint Európa, az alvó a völgyben,
Arthur, az évad, az évad elmenőben,
Arthur, lesz aranyad bőven,
na Arthur, lesz aranyad bőven!”[ii]

Ő sem egy mai csirke és már itt is meglehetősen régen dolgozik. Hazafelé battyog, teli az összes hócipője és ki tudja miért, pont most éppen ez bukott ki belőle. Csak sajna, ezzel sem jutottam közelebb a magyarázathoz.

Hiszen, ha momentán méterekkel felette a béka, akkor hogyan jutott volna eszébe, hogy a feje fölötti sötét felhőtakarót (akármilyen csepp időre) félrenyomva, mégis minden jót kívánjon egy nagy vonalakban közömbös szembejövőnek?soap-bubble-1959326_640.jpg

Na jó, hát persze ez is lehetne, csak engem valahogy nem győzött meg.

Lehet, hogy akkor is utálom, megmagyarázhatatlannak, feleslegesnek és hangulat gyilkosnak tartom ezt a hozzáfűzést, amikor pedig nagy vonalakban jogos is lehetne. Amikor az öregedő szeretteim hívják fel a figyelmemet ezen a módon a közelgő elmúlásra. Sosem vagyok érte hálás, pedig kell beszélni a halálról, és arról is, hogy ők miket gondolnak. Akkor viszont, ha számomra érthető okok nélkül rángatják elő, ha már meghallgattam a nem is titkolt elképzeléseket, a félelmeket és nincs is újabb mondandójuk ezen a téren, akkor mégis lehet, hogy csak zsarolnak ezzel? Kényszerítenek, hogy még jobban figyeljek rájuk? Nem túl kedves gondolat.

Tehát most jól felhívta rá a figyelmemet, akár extrán, hogy ő is halandó, bár én ezt enélkül is tudtam, és én is az vagyok. Mint itt a környéken mindenki - talán Xénát, Herkulest meg esetleg még a Macskanőt kivéve.

Na és akkor mi van? Nem nagyon szoktam ezt hosszabb időre elfelejteni, de minek kéne pont most emlékeznem erre? Pofátlan módon mindig az jut eszembe, honnan is tudhatjuk, hogy ki hányadik abban a bizonyos sorban, amiben mi mind együtt menetelünk a születéstől a halálig, és mitől lehetnénk olyan biztosak abban, hogy kinek mennyi van még hátra? Igen, persze vannak nagyobb valószínűségek, ahogy vannak kiszámíthatatlan, váratlan, megmagyarázhatatlan események és tragédiák is.

Látom már, hogy nem ez lesz az a perc, amikor az utcán a szembejövő idegen törheti a fejét, hogy ugyan mitől ilyen széles a mosolyom. Még csak nem is egy olyan alkalom közelít, amikor hálás vagyok, hogy van fülem, mert így nem tud olyan hirtelen körbeszaladni a szám.

Hangulati mélyrepülés következik? Na, azt már nem. Nekiveselkedek az emelkedőnek újra, talán csak kissé keserűbb szájízzel.

girl-714212_640.jpg

Innen szép győzni, vagy legalábbis megér egy próbát, csak azért is.

Ha pedig addig nem találkoznánk: Kellemes, békés, boldog ünnepeket kívánok!

 

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.

 

 

 

[i] Reményik Sándor: Csendes csodák című versének részlete

[ii] Cseh Tamás: Arthur Rimbaud elutazik című dalának részlete,/ Bereményi Géza dalszöveg, Műcsarnok című album, 1981.

 

Szólj hozzá

karácsony mosoly jókívánság mulandóság ünnepi hangulat