Mit hozhat számunkra ez a nap, az év első napja?

Semmi különöset? Minek is gondolnánk rá máshogy? Végül ez is csak egy nap, pontosan ugyanúgy 24 órából áll, mint a többi. Csak azért volna más, mert ma január elsejét írunk? És akkor mi van?

Megint felvirradt ránk és ismét itt van huszonnégy órányi lehetőség, amit a magunk módján megtölthetünk tartalommal? Vagy ugyan, dehogyis kell azon méláznunk, mivel is tölthetnénk meg az előttünk elnyúló és sebes egymásutániságban lepergő döntéseink nélkül üresnek ígérkező perceket. Hiszen nekünk felnőtt kötelességeink vannak, és elkötelezettségeink, pontosan behatárolt, apró lépésekre bontott céljaink. Komoly emberek vagyunk, és komoly dolgokkal foglalkozunk[i]

Na, tessék! Máris lekéstük a csatlakozást, és ezzel persze rontottunk a részidőn. Ideje a rokonoktól, barátoktól, valamint a pihenés nevezetű léhaságtól gyors búcsút venni, máris rohanunk tovább. Jobb, hogyha már ma pörgünk, mintha még arra is időt kéne szánni, hogy holnap újra felgyorsuljunk. Mindjárt vége az egész szusszanásnyi téli varázsnak kezdődnek a munkanapok és nekünk minden percünk jó előre betáblázva. Jön a robot, a gálya, holott még szinte bele sem kezdtünk, meg sem szoktuk, élvezni sem kezdtük a lelassulást.

Esetleg most, hogy a komoly, célirányosan pörgős népek megpattantak és már hetedhét határon túl rohannak fontos dolgaik után, csak így négyszemközt mégis beismerhetjük, nem egészen ugyanolyan ez a nap, mint a többi, hanem egy cseppecskét zákányosabb.

Főleg, ha sikerült a szilveszteri szervezést időben kivitelezni, megvalósítani, hozzá jó társaságot kifogni, és végigtáncolni, végigmulatni az éjszakát...

Azért vannak a jó barátok, hogy a rég elvesztett álmot, visszaidézzék egy fázós hajnalon…[ii]

Akkor most a fejfájás, az émelygés, a kialvatlanság tompaságával és gyenge hőszabályozásával küzdve, egyre csak a pihe-puha ágyikó után sóvárogva, leginkább azt reméljük, hogy csendesen, gyorsan és eseménytelenül múlik el, ami még van a napból, miközben morózusan és türelmetlenül lézengünk.

Hol van már az a kávé? Extra nagy adag kellene, lórúgásnyi, talán rögtön intravénásan. Esetleg jöhet egy kis korhelyleves, de csak valami gyengébb, diétás verzió, semmi bőrös cubákos, inkább talán hivatalból májkímélő. Pszt! Nem elég, hogy fáj a fejem? Ne kapcsolgasd azt a tévét! Ne kiabálj! Ne vedd még hangosabbra, így is állandóan összerezzenek, ahogy üvöltve jön a reklám!

Momentán valószínűleg egy angol idézetes oldal anonim szerzője által ajánlott napi elfoglaltság gyakorolná ránk a legnagyobb vonzást: „Rettenetesen zsúfolt napom volt, oxigénből széndioxidot állítottam elő.”

És az előttünk álló újabb év, az mit hozhat?

A január elseje a hagyomány szerint mindig is előrejelző, jósló nap volt. A jövendölők és bölcsek tanácsára hallgatva érdemes tehát különös gondot fordítani ezen a napon a viselkedésre. Azt tartja a mondás, aki január elsején sokáig az ágyban marad, az egész éven át lustálkodni fog. Bárha! A civakodás és veszekedés viszont különösen ellenjavallt, hiszen ugyanezt ígérik akkor, innentől az év végéig.

Csak hát mióta a tízmilliószoros napok és a számmisztikailag jelentős, kiemelt számokká összeadható dátumok és a ki tudja mitől és melyik hagyománynak, milyen hívőknek fontos napok is mind elősorakoztak az ismeretlenség, a névtelenség és a valószínűtlenség homályából, valahogy ez az egész olyan hiteltelennek tetszik.

Az idő viszont nem vár a magyarázatainkra, sem a megfontoltabb, sem a tudományosabb hozzáállásunkra, könyörtelenül elillan kezeink közt így is úgy is.

Jobban tennénk, ha kimérten, magunkba szállva és elcsendesedve várnánk a holnapot?

…hol a mult? Csak az álma kisér,
S a kín s az öröm szava kúsza, kietlen.

Lázad, lobogásod előbb vagy utóbb elenyész,
Kihűti a józan itélet.
S ha bölcs a szemed s hüvösen, hidegen belenéz:
Nem más, suta, ostoba tréfa az élet.[iii]

Vagy talán úgy járhatnánk a legjobban, ha az élettől egyáltalán nem is kérünk és nem is várunk semmit? Hiszen az már elvárás volna, netán hiú remény, és még a végén csalatkoznunk kellene benne?

Esetleg akkor cselekszünk helyesen, ha ismételgetjük, hogy soha jobb nem jön, mindig csak rosszabb. Így bármi ennél akár csak egy árnyalattal pozitívabb történik, kevésbé sanyarú kerül elénk, akkor annak örülni tudunk majd?

Hogyha fennen hangoztatjuk, hogy lám közelít az öregség, jönnek a betegségek egyre több apróbb, nagyobb jellel, egyre szaporábban?

Talán ettől a forgandó szerencse, vagy a sors, a fátum, az alázatos belenyugvásunkat meghallva majd megenyhül, míg az esetlegesen elbizakodott hitünk a jövendő sikerekben csak felingerelné?

Akkor teszünk jót magunkkal, ha a következő évtől is sok szépet remélünk?

Ha minden jót kívánunk másoknak és magunknak? Ha lelkesülünk, ha gyűjtjük, halmozzuk, egymásnak is kínáljuk, küldjük, kívánjuk az ilyenkor szokásos jelképeket, apró szerencse tárgyakat, kabalákat?

És ha ez sem jó megoldás?

Ha nem elengedni, elrejteni, elhazudni, eltitkolni kell a vágyainkat, csak helyén kezelni, tudva, hogy a vágyak gyorsan és ügyesen szaporodnak, de nagyon ritkán váltják valóra önmagukat. Ahhoz pedig, hogy mi valóra válthassuk bármelyiket néha hosszú évek kemény munkája sem elegendő.

Úgy lehet vajon ez velünk is, mint a zen tanmese Korinthoszi bölcsét kérdező emberekkel?

Öreg bölcs üldögélt a Korinthoszba vezető út szélén. Egy városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
– Athéni vagyok.
– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem onnan el.
– Nincs szerencséd! Korinthoszban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg. A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthoszban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
– Nagyszerű emberek élnek Athénban! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthoszban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs. A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran elidőzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Talán igen. Talán tényleg azok, akik bizakodva, de nem elbizakodottan, nyitottan, várakozással és reményekkel fordulnak a jövendő felé ők azok, akik a leginkább megnyugvásra lelnek. Ők azok, akik akár a nem túl jó irányú változások között is megtalálják, elérik a maguk céljait.

Esetleg azért, mert állhatatosan, mégis lágyan és könnyű kézzel bánnak az álmaik és terveik finom, képzeleti képekből szövött anyagával.

A napok sorát fűzd fel egy nyakékre. Minden egyes nap egy újabb gyöngyszem lesz ékszereden. A csiszolatlan gyöngyöket finoman illeszd egymáshoz, hogy kezed nyomán ragyogjanak, csöndes, békés fénnyel. Mintha ékszerészmester volnál, aki különös gyöngysorok alkotására született – így éld az életed.[iiii]

 Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.

[i] „Soha senkit nem szeretett. Soha nem csinált egyebet, mint folyton csak számolt. És egész álló nap azt hajtogatta, amit te mondtál az imént: "Én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok!", és csak úgy dagadt a kevélységtől.” - Antoine de Saint-Exupéry: A kisherceg, Rónay György fordítása, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1973.

[ii] https://www.youtube.com/watch?v=JHJyJ9xYEFA

[iii] Mihail Jurjevics Lermontov: Bú nyom s unalom, 1840. Ápriliy Lajos fordítása

[iiii] Tatiosz – Lelki béke - Amit magadról gondolsz, hozzád tartozik; amit másokról gondolsz, az is hozzád tartozik. Amit rólad gondolnak, azzal semmi dolgod, ha meg akarod őrizni lelked békéjét. Semmi nem éri meg, hogy kibillenj lelki egyensúlyodból, kiváltképp a semmi – hiszen ami mulandó, alig több a semminél. A napok sorát fűzd fel egy nyakékre. Minden egyes nap egy újabb gyöngyszem lesz ékszereden. A csiszolatlan gyöngyöket finoman illeszd egymáshoz, hogy kezed nyomán ragyogjanak, csöndes, békés fénnyel. Mintha ékszerészmester volnál, aki különös gyöngysorok alkotására született – így éld az életed. Tatiosz – A szeretet nyelvén, Kassák Kiadó, 2016. 88. old.

Az oldal szerzői csapata nevében minden kedves látogatónknak és olvasónknak:

Sikerekben, eredményekben és szeretetben gazdag új esztendőt kívánunk!