Mindannyian ismerjük a jóleső, bizsergető, titkokat rejtő érzést: elkezdeni valamit. Ilyenkor az ember tervezget, elgondolja, hogy majd hogyan is lesz, menetrendet készít.

A tervezgetés időszaka teli van kérdésekkel, melyeken el lehet merengeni, és megválaszolásuknak nincs különösebb tétje, hiszen nem ellenőrzi a hatóság – legalább is a tervezés elején még nem...

Van, aki egy új füzetet vesz, amibe aztán az összes gondolatát belevési a meghódításra kijelölt témával kapcsolatban. A digitálisabb beállítottságú ember nyit egy új mappát a laptopján. Lehet venni egy új ruhát, vagy egy extravagánsabb inget és egy hozzá passzoló nyakkendőt beszerezni, hiszen az új álmot nem lehet egy régi göncben véghezvinni. Utána lehet olvasni a neten, vagy egy könyvre is be lehet ruházni a kiszemelt témában.

Mitől olyan jó elkezdeni valamit? Azért, mert az egész dolog még előttünk áll. Még nem látjuk a részletekben megbújó, és fityiszt mutató ördögöt. Még nincs hiába befektetett, elpazarolt energia. Még nem buktunk el sem egyszer, sem százszor. Ilyenkor még nem értünk válaszút elé, ahol a nagy döntéseket kell meghozni, melyek esetlegesen komoly lemondásokkal járnak. Nem kerültünk még kellemetlen helyzetbe, és a komfortzónából sem kellett kilépni.

A sok, még megválaszolásra váró kérdés, a választás lehetősége, az ismeretlen adta rejtélyesség ad egyfajta pozitív doppingot.

Bele lehet szeretni ebbe az érzésbe – de vigyázat! bele is lehet ragadni. Hiszen eltölt az „előttem a világ”, és az „ide nekem az oroszlánt” érzése, kitárt karokkal állunk az Univerzum közepén. 

 Nincs ezzel semmi baj, nem is hazudunk magunknak ezzel. Közelítsünk inkább onnan, hogy ha már az elején sem érezzük ezt az energiabombát magunkban, és nem vagyunk róla szentül meggyőződve, hogy ezzel most kifordítjuk a világot a sarkából, hát akkor mikor fogjuk?!

Ám nincs olyan út, amin ne lenne göröngy. Amint elindulunk valami felé, akkor jönnek azok a bizonyos döntéshelyzetek, jön az az érzés, hogy valamit bizony nem úgy kellett volna tenni, ahogy tettem. Jön rendrakás időszaka, jön a probléma megoldás kismillió helyzete.

 Az út, amit olyan nyílegyenesen láttunk magunk előtt, bizony néha ködbe vész, vagy éppen jön egy kaptató, amin menve kifulladunk.

 Mi sem egyszerűbb ilyenkor, mint új célt kitűzni. Hiszen az biztosan sokkal egyszerűbb lesz, ott nem fogunk olyan problémákba ütközni, mint a már megkezdett munkában. Azon a területen nem lesznek ilyen lehetetlen helyzetek/emberek/problémák, mint itt, amibe már félig meddig beleástam magam – gondoljuk magunkban...

És indul elölről az egész: új tervezgetés, új füzet, új mappa... Na majd most...!

Ezzel a játékkal nagyon sok időt lehet kitölteni, és nagyon sok energiát lehet elpufogtatni teljesen eredménytelenül. Ezzel egyet érünk el: hosszan fogjuk tudni sorolni, hogy mit nem fogunk csinálni, és még hosszabban tudjuk majd ecsetelni, hogy miért nem, hiszen annyi buktató van... Csak egyet nem fogunk megtalálni soha: azt, hogy mit igen! Hogy mit fogunk csinálni, és hogy melyik buktatót hogyan győztük le. Ezt sorolni sokkal nehezebb, hiszen igazi munka e mögött áll!

 Tartsuk meg ezt a szent lendületet! Jól fog jönni... hiszen, ha komolyan belevágunk valamibe, akármi is legyen az, bizony jönni fognak a buktatók, a nehézségek, az elakadások. És ettől én semmit nem csináltam rosszul, sőt, tökéletes munkával haladok a célom felé. Lehet, hogy távolabb van, mint ahogy ezt azon a napfényes kávéházi teraszon elgondoltam, azon a csodás májusi délutánon, mikor a szellő lágyan fújt, a kávémon tökéletes volt a tejhab, és éppen senki és semmi nem szólt bele ebbe az idillbe. 

 Íme, egy tipp arra az esetre, ha kifogy a lendület: ülj vissza arra a kávéházi teraszra, és próbáld meg felidézni azt a hangulatot, azt a percet, amikor nekiindultál. Hátha most is megcsap majd a szele...

 Futó Rita

a Lelkizóna új vendégszerzője