Mitől függ, hogy milyen szakmát választunk, hogy miben lehetünk sikeresek? Meg tudja-e mondani ma valaki, hogy merre érdemes terelgetni gyerekeinket? Hogyan segíthetnek ebben a saját történetek és a mesék?

Amit látunk, hallunk

Vannak azok, akik családi hagyományt visznek tovább, nem kétséges számukra a pályaválasztás.

Vannak, akik gyerekkori álmukat váltották valóra és olyan foglalkozást űznek, amire mindig is vágytak. Legyenek tanárok, orvosok, színészek, rendőrök, fodrászok, tűzoltók, óvónők, kamionsofőrök, hajóskapitányok, építészek stb. Szerintem óriási dolog, ha valaki megvalósította a gyerekkori álmait, de az is nagy áldás, ha van egy családi vállalat, egy jó borászat, cukrászat vagy mondjuk egy orvos dinasztia, ahol mi lehetünk a következő nemzedék. Általában én azt látom, ők, mindkét csoporthoz tartozók, többnyire szeretik a munkájukat, többségük nem ébred arra egy reggel, hogy egészen mást szeretne csinálni (bár a családi cégből volt már, hogy kitörtek egyesek, ráébredtek, mégsem ez az ő útjuk).

Aztán vannak, akik belesodródnak valamilyen véletlen folytán egy foglalkozásba. Az volt a közelben, épp akkor ajánlotta valaki, a szülők oda irányították, vagy már nem is emlékeznek rá hogyan, ott vannak, azt csinálják, és nem gondolkodnak azon, hogy lehetne mást, jobbat, olyat, amiben több az öröm. Ha van valami más örömforrás az életükben, akkor ők hajlamosak ezzel megbékélni, elfogadják a helyzetet, de sokan nem is gondolkodnak ezen, úgy maradnak, észre sem veszik, hogy eljön a nyugdíj és ugyanazt csinálták egész életükben. Sokaknak ez biztonságot ad, kapaszkodót, büszkék rá, hogy ilyen kitartóan, hűségesen élték, élik le aktív életüket. De sokszor fordul elő olyan is, hogy egyszer csak ráébrednek, semmi közük hozzá, elég volt, mást szeretnének csinálni.

Sőt, a mai világban, a jelenlegi gazdasági környezetünkben az sem ritka, hogy valaki alól kimegy a cég, a munka, rákényszerül a váltásra, muszáj valami újat csinálnia. Vagy idejét múlta az a dolog, nincs már rá igény, el kell felejteni.

Aztán vannak, akik meghatározhatatlanok. Manapság egyre többen. Az, hogy milyen szakmát tanultak, ma már köszönőviszonyban sincs azzal, amit csinálnak, amivel pénzt keresnek, amiben vállalkoznak. Olyan rengeteg, változatos tevékenységet folytató vállalkozás létezik, annyi vállalkozó kedvű ember van, hogy nem is hinnénk!

Azt tapasztaltam, hogy aki egy kicsit is bátor, látott már működő vállalkozást, van előtte minta, ért valamihez, netán már volt saját vállalkozása, az tényleg kitalálhat és elindíthat saját vállalkozást viszonylag könnyen. Persze a piaci igények reális felmérése nagyon fontos, mert hiába a legjobb ötlet, ha nem kell senkinek, ha nincs rá vevő.

A rendszerváltás után inkább az volt a jellemző, hogy a vállalat főmérnöke, kereskedelmi vezetője, főkönyvelője stb. kicsiben elkezdte csinálni azt, amit addig a cégben megtanult és abból építette ki a sajátját. Ma is gyakori, hogy valaki kitanul valamit egy nagyobb cégnél, aztán arra alapozva hoz létre saját vállalkozást. Ezt a cégtulajdonosok, cégvezetők általában rossz néven veszik, de az élet már csak ilyen.

Vannak hihetetlenül rugalmas, talpraesett, a jég hátán is megélő emberek, akik többször is tudnak újba kezdeni, látszólag tőlük távol álló témába is bele tudják ásni magukat, aztán arra felépíteni egy jól működő vállalkozást. Tőlük is tanulhatunk, megnézhetjük, ők hogy csinálták.

Mai fiatalok, a jövő

A mai fiatalok (gondolok itt a gyerekektől a harminc- sőt, negyvenesekig!) esetében pedig szinte mindegy mit tanulnak, milyen diplomát szereznek, az egy kiindulópont, legfeljebb egy jó edzés. Egyre természetesebb dolog, ha többször váltunk az életben, ha belekezdünk új dologba, tanulunk. Akik – kicsit is - szellemi munkát végeznek, kénytelenek folyamatosan tanulni, mert az ismeretek gyorsan bővülnek, a régebben megtanultak elavulnak, haladni kell a korral.

A legfontosabb cél, az egyik legnagyobb ajándéka az életnek, ha szeretjük a munkánkat, ha örömünket leljük benne. Na ennek a megtalálása, a tévúton járóknak való segítés az egyik legizgalmasabb feladat az olyan szakemberek számára, akik ilyesmivel foglalkoznak.

De lehet ezen önállóan is gondolkodni, bemutatok egy példát.

Szóval: ha keresed, mi lenne számodra a megfelelő irány, terület, szakma, vállalkozás, akkor (természetesen ha már túl vagy a megfelelő önismereti körökön, tisztában vagy a saját képességeiddel, tudod magadról, milyen kompetenciákkal rendelkezel, mire van igényed, vágyad, hol érzed magad jól, milyen közegben tudsz működni, mivel szeretsz időt tölteni), akkor gondolkozz el azon, mi volt a kedvenc gyerekkori meséd, mire voltál rákattanva kisgyerek korodban. Mire vágytál, miről álmodoztál, hova képzelted magad, amikor a mesék vettek körül és a tudatod, a személyiséged még csak kezdett kialakulni, éledezni. Amikor még tényleg az intuíciók hatottak rád, nem akadályoztak a hiedelmeid, a korlátaid, az anyagi háttér stb.

Ha engem kérdeztek, én most azt gondolom, a jövő azoké a vállalkozásoké, szakmáké, tudásé, amelyek az egészséghez, az egészséges életmódhoz kapcsolódnak (környezetvédelem, egészségmegőrzés, egészséges táplálkozás, egészséges élelmiszerek előállítása, biotermelés). Ha nem történik valami nagyobb baj, biztos, hogy egyre nagyobb szükség lesz a szolgáltatásokra, azok köre ma is széles, de bővülni fog. Az informatikát nem is írom, az annyira triviális. Valahogy azt érzem, a világban kicsit át kellene szervezni a dolgokat, mert én is a mi, fejlett, jóléti társadalmunkról írok, amikor a jövőről gondolkodom, ugyanakkor ott van a világnak az a másik, sokkal népesebb része, amit jól láthatóan nem lehet a mai keretek között megoldani, kezelni. De ez már egy másik sík.

Vissza az eredeti gondolatokhoz. Sokszor a szüleink neveltek belénk álmokat, nagyon gyakran a saját álmaikat, vagy egy olyan álmot, amit a gyerekük számára megálmodtak, netán már akkor, amikor az a gyerek még meg sem született. Ezek aztán elsülhetnek nagyon jól és nagyon rosszul is. Jó, ha ezeken elgondolkodunk és felismerjük, ha nálunk is itt van a kutya elásva.

A családi legendáriumok, egy-egy jókor hallott, beégett történet is meghatározó lehet valaki életében. De akár egy irodalmi élmény, egy film.

Mi szülők, jó, ha figyelünk magunkra és megválogatjuk, miket adunk tovább. Azt gondolnánk, a mesékkel aztán – ha nagyon tudatosak és céltudatosak vagyunk – segíthetünk a gyerekünknek. Ez így igaz! Olvassunk nekik sok mesét, ameddig csak lehet! De ne álmodozzunk arról, hogy majd mi határozhatjuk meg, melyik fog rá hatni, melyik ég bele a tudatalattijába, melyik lesz a kedvence.

Számomra a legjobb tanulópénz ebben a témában a saját példám volt (két fiam van négy év korkülönbséggel). Nem múlt el este mese nélkül, amikor már kétfélét kellett olvasni, akkor a férjem is beszállt. Még az első gyerekkel jó is volt, én is újraéltem a meséket, változatos, jó mesékből ’dolgoztunk’. De aztán jött a kisebbik, aki nem volt vevő azokra a jól bevált mesékre, amelyekkel több éve jól elvoltunk, már többet kívülről tudtunk. Jöttek a hüllők, a dínók, a verdák, olyan sztorik, amiket én nem, nagyon nem szerettem. De ő választott… Azzal vigasztaltam magam, gondoltam, majd biztos imádni fogja a természettudományi tárgyakat. Khm... De ez sem ilyen egyértelmű, egyszerű. Attól, hogy nem a biológia a kedvence, tudom, még lehet belőle állatvédő, vagy bármi, ami innen jön. Még nem tudom, hogy és mikor fog ez a téma nála előjönni, de gondolom, egyszer majd megértjük. 

A lényeg: mi ne erőltessünk semmit, hagyjuk megélni, megtapasztalni, megálmodni őket maguktól, magukból! Szívből ajánlom e témában Kádár Annamária meseterapeuta írásait, előadásait!

Végül egyik kedvenc irodalmi példámat hozom ide, ami nem csak irodalmi, hanem valóságos is, mert az író önéletrajzi regényében írta meg csodálatosan.

Romain Gary: A virradat ígérete című könyvéről van szó. A szerző Émile Ajar álnéven írt másik híres regénye az Előttem az élet. Mindkettőt, de többi könyvét is érdemes elolvasni, zseniálisak!

Szóval, A virradat ígérete egy fiú és anyja története, ahol megvalósul a lecsúszott moszkvai színésznő álma, amit beleprogramoz házasságon kívül született egyszem fiába. Náluk a mesék arról szólnak, hogy fognak ők élni Párizsban és milyen híres, sikeres ember válik majd a fiúból…

A könyvből idézett részlethez még egy kis előzmény: a fiú 14 éves, rendszeresen pofozkodik anyja miatt a környéken (miután elhagyják Moszkvát, Wilnóban, majd Varsóban élnek), ha rosszat mond valaki az anyjára, ő megvédi és a mama erre rettentően büszke.

A kedvenc  jelenetem:

„Voltak szomszédaink és a szomszédok nem szerették anyámat. A wilnói kispolgárok se voltak irigylésre méltó helyzetben, és az idegen nő titokzatos jövés-menése – bőröndökkel, nagy dobozokkal – egykettőre az orosz emigránsok iránt akkoriban amúgy is nagyon gyanakvó lengyel rendőrség tudomására jutott. Meggyanúsították anyámat, hogy lopott tárgyakat birtokol, vagyis orgazda. Hamar leszerelte ugyan a hatóságot, ám a szégyen, a bánat és a felháborodás – mint minden hasonló esetben – agresszió formájában tört ki belőle. Néhány óra hosszat zokogott a széthajigált kalapok közt (a női kalaptól mindmáig idegenkedem), aztán kézen fogott, kijelentette, hogy „Ezek nem tudják, kivel van dolguk”, és kivonszolt a lépcsőházba. Ami következett, életem egyik legborzalmasabb élménye, pedig jó néhány volt, bízvást mondhatom.

Anyám minden lakásba becsöngetett, bedörömbölt, és kicsődítette az összes lakót. Volt egy kis szitkozódás és kölcsönös szidalmazás, anyám ebben vitathatatlanul fölénybe került, aztán odahúzott magához, rám mutatott, és olyan büszke és fényes hangon, amelynek dallama még most is a fülembe cseng, szónoklatot tartott.

• Maguk kis tetű burzsujok! – szólította meg a gyülekezetet
• Nem tudják, ki áll itt maguk előtt. A fiam francia követ lesz, a Becsületrend lovagja, nagy drámaíró, Ibsen, Gabriele D’Annunzio . É … - keresett valami végképp letaglózót, az e világi siker főfő jelét és bizonyosságát – ’… és Londonból fog öltözködni.

A „tetű burzsujok” harsány hahotára fakadtak, Még most is pirulok a szégyentől, most, hogy ezeket a sorokat írom. Hallom a gúnyos röhögést, és megjelennek előttem azok a gyűlölködő, megvető arcok; látom őket, de nem érzek indulatot irántuk, hiszen csak egyszerűen emberi arcok, nincs bennük semmi különös. Hanem talán jobb most rögtön, elbeszélésem elején tisztázni: francia főkonzul vagyok, a Becsületrend tisztje, a Felszabadítás érdemrend birtokosa, és sem Ibsen, sem D’Annunzio nem lettem ugyan, de minden tőlem telhetőt megtettem.

És még valami: Londonból öltözködöm. Ki nem állhatom az angol szabást, de hát nincs választásom.

Azt hiszem, egész életem legmeghatározóbb élménye az a nevetés, amely a képembe csapott akkor, ott, a wilnói öreg ház, a Wielka Pohulanka utca 16. lépcsőházában. Az tett olyanná, amilyenné (jelentsen ez jót vagy rosszat, egyre megy): énemmé vált az a nevetés.

Anyám felvetett fejjel állt a fergetegben, átölelte a vállamat. Nyoma se látszott rajta zavarnak, megszégyenülésnek. Tudta.”

Az író 1914-ben született és 1980-ban önkezével vetett véget életének. Bár sikeres volt, ez a lezárás nem azt mutatja, hogy valóban boldog volt, minden tekintetben ez volt az ő útja. Igaz, mi sokkal-sokkal szegényebbek lennénk nélküle…

Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. És ettől olyan szép, izgalmas az élet!

Jó választásokat, jó döntéseket nektek!

Addig pedig jó meséket, jó történeteket!

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu