Érettségizik a gyerek. Izgalmas időszak: hajnali kelés, frissen vasalt fehér ing, a buszmegállóban álló hasonló fekete-fehérekbe öltözöttekre irányuló együttérző tekintetek,

aztán délután derékból kihúzott, gyűrödt ingek, felszabadult, hangos kitárgyalása a dolgoknak. A 18-19 éves gyerek esetleg nagyon izgul, vagy épp ellenkezőleg, semmi nem látszik rajta. Anya-apa szorong, mi lesz ha… de nem baj, ha nem sikerül, akkor sincs semmi, majd jövőre ... és egyéb, hasonló gondolatokkal terhelt időszak. De tényleg, mi lesz ha?

• Mi lesz, ha felveszik a jogra, mit fog szólni ehhez az új tanulási stílushoz, amit a jog megkövetel, az egyetemi közeghez (egyik ismerős gyerekének első nyilatkozata: sznob …-k – nem nyomdaképes kifejezés - gyülekezete…)? Aztán mi lesz, ha elvégzi és onnantól még hosszú évek tanulása következik, ha tényleg valami komoly szakmai célt akar elérni? Netán ingyen dolgozhat megtiszteltetésből valamelyik neves ügyvédi irodának? Bekerülhet az államigazgatásba, ahol aztán túl sok szakmai kihívás nem biztos, hogy lesz, vagy megcélozhatja a bíróságokat, ahol születnek azok a fura, számunkra, kívülállók számára sokszor érthetetlen döntések (hiszen mi azt látjuk sokszor, hogy aki első fokon nyer, az másodfokon veszít és fordítva), vagy végezhet valami halál unalmas, száraz vállalati jogi munkát, de adhat el ingatlanokat is napi szinten, azzal legalább jól lehet keresni. De védhet gazembereket is. Ebben mi lehet a jó?
• Mi lesz, ha bekerül az orvosira? Vajon történik valami ez alatt a pár év alatt az egészségügyben, ami elég lesz arra, hogy ne akarjon elmenni a végén külföldre? Vagy ha kimegy egy kicsit és megtapasztalja a különbséget, haza akar majd jönni? Olyan okos gyerek, és olyan empatikus, annyira nagy az igazságérzete! Hogy fogja tudni kezelni azokat a nagy társadalmi különbségeket, amiket lát a betegek között, hogy fog viszonyulni azokhoz a kollégákhoz, akik a hálapénz nagyságától függően gondoskodnak egy-egy betegükről. Mi lesz, ha az idős kollégák nem engedik érvényesülni?
• Mi lesz, ha ebben az óriási túljelentkezésben mégis sikerül bejutnia az áhított pszichológia szakra? Ma is olyan érzékeny, annyira odafigyel mindenkire, olyan kedves az emberekkel. Nem fognak ezzel visszaélni? Fogja tudni tartani a határokat? Fogja tudni úgy kezelni azt a sok nehéz esetet, amelyeket majd lát, hogy ő maga ne betegedjen bele? Lesz benne öröme?
• Felveszik az informatika szakra. Hurrá! Ha valaminek, ennek van jövője (mondja most mindenki), itt aztán vannak lehetőségek! De akkor a gyerekem az élete nagy részét egy computer mellett ülve tölti majd és ínhüvely gyulladást kap, nyaki problémákkal fog küzdeni már a húszas évei végén? Alig fog beszélni élő emberrel, mert élettársává válik a gép? Vagy a sok ülést és monotóniát ellensúlyozandó elkezd valami őrült extrém sportot, vagy elkezd motorozni, vagy valami más, balesetveszélyes szórakozást?
• Na végre, lesz egy közgazdász, gazdasági menedzser a családban! Eddig ez még nem volt. Igaz, akiket ismerek, eléggé leharcolt, stresszes emberek, főleg, akik komoly pozícióban vannak. Sőt, ismerek olyanokat, akik aztán vagy belekeveredtek valami zűrös ügybe és teljesen összeomlottak, hosszú ideig nem is tudtak dolgozni, vagy olyanokat, akik más okokból kerültek a partvonalon kívülre, évek óta nem dolgoznak, nem is értjük, miből élnek. De van több olyan ismerős is, aki tőzsdézik, nem jár be sehova dolgozni, azt mondja, minek, ezzel többet meg tud keresni és nem kell idegeskednie mások hülyesége miatt.

Nem is tudom, folytathatnám, de egyre távolabb kerülök a pozitív pszichológiától…

Gyorsan váltok inkább, hisz annyi jó példát is lát az ember!

Szóval, a jó példák:

Bevallom, percek óta gondolkodom...

Gondolkodjunk úgy esetleg, hogy kik azok az emberek az ismeretségi körben, akiknek anyagilag nagyon jól megy. Na, ilyen tényleg sok van. De valahogy mindnek van valami szépséghibája: idegbeteg, altatón és nyugtatón él; nincs családja, csak a munkájának él; karrierje van, de a házassága évek óta romokban; csodás autókkal jár, biztos nagyon jól megy, de állítólag valami gyanús, furcsa ügyletekben van benne; még az elején, jó időben felépített egy jó vállalkozást, aztán jó pénzért eladta; külföldön alapozta meg az anyagi biztonságát; tudja, kikkel kell jóban lenni, vadászni, focizni, milyen pályázatokra érdemes rámozdulni – kissé sikamlós pálya manapság, nem egy életbiztosítás; sorolhatnám még, de minek?

 Aki olyan jutott eszembe, hogy tényleg, az évek óta külföldön él (tehát ennek is van kis rossz kicsengése, a fenébe!), vagy olyan, aki tényleg nagyon megtalálja az örömét a munkájában, sikeres benne. Ismerek ilyen multi középvezetőt, KKV tudajdonost, színészt, művészt, tanárt (igaz, ő egyetemi oktató és mellette jó sok külön munkát kell vállaljon, ha meg is akar belőle élni...).

De azt hiszem, nem jó megközelítés ez a „kinek megy jól” mentalitás.  

Ha arra gondolok, mit szeretnék a gyerekemnek, akkor inkább onnan közelítem meg a témát, hogy kik azok az emberek, akikkel az utóbbi években találkoztam és azt láttam, azt csinálják, amit szeretnek és ezzel elégedettek, ez boldoggá teszi őket.

• Ilyen volt a tudós ember, aki vegyészkutatóból lett tehetségkutató, ma már sokkal inkább a fiatalok sorsának egyengetése érdekli, arra tette fel az életét. Azt vallja, minden ember tehetséges valamiben, egyik a matematikában, másiknak kézügyessége van, harmadik olyan dolgokat lát meg, amit senki, negyedik úgy tud kenyeret kenni, utcát söpörni, mint senki más. Az a lényeg, ő azon dolgozik, hogy ezt tényleg tudják magukról és kapjanak meg hozzá minden segítséget, hogy azt csinálhassák, amiben örömüket lelik.
• Ilyen a negyvenévesen már nagyon gazdag bankár, aki rájött, ennyi elég volt ebből, ma már megengedheti magának, hogy jótékonysági dolgokkal foglalkozzon. Rájött, hogy a pénzt lehet hajtani a végtelenségig, de a részéről ez kevés, nem ezen múlik a boldogsága.
• Látom az ötvenes nőt, aki néhány cégnek intézi a könyvelését, ezzel van egy fix jövedelme, használhatja a tudását, a tapasztalatait, de az ideje nagyobbik részét a kertjében tölti, valami olyan harmóniát sugározva, hogy öröm nézni. Olyan szép a kertje, szerintem érzik a növények is, milyen sok szeretet áramlik feléjük.
• Dolgoznak a szobafestők az új házban. Kintről hallani a nagy nevetéseket, időnként szól a rádió is, ők is beszállnak, nagy éneklés mellett megy a munka. Bár a minap mesélték, hogy Németországban háromszor ennyit kerestek, de hiányzott a család, inkább itthon dolgoznak. Hát igen, semmi nem olyan egyértelmű, mint gondolnánk.

Mi a helyzet a pedagógusokkal?

Eszembe jutottak a pedagógusok is. Valaha én is annak készültem. De ráébredtem, hogy ugyan az iskolai közeg tetszik, de nincs kedvem gazdasági tárgyakat tanítani, akkor még nem gondoltam, fel sem merült bennem, hogy azt lehetne izgalmasan is, úgy, hogy felkeltsem a gyerekek érdeklődését.

Szóval, épp a napokban hallottam, hogy egy jó ismerős megjárta sajnos az egyik kórház onkológiai osztályát és – legalábbis a női kórtermekben – feltűnően magas volt a pedagógusok száma. Pedig azt gondolnám, azok mennek tanárnak, akik szeretik azt csinálni. De tudom, látom, ez a szakma manapság rengeteg nehézséggel jár. Nem is biztos, hogy alkalmasak rá induláskor, lehet, hogy már a kezdetekkor sem nagyon szeretik a gyerekeket, lehet, hogy csak menet közben múlik ez el, de szerencsére olyan is van, aki annyira szereti a gyerekeket, hogy semmi nem tudja kedvét veszteni, eltántorítani ettől a hivatástól.

De aztán függ attól is, milyen iskolába, milyen közegbe kerül a pedagógus (tudjuk jól, micsoda különbségek vannak iskola és iskola között!), milyen közösség veszi körül, milyen vezetés és mennyire van lehetősége a tényleges feladatra koncentrálni, mennyire színesítik, keserítik meg az életét egyéb feladatok (adminisztrációs követelmények például). Aztán emellett még ott van a saját magánélete, ami legalább olyan fontos, mint az iskola.

Minden ember a maga módján boldog vagy boldogtalan!

Persze a boldogságunk nem csak attól függ, mi a szakmánk, mit tanultunk, mit dolgozunk. Igazából minden ember a maga módján boldog, vagy boldogtalan. Sok tényező függvénye, amelyekről könyvtárnyi anyagok léteznek és hálás kutatási téma, örökzöld kérdés.

A munkánk és a boldogságszintünk összefüggése

Ha csak a legegyszerűbb összefüggéseket vesszük, akkor is nyilvánvaló, hogy a munkánk és a boldogságunk, elégedettség érzésünk között az összefüggés – akárhogyan is vesszük – biztos, hogy nagyon erős. Ennek okai:

1. A napi munkánk erősen befolyásolja azt, milyen gondolatok járnak a fejünkben (mennyire erős a nyomás a napi munkából kifolyólag, hogy óhatatlanul is jelentősek legyenek a fejünkben dúló NAG-ok, vagyis negatív automatikus gondolatok);
2. Kikkel dolgozunk együtt, milyen az emberi közeg az adott helyen;
3. Le tudjuk-e tenni a munka végén a feladatokat, mennyire tudunk pihenni, kikapcsolódni;
4. Mennyire nagy a személyes, anyagi felelősség a hátunkon;
5. Milyen egzisztenciális félelmekkel kell megküzdenünk, mennyire stabil a munkahelyi háttér, mennyire kiszámítható;
6. Mennyire stresszes körülmények között dolgozunk (egy kórház sürgősségi osztálya és egy kerámia műhely, egy fodrászüzlet, egy óvoda, egy élelmiszer bolt, egy IT cég, egy edzőterem, egy vezérigazgatói iroda, egy civil szervezet, egy kormányablak vagy NAV ügyintézői szék, egy taxi, egy szőlőbirtok – mind munkahelyek, egészen más körülményekkel, gondokkal, megoldandó feladatokkal).

De ilyeneken nem gondolkodik az, akinek nincs munkája és nincs is rá esélye. Mert például sérült, beteg, roma, kiszolgáltatott bármi miatt. Viszont lehetséges, hogy ezek ellenére annyi pozitív érzelem van benne, olyan szerencsésnek született, hogy a pici dolgoknak is nagyon tud örülni.

Ahogyan Mérő László megfogalmazta, az egyéni boldogság-portfóliónk három eleme:

• a pozitív érzelmek (ez tényleg személyiségfüggő, ezek az ún. reziliens emberek, akik hamar túl tudják tenni magukat a problémákon és könnyen tudnak örülni, értékelik az élet szépségeit még akkor is, ha nekik sokkal kevesebb jutott belőle… vagy sokszor talán épp ezért?...)
• tartalmas élet (a élet értelme?)
• elmélyült cselekvés (az a bizonyos flow).

Útravaló

Igen, ha most visszagondolok az induló témára, az érettségire és úgy általában a pályaválasztásra, arra, mire készítsük fel gyerekeinket, azt hiszem, itt van a lényeg, ezeket érdemes figyelni, ezekkel adhatunk nekik valami kis támaszt, muníciót, ha:

• Pozitív életszemléletet kapnak tőlünk, nem a gondjainkat nyomjuk rájuk, hanem az élet szeretetét, a világ szépségeit próbáljuk meg megmutatni nekik. Ha jó gyerekkort adunk nekik. Sőt, mondhatjuk úgy is, ha biztosítjuk nekik a gyerekkort! Ne cserélődjenek fel a szerepek, ő a gyerek, mi a szülők.
• Mutassunk jó mintát! Ha látják, hogy igényesek, felelős emberek, ugyanakkor egészségesek, nyitottak, alkalmazkodni tudó és normálisan kommunikáló emberek vagyunk, az esetek többségében ők is azok lesznek. Ha azt látják, hogy szeretjük a munkánkat, de nem gebedünk bele, nem csalással és nem inkorrekt módon keressük meg a pénzünket, várhatóan követni fogják a példánkat. Ha látják, hogy sokat olvasunk, beszélgetünk, talán ők is kedvet kapnak, beszállnak.
• Ha megélik, hogy micsoda öröm a szüleiknek egy-egy tevékenység, ha netán van olyan is, ami közös (pl. biciklizés, síelés, sütés-főzés, barkácsolás), ha figyelünk rájuk, hogy ők mibe tudnak belefeledkezni és ebben támogatjuk őket, nem mondjuk, hogy 'ezt mostmár hagyd abba és inkább tanulj, mert semmire sem viszed az életben' (kivéve persze, ha ez valami káros, agyelszívó online játék), akkor jót teszünk velük, nekik.

Emlékszem még, hogy szenvedtem, amikor készültem a szóbeli érettségire. Kipróbáltam én mindent: napozás közben a kertben, éjszakába nyúlóan, reggel korán kelve, hogy majd délelőtt tanulok és délután már nem, aztán emlékszem az egyetemi vizsgaidőszakokra, mennyi baromságnak gondolt dologgal kellett megbírkózni… Tényleg kevésszer éltem meg a tanulás örömét. És ráadásul amiben nagyon megéltem, mondjuk az irodalomban, azt természetesnek vettem, nem gondoltam rá, hogy jelenthet bármi különös dolgot, hogy tudok fogalmazni. Kellett még hozzá néhány évtized, hogy ezt felelevenítsem, meg tudjam élni az örömét, elkezdjek írni, blogolni. Nem azt mondom, hogy tudok írni, nem. Csak szeretek! De ha akkor valaki azt mondja: figyelj, ha ennyire élvezed az irodalomórákat, ha ilyen könnyen meg a verselemzés, ha felolvassa a tanár a fogalmazásaidat, akkor nem kellene ezzel esetleg valamit kezdeni? De senki nem mondta. Közgazdasági szakközépiskolába jártam, Miskolcra, ami nagyon jó iskola volt.

Aztán ki tudja, lehet, hogy így a legjobb. Így legalább voltam (és vagyok is még részben) közgazdász, volt idő, amikor egészen jól kerestem vele és volt, amikor nagyon élveztem a munkámat. De aztán nagyon nem... Lehetnék tanár, újságíró, kutató, szerkesztő, bármi ilyesmi. Akkor meg lehet, hogy azon agyalnék, hogy nem is értem: olyan jól ment a matek, miért is nem kezdtem azzal valamit?

Ilyen ez...   

Az a fő, hogy éljük túl ezt az érettségi időszakot is nagyobb bajok nélkül, élvezzük aztán a nyarat és lesz, ahogy lesz. Csak semmi pánik, semmi para!

Előbb-utóbb mind megérünk valamire!

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu