Igenis hívogat. Talán nem éppen úgy, ahogy azt jó előre (tavaly, azelőtt, vagy még régebben) elképzeltük.
Az az ábrándosan szép világ körüli hajóút továbbra is várat magára (persze még mindig ott tanyázik a lehetősége nyilván, ahol az ölünkbe hulló milliók és a szánkba repülő sült galamb is vár…
A tiszta víz, az ivóvíz létszükségletünk. A mindennapjaink része, messzire nem távolodhatunk el tőle, mivel sokáig nem nélkülözhetjük. Az évszakváltás apropóján, az idén makacsul távolmaradásával tüntető tavasz végén, talán a szűnni nem akaró esőktől kissé megcsömörlötten, mégis hajoljunk most…
Még mielőtt a kedves olvasó arra kezdene gyanakodni, hogy most aztán tényleg túlzásba vittem a pozitívkodást, vagy megkérdőjelezné elmém épségét, gyorsan előre bocsátom, hogy ennek a manapság ránk nehezedő tünetegyüttesnek igazán nincsen sok jó tulajdonsága, egyetlen jó viszont mindenképpen van…
A lépcsőházunkból a januári reggel hideg, tiszta, csípős levegőjére kilépve elégedetten állapítottam meg, hogy tél van, és ez jó. Aztán az álom közelségétől még puha, süppedékeny, a későbbi aktivitás, dolgozás, sürgölődés kapkodásától pedig még mentes belső…
Ahogy rövidülnek a nappalok, a fény csökkenésével - valamikor október vége, november eleje táján -, a természet takarék „üzemmódra” kapcsol. A növények fejlődése átmenetileg leáll, az állatok egy része téli álomra húzódik, nálunk, embereknél pedig megjelenhet egyfajta depresszív hangulat. Nehezebben…
Közhely, de igaz, hogy eltűnt a csend az életünkből. Ha valaki nem hiszi, akkor csak egyetlen percig maradjon csendben és figyeljen egy átlagos hétköznap délután egy átlagos méretű város zajaira, akár a lakásában, akár a munkahelyén. Elképesztő mennyiségű hang, zaj jut el…