„Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz minket – ez a maximum.”     Pilinszky János

A keleti filozófia és a nyugati (teljesítményorientált) gondolkodásmód egyaránt ad ötleteket, támpontokat arra vonatkozóan, hogyan gondolkozzunk magáról a tökéletességről.

Mielőtt félrevezetéssel vádolna bárki, igazából most itt az elején leszögezem, nincs recept! Nem vagyunk liszt-cukor-tojás-vaj, amit összegyúrva mindig ugyanazt az eredményt kapjuk. Emberek vagyunk, akik mind másképp működünk (de szeretjük, ha azt ígérik nekünk, valamit könnyen megkaphatunk, valamit könnyen megoldhatunk – lehetőleg minél kisebb erőfeszítéssel, befektetéssel).

Hallottatok már a wabi-sabi-ról? Ez a zen ideológiával rokon japán filozófiai irányzat, mely a teaceremóniák és a kolostori élet letisztult atmoszférájában született. Jelentése: a valóság szépsége. Igyekszik mindenben a tökéletlen tökéletességet megtalálni, egyúttal elfogadni a természet körforgásának békéjét, a sorsszerűséget és egy magasabb erő hatalmát a maga szabálytalanul természetes, mulandó voltában. Négy irányelvet követ: tisztaság, tisztelet, nyugalom és harmónia...

A fenti leírást innen vettem, ahol szép fotókat is találtam a témához kapcsolódóan:

http://manzardcafe.blog.hu/2011/03/05/a_belso_beke_letisztult_atmoszferiaja_wabi_sabi

Egyáltalán, mit jelent a tökéletesség? Tényleg vágyunk arra? Biztosan nem élvezzük kicsit sem, amikor panaszkodhatunk, amikor sajnálnak mások, amikor szenvedünk a munkahelyen és amikor el vagyunk nyomva mások által? Ha nem jó nekünk akkor miért nem szabadulunk meg ezektől a terhektől? Mivel lenne rosszabb az életünk, ha ezek nem lennének? Faramuci kérdések, jól bele lehet zavarodni, ha tényleg őszintén akarjuk megválaszolni őket.

Coachként is gyakran találkozom olyanokkal, akik maximalisták magukkal szemben és ezt természetesen másoktól is elvárják. Gyakorlatilag folyton elégedetlenek. A párkapcsolati problémák ilyenkor szinte garantáltak, de más viszonyaikban is megszenvedik ezt a beléjük ültetett, vagy velük született (?) tulajdonságot.

Ha felteszem a kérdést, hogy a körülöttünk lévő világ, a közvetlen társadalmi környezetünk mennyire tiszta, mennyire ismeri és alkalmazza a tiszteletet egymás iránt, mennyire nyugalmas és harmónikus? Hmm… Talán keleten tényleg tudnak valamit, mi biztos, hogy kevésbé.

Persze ha arra jutunk, hogy a tökéletlen is tökéletes a maga módján, meg kell találnunk a reálisban is a jót, értékelni kell a meglévőt, akkor könnyebb lehet, elengedhetünk dolgokat, kár bosszankodni amiatt, amin nem tudunk változtatni. De amiken tudunk, vagy tudnánk, azokkal érdemes lenne foglalkozni egy kicsit.

Ajánlok egy jó kis gyakorlatot (lehet rajzos formában is: ÉN vagyok középen és körülöttem, engem körbeölelve a több szereplőből álló környezetem, akár koncentrikus körökben, akár mint ’krumplik’, amik különböző távolságra/különböző méretekben körbevesznek és érintenek; de lehet jegyzetelve is dolgozni rajta).

Nézzünk magunkba és vegyük észre, hol milyen szerepeket töltünk be és milyen rendszerekhez tartozunk hozzá szorosabb-lazább formában: család, baráti kör, munkahely, szűkebb és tágabb lakókörnyezet, az ország, ahol élünk, szakmai közösség, társadalmi vagy civil szervezet, egyházi közösség, színházi baráti kör, természetjárók klubja, blog-írók csapata… stb.

Osztályozzuk le magunkban ezeket a rendszereket, mondjuk 1-től 10-ig: mennyire látjuk jónak a működésüket, mennyire hatékonyak, sikeresek a mi megítélésünk szerint, mennyire töltik be a szerepüket (ha nincs meg a magunk értékelési szempontrendszere, akkor azt is nézhetjük, mennyire tiszták, mennyire felelnek meg a tisztelet, nyugalom, harmónia elvárásainak).

Ezt követően osztályozzuk le magunkat: hányasra teljesítünk (vagy teljesítettünk, mondjuk 2015 során) az egyes szervezetekben: mint családtag, mint tagja a baráti körnek, munkahelynek, az adott közösségnek stb.?

Aztán készítsünk két rangsort: állítsuk fel a magunk teljesítmény rangsorát, a legrosszabbtól haladva a legjobb ’osztályzatig’, illetve állítsunk fel egy saját preferencia sorrendet függetlenül a teljesítményünktől (melyiket mennyire tartjuk fontosnak az életünkben; vagy nézhetjük a társadalmi hasznosságot is, ami már egy harmadik szempont is lehet).

Ha ezzel is megvagyunk, nézzünk rá az eredményre és gondoljuk át, mit kellene tennünk sürgősen, vagy belátható időn belül annak érdekében, hogy:

• jobbá, értékesebbé, sikeresebbé, kiegyensúlyozottabbá tegyük az adott szervezetet, vagy
• mi magunk hasznosabb, aktívabb, fontosabb tagjaivá váljunk a közösségnek.

Ha jobban működne tevékenységünk következtében bármi, jogosan érezhetnénk elégedettséget önmagunkkal szemben is.  

Ugyanakkor az is fontos, hogy legyünk elfogadóak a környezetünkkel, mert ahogy mi sem, úgy a körülöttünk lévő szervezetek sem tökéletesek. Ne várjuk el a lehetetlent és különösen akkor ne legyenek nagy elvárásaink, ha közben mi magunk passzívak vagyunk, vagy sértetten hátrahúzódva mindig másoktól várjuk a megváltást.

A tűréshatárt elérve jutnak sokan arra, hogy hátat fordítanak a barátaiknak, elválnak, megszakítják a kapcsolatot rokonaikkal, otthagyják a munkahelyüket, más országban próbálkoznak az érvényesüléssel stb. Aztán, hogy később mennyire bizonyosodik be az, hogy jó volt-e a döntésük, nem hamarkodták-e el (vagy ellenkezőleg, túl sokat vártak vele), az más kérdés. Én csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy mielőtt elszakad a cérna, érdemes kicsit gondolkozni, dolgozni azon, hogy mi is tehetünk azért, hogy jobb legyen. Sok múlik rajtunk, mindig!

Ha arra jutnánk a végén, hogy a szervezet, melyben mozgunk, dolgozunk, élünk, esetleg olyan szinten túlhaladja a tökéletlenség mércéjét, amit már nem tudunk tolerálni, akkor a saját felelősségünk, hogy ezt hagyjuk-e és görcsösen ragaszkodunk hozzá. Ha beleerőszakoljuk magunkat is nap-mint-nap például egy etikátlan közegbe, helyzetbe, ha helyt próbálunk állni egy beteg, tisztátalan, elfogadhatatlan módon működő szervezetben, akkor egy idő után mi is belebetegszünk majd, meg lesz a böjtje a dolognak. Ha tehát arra jövünk rá, hogy nem sokat jelent nekünk az a szervezet, csak púp a hátunkon, esetleg rég szeretnénk kilépni, megválni tőle, akkor határozzuk el magunkat, ne jelentsen számunkra egy olyan terhet, amivel nem tudunk azonosulni, de kényszeredetten cipeljük.

Tudom, hogy ezek rettentő nehéz döntések és a háttérben rengeteg tényező van még (a házassági fogadalomtól és a gyerekekkel szembeni kötelezettségektől az anyagi kényszeren keresztül a lustaságig, struccpolitikáig és más emberi gyarlóságokig), de sokszor már a tükörbe nézés is sokat tud segíteni, ha legalább a magunk kis lépéseit megtesszük, változtatunk kicsit a hozzáállásunkon, szokásainkon, felismerjük a hiedelmeinket, tévedéseinket. Ezt mind könnyebb megtenni közösségben, barátokkal, őszinte emberekkel beszélgetve, vagy netán szakember segítségét hívva. Ha kicsit megkönnyebbülünk egy jó beszélgetéstől, már azzal is sokat segítünk magunkon.

Nem tudom, kitől származik ez a mondat, de már sokszor hallottam és nagyon igaznak érzem:

Ha mindenki nagy kupacba gyűjtené a problémáit és ránézhetnénk másokéra, jól beérnénk a magunkéval.

A ’recept’ három lépésben tehát ez volt:

1. bevallása, felismerése annak, hogy nincs recept
2. elolvasni ezt a bejegyzést
3. átgondolni saját ügyünket és eltervezni, mit szeretnénk/tudunk lépni, változtatni, cselekedni.

Csak hogy szó ne érje a ház elejét… Én komolyan veszem mindig az ígéreteimet!

Koskovics Éva

coach,

közgazdász, szervezetfejlesztő,

anya, gyerek, rokon; több ötye tagja és jónéhány régi baráttal, ismerőssel rendelkező, velük rendszeres kapcsolatot tartó; Nagykovácsi Természetvédők Egyesület tagja, Nagykovácsi Utánpótlás Sportegyesület pártoló tagja (aktív focis anyuka, aki a focit is szereti); Coachok Szakmai Szövetségének tagja; Nagykovácsi Pitypang utca lakója (ami nem egy szokványos utca, hiszen közösen csináltuk az utcatáblát is!); Mádhoz, Nagykovácsihoz és Budapesthez különösen erős szálakkal kötődő; magyar, közéleti témák iránt érdeklődő, demokratikus és liberális elveket valló (bár ezzel ma már óvatosan kell nálunk bánni); római katolikusnak keresztelt, de nem vallásgyakorló; a Lelkizónára és a Coachco-ra írogató blogger; a Kokart Bt. tulajdonosa és ügyvezetője (így végiggondolva…) – mondhatom, nekem is van mit átgondolnom.