2016. jan 25.

Mit mond rólunk a korunk? Mennyire fontos hány évesek vagyunk? Nemzedéki problémák? Egyáltalán: meddig vagyunk fiatalok és honnan kezdődik az öregség?

írta: Éva28
Mit mond rólunk a korunk? Mennyire fontos hány évesek vagyunk? Nemzedéki problémák? Egyáltalán: meddig vagyunk fiatalok és honnan kezdődik az öregség?

generations-462134_180.jpg

Szerencsések azok, akik rendelkeznek rezílienciás képességekkel (magyarul: lelki ellenállóképesség). Ők - mint általában minden problémát -, az öregedési folyamatokat is könnyebben kezelik (belátással, függetlenségük megőrzésével, kapcsolatépítési képességük, kezdeményezőképességük, kreativitásuk,  humorérzékük megőrzésével).

Sokfélék vagyunk:

  • 21 éves lány vagyok, most megtanulok egy szakmát és remélem, találok utána munkahelyet, aztán hamar férjhez megyek, szülök gyerekeket és a férjem el fog tudni tartani, nem kell dolgoznom, legalább amíg kicsik a gyerekek.
  • 75 éves nő: érzem, nem vagyok már képes arra, amire régen, de nem baj, megtanulhatja a család is, hogy most már nekik kell jönniük (bár ez nekem kicsit fáj, nehezen élem meg, de mit tegyek, ha nem bírom a régi tempót).
  • 49 éves férfi: nekem már arra kell gondolnom, hogy nincs sok időm az aktív kereső korból, be kell biztosítanom magam anyagilag, másoknak már ilyenkor fut a vállalkozásuk akkor is, ha ők nem dolgozzák agyon magukat.
  • 63 éves férfi vagyok, a második feleségemmel élek 7 éve nagy szerelemben, boldogságban. Felhagytam a vezetői állásommal, mert úgy gondoltam, eleget dolgoztam, stresszeltem már az életben. Most olyan dolgot tanulok és olyan témákkal foglalkozom, amiben örömömet lelem és remélem, még jó néhány évig csinálhatom majd üzleti alapon is.
  • 52 éves nő vagyok és furán vagyok a korommal: néha úgy érzem, már nem bírok annyit, mint kellene, majd beleszakadok a napi munkába, rutinba, néha meg kifutnék a világból, mennék bulizni, csavarogni, mint fiatal koromban (nem is értem, mivel telt az elmúlt 30 év, ’tegnap’ érettségiztem).
  • 33 éves férfi vagyok, párkapcsolatban élek. Szeretem a munkámat, de még nem állok úgy anyagilag, hogy családot alapítsak. Ehhez számomra kell a biztos anyagi háttér (kertes ház, jó autó, megtakarítás a bankszámlámon) és persze a megfelelő párkapcsolat is (mondjuk az most egészen jó).
  • 24 éves srác vagyok, friss diplomával, tele energiával és keresem a párom. Nincsenek jó tapasztalataim mostanában a lányokkal, felületesek, nem lehet velük beszélgetni semmiről, csak a pénz és a buli érdekli őket.
  • 57 éves vagyok, a férjem 61. Felneveltük a gyerekeinket, jó anyagi helyzetben élhetnénk boldogan, ha nem kellene futkosnunk idős szüleinkhez, nem lenne mindig valamelyikükkel valami probléma. Ráadásul hülyülnek, egyre vadabb dolgaik vannak, nem akarnak otthonba költözni, azt hiszik, mi csak azért vagyunk, hogy az ő kívánságaikat lessük. Megbeszéltük, hogy mi nem fogjuk ezt a terhet a gyerekeinkre hárítani. Igaz, nehéz is lenne, az egyik már külföldön él, a másik most készül itthagyni az országot.
  • 83 éves férfi vagyok. Tavaly rossz évem volt, elhagyott a szerelmem (húsz évvel volt nálam fiatalabb, de jól megvoltunk éveken keresztül), aztán be kellett fejeznem a vadászatot, nem bírtam már a gyaloglást és a kintlétet, pedig régen az volt az életem. Egyedül élek, még jó, hogy a lányom néha rám néz, küld takarítónőt, ennivalót minden héten.
  • 32 éves férfi vagyok, három éve nincs munkám, az anyámmal élek, de ez nekem teljesen megfelel. Tőzsdézek, abból van némi jövedelmem, néha egészen jól alakulnak a befektetéseim, de állásba nem megyek, minek stresszeljem magam. Egyetemet végeztem, többre vagyok annál hivatott, hogy egy őrült főnök kívánságait lessem. Majd ha megtalálom azt a munkát, ahol engem értékelnek, akkor esetleg elmegyek. Párkapcsolatom még nem volt. Így alakult.
  • 63 éves egyedülálló férfi vagyok. Soha nem volt családom, sokat dolgoztam külföldön, mindig tervezgettem, hogy majd hazajövök és családot alapítok, de aztán így maradtam, ma meg már késő. Persze nem is irigylem a családos ismerősöket, akik folyton a gyerekeik miatt aggódnak és próbálják egyengetni a zűrösebbnél zűrösebb gyerekek életét. Én legalább csak magamért felelek. Egészségesen élek, sportolok, utazok, ha társaságra vágyom, van hova mennem. Igaz, mostanában több egészségügyi problémám van, de rajta vagyok a megoldáson.
  • 66 éves nő vagyok, friss nagymama és friss nyugdíjas, tele tervekkel és ötletekkel. Néha alig ismerek magamra, aktívabb vagyok, mint valaha. A férjemmel is jól vagyunk, több időnk jut egymásra, rengeteg tervünk van a következő évekre.
  • 42 éves nő vagyok, nincs gyerekem, nem találtam meg azt a férfit, akinek szívesen szültem volna. Anyagilag független vagyok, jól élek, jól keresek. Volt már egy-két kisebb plasztikai műtétem, fontosnak tartom, hogy nézek ki. Most egyedül élek, de ettől nem esem kétségbe. Majd ha kiérdemel valaki, elképzelhető. Néha hiányzik a régi nagy családi élet (négy testvérem van! én vagyok a legidősebb), de ha meglátogatom a rokonokat, mindig lefáradok tőlük.

(A fentieken csak annyit változtattam, hogy ne ismerjenek magukra az érintettek, de a lényegi mondások mind a való életből, beszélgetéseimből valók.)

Ha a fenti személyeket külön kellene választani fiatalokra és idősekre, nem lenne egyszerű, kivéve persze, ha az éveik száma alapján tennénk. De az mennyire reális?  

40.jpg

Egyáltalán, mikor fontos, hogy hány évesek vagyunk? Nézzünk néhány példát:

  • amikor megpályázunk egy munkát (jobb ha tudjuk, soha nem mondják meg őszintén);
  • amikor orvoshoz fordulunk valamilyen problémával (ott kell is, hogy figyelembe vegyék);
  • amikor mint potenciális fogyasztót, vásárlót látnak bennünk (és meg akarnak célozni);
  • ha valaki olyannal találkoztunk, aki számára ez központi kérdés (vannak, akik eleve előítéletesen viszonyulnak egy korosztályhoz) – érezzünk együtt vele, nem könnyű neki;
  • amikor olyan dolgot csinálunk, aminél valóban számít a külső, a fizikai megjelenés (előadóművész, modell), vagy eleve elvárt egy meghatározott életkor, élettapasztalat (tanácsadói munkák). 

A minap volt egy élményem: több vezetővel dolgoztunk együtt, köztük egy 30 körüli és egy ötvenes hölggyel. A fiatalabbikból áradt a lendület és az önbizalom, szép volt, csinos, üde jelenség. A másik hölgy – komoly vezetői pozícióban és komoly referenciákkal a háta mögött – elegánsan, tökéletes sminkben, de jelentős túlsúllyal és komoly családi problémákkal terhelten ült köztünk. Érződött, hogy ő is nagyon tudatos, erős, edzett ember, aki nem véletlenül ért el jelentős sikereket az életben.

A fiatal lánynak volt egy mondata, amelyben kifejtette, a kor nem számít, nem az a lényeg, hány évesek vagyunk, az a fontos, mennyire vagyunk a helyünkön, hogy érezzük magunkat a bőrünkben, mi milyen korúnak érezzük magunkat. Akkor erre még nem reagált senki, de a későbbiek során, amikor már rendesen benne voltunk a folyamatban (team-coaching: mindenki hozta a saját témáját és azokon dolgoztunk közösen), egyszercsak az idősebbik hölgy kifakadt: muszáj minden nap a maximumon teljesíteni, mert ez egy férfias világ, ahol még a pasikat is azonnal lecserélik egy fiatalabbra, energikusabbra, motiváltabbra, ha hibázik, nemhogy egy nőt, akit eleve más mércével mérnek, neki még többet kell bizonyítania, még többet kell tepernie az elismerésért. És ha még idősödik is és túlsúlyos is, az már szinte megbocsáthatatlan, zavarni fogja előbb-utóbb a képet. Meg kell becsülni minden, a pozícióban tölthető napot, amíg van rá mód. Na, itt kicsit elszabadult a pokol, jöttek a hasonló élmények, sajnos többen megerősítettük, hogy igen, jól hangzik az, hogy annyi idősek vagyunk, amennyit mi szeretnénk és amennyinek érezzük magunkat, de a környezet és a világ sajnos nem biztos, hogy ezt elhiszi nekünk és ha időlegesen be is tudjuk csapni a külvilágot (vannak bizonyos praktikák), ez nem megy vég nélkül.

Sok álláskeresőtől hallottam már a történetet, hogy ötvenesként, de még negyvenesként is úgy néznek rá a hr-esek, mintha a holdról jönne, nekik nem idős ember kell, hanem olyan, aki fiatal, de már rengeteg tapasztalattal rendelkezik. Khm…

Azt is tudjuk, hogy a külsőségek nagyon befolyásolják a választást. Nézzünk magunkba: lehet, hogy mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy ezek alapján válasszunk, ítélkezzünk.

Pedig mind ismerünk olyan idős embereket, akik bámulatos formában vannak, jó velük beszélgetni, sziporkáznak, hihetetlenül aktívak, életerősek. Ugyanakkor vannak olyan fiatalok, akik már fiatalon öregek, enerváltak, passzívak, elengedik magukat, nem élvezik az élet örömeit. Ismerünk túlsúlyos, ugyanakkor kiegyensúlyozott, életvidám embereket, szemben olyanokkal, akik külsőre tökéletesek, de mégis boldogtalanok, sikertelenek.

Hogy ez mennyire komoly jelenség, az is bizonyítja, hogy a filmipart is megihlette. Érdemes megnézni A kezdő című amerikai filmet, amelyben Robert De Niro egy nyugdíjas, özvegy pasit játszik és megpályázik egy gyakornoki állást. Persze eléggé Hollywood-ias, de jól visszaadja, hogy mi mindent tud egy idős ember, amit esetleg a fiatalok még nem és mi mindenre jó, ha van egy öreg a háznál. Robert De Nirot pedig ugye mind szívesen látnánk az irodánkban…

https://www.youtube.com/watch?v=yMOt8GPOt_E

Sajnos saját tapasztalatból is tudom, hogy bizonyos életkor után nehéz megúszni az egészségügyi problémákat. Nőknél a változókori dolgok, férfiaknál a kapuzárási pánik, mindkét nemnél a stressz okozta pszichés tünetek, betegségek a kor előrehaladtával sajnos egyre gyakoribbak. Ismerjük a veszélyeztetett kor fogalmát, rosszul hangzik, de a halálozási statisztikák miatt van létjogosultsága.

Szerencsés esetekben eljön az időskornak az a stádiuma, amikor már nincs rajtunk annyi teher, felelősség, nem nyomasztanak a gondok, ’csak’ magunknak élhetünk. Ehhez persze jó ha van társunk  (de legalább társaságunk), nem élünk lehetetlen anyagi körülmények között, nincs komolyabb betegségünk. A többi már tényleg rajtunk múlik.

Tudjuk, hogy a leggyakoribb negatív gondolkodásminta az ítélkezés és a szorongás. Ne ítélkezzünk aszerint, hogy ki hány éves és ne szorongjunk attól, hogy öregszünk. Szomorú, amikor valaki rájön, hogy elvesztegette az idejét, de valójában ott kezdődik a baj, ha ezt komolyan is veszi és nem gondol arra, hogy mindig van ’B’ terv, soha nem késő. Igen, időnként tényleg lemaradhatunk dolgokról, kifuthatunk az időből, de sose késő felébredni és nekikezdeni új dolgot tanulni, nyitni mások felé, belevágni valamibe, amit eddig még nem csináltunk, bakancslistát készíteni.

Azt is tudjuk, hogy minél inkább képesek vagyunk magunkban pozitív érzelmeket fenntartani, annál pozitívabb hatást leszünk képesek másokra is, a környezetünkre gyakorolni (tedd magad rendbe, hogy másokat rendben láss…).

Nem lehet kívülről, másoktól elvárni azt, aminek először belül kell megszületni.

A téma izgalmas, mindenkit, de 40 fölött garantáltan mindenkit érint. Érdemes magunkba nézni, milyen érzelmeket mozgat meg bennünk és mit teszünk annak érdekében, hogy …

beach-714274_960_720.jpg

 

 

Szólj hozzá

életmód coaching coach co