Hogy is van ez? Az ellentmondás csak látszólagos, a háttérben a különböző énnel kapcsolatos fogalmak rossz használata áll. A köznyelvben az önbizalom, önbecsülés, önértékelés, magabiztosság szavakat gyakran egymás szinonimáiként használjuk. Ezzel persze nincs is semmi baj, de ha kicsit mélyebben kívánunk foglalkozni a kérdéssel, akár csak egy gondolatmenet erejéig, érdemes röviden tisztázni a különbségeket.

Önbecsülés vagy önértékelés: önmagunkhoz fűződő érzelmi viszonyulásunk, ahogy azt értékeljük, amik és amilyenek mi magunk vagyunk. Viszonylag állandó és stabil tulajdonságunk, értéke lehet magas, vagy alacsony.

Önbizalom: sokkal inkább helyzetfüggő, bizonyos képesség vagy teljesítmény függvénye. Lehet, hogy valakinek nagy az önbizalma mondjuk a zenélés terén, míg a konyhában teljesen elveszettnek érzi magát. Egy-egy bók, vagy kellemetlen célzás szintén nagyon erősen hat az önbizalmunkra, így az önértékeléshez képest az nagyon is hullámzó lehet.

Magabiztosság: egyfajta hozzáállást tükröz, ahogy a társas kapcsolatokban fellépünk. A magabiztos fellépés mögött persze lehet magas önbecsülés is, de ez egyáltalán nem biztos! Olykor éppen ellenkezőleg: a magabiztossággal az illető bizonytalanságát és alacsony önbecsülését igyekszik palástolni.

Az önbecsülés jelentősége

Talán ma már nem kell bizonygatni, hogy a megfelelő mértékű önbecsülés nem amerikai találmány és privilégium, hanem személyiségünk egyik legfontosabb jellemzője. Maarit Johnson, stockholmi pszichológus több évtizede kutatja az önismeret fontosságát, ő így fogalmaz ezzel kapcsolatban:

Az önbecsülés szerepét szinte ahhoz hasonlíthatnánk, amit az alapzat jelent a ház számára. Maga az építmény, mely az attitűdjeinkből, érzelmi reakcióinkból és viselkedésünkből tevődik össze, ezen az alapon áll, bár ennek legtöbbször nem is vagyunk tudatában. Ha az alap jól megépített és stabil, akkor a ház is szilárdan áll jóban-rosszban, sőt, akár még egy kisebb földrengést is kibír. (35. oldal)

Az erős önbecsülés megvéd bennünket a krízisek és csalódások során, egyfajta pufferként működik, ami köztünk és a külvilág között meghúzódva óv minket a nagyobb zúzódásoktól. Ezen túl önbecsülésünk a viselkedésünket és választásainkat is befolyásolja. Gondoljuk csak végig, milyen partnerválasztásokhoz vezet az, ha valaki legbelül azt gondolja magáról, hogy értéktelen, és nem érdemli meg, hogy szeressék! Sokszor megfigyelhető, hogy akár érzelmileg, akár fizikailag bántalmazott nők/férfiak akkor sem lépnek ki a kapcsolatból, ha megtehetnék, vagy ha szakítanak is a társukkal, gyakran ismét olyan emberrel kötik össze az életüket, aki nem becsüli meg őket, és az ördögi kör tovább folytatódik.

Hogyan tehetünk szert önbecsülésre?

A már idézett Johnson elmélete szerint az önbecsülés nem egységes fogalom. Van egy belső, és egy külső önbecsülésünk, mindegyikre szükségünk van, mindegyik nagy hatással van ránk, ám más-más módokon alakulnak ki: az egyiket ajándékba kapjuk, a másikat mi magunk szerezzük meg.

A belső önbecsülés – ki vagyok én?

A belső önbecsülés nem más, mint „az önmagunk iránti feltétlen szeretet, önmagunk tisztelete, belső biztonság és bizalomérzés”. Ezt úgy kapjuk, méghozzá életünk legkorábbi szakaszában, kb. az első két év során. A gondozó (többnyire a szülő) feltétlen szeretete és a gyermek szükségletei iránti fogékonysága a legfontosabb tényezők a belső önbecsülés kialakulása során. „Az érdemek nélkül szeretve lenni”-érzés, valamint az a tapasztalat, hogy a szükségleteinket a szüleink észreveszik, és megfelelő módon ki is elégítik, megalapozza azt, hogy hogyan gondolkodjunk magunkról, és persze a minket körülvevő világról is.

Egy tanács szülőknek: a szeretetért ne kelljen megdolgoznia a gyereknek. Egész életünk arról szól, hogy teljesítenünk kell, tepernünk a jó jegyekért, a fizetésért, az elismerésért. Fontos, hogy legalább a szülőkkel való kapcsolat ne versenypálya legyen.

Természetesen senki nem üres lapként jön a világra, már az újszülöttek is különböznek egymástól: lehetnek nyugodtak, könnyen kezelhetőek, de fáradékonyabbak, ingerlékenyek, nehezen megnyugtathatók is - ez a velük született temperamentumtól függ. Az angyalian alvó, derűs és „jó” gyerekek szüleinek talán könnyebb dolga van, mint azoknak, akiknek a babája egészen emberire sikeredett, sokat sír, kiszámíthatatlan, és folyton izeg-mozog, de ezekkel a kicsikkel is fontos megtalálni a közös hangot, hogy ők is megkapják a szükséges szeretetdózist.

Ha valaki életének korai szakaszában nem tesz szert az alapvető belső biztonság- és szeretetérzésre, később azt nehéz pótolni (de lehet!!). Biztosan mindenkinek vannak olyan barátai, ismerősei, akiket hiába dicsér meg őszintén, hiába ér el akár sikereket is, hiába vannak barátai, akik támogatják, soha nem győzhető meg arról, hogy ő nem „egy senki”, nem csúnya, nem buta, stb. Egy idő után az ilyen kapcsolatokban eljön általában az a pillanat, amikor elfogy a türelem, hiszen az ember úgy érzi, mintha a falnak beszélne. Ennek a bizonyos személynek nagy valószínűséggel az alapvető önértékelésével van problémája.

Milyen a magas belső önbecsülésű ember?

• Képes érzelmileg meleg kapcsolatokra
• Szabadon tudja kifejezni az érzelmeit
• Az életet alapvetően pozitívan szemli
• Elfogadja érzéseit és igényeit (legyen szó szexualitásról, szeretetről, dühről)
• Egészséges önérvényesítő, vagyis képes saját érdekeit úgy képviselni, hogy közben ne taposson át másokon. Képes nemet mondani!
• Ismeri a korlátait, hibáit is

A külső önbecsülés - mire vagyok képes?

Természetesen önbecsülésünk függ a teljesítményünktől, kinézetünktől, sikereinktől is. Nagyon hamar megtanuljuk azt, hogy a különböző tetteinkkel más-más reakciót válthatunk ki a környezetünkből. Ha megesszük a bébipapit, anya mosolyog, vidám, és megdicsér minket, ha viszont a falra kenjük, még a legszeretőbb anya is méltatlankodni fog. Ha a bilibe pisilünk a pelenka helyett, matricát kapunk, vagy fagyit, ha megütjük a testvérünket, nem mehetünk játszótérre, és így tovább. Persze a teljesítmény önmagában is jutalmazó értékű, hiszen nem csak azok a gyerekek tanulnak meg járni, akik ezért puszit kapnak. Az egyéves gyereknek már örömet okoz maga a járás is, hogy egy új képességnek került a birtokába. Ez a későbbi években még inkább igaz lesz: a külső jutalmak mellett/helyett belső örömöt is érzünk, ha valamit jól csinálunk. Ilyenkor elégedettek vagyunk és örülünk a sikereinknek.

Ez eddig nagyon jól hangzik, csakhogy nem minden teljesítő elégedett valójában magával, ahogy azt már a cikk elején is felvetettem. Ha valakinek alacsony a belső, alapvető önbecsülése, gyakran a teljesítmény révén igyekszik kompenzálni a hiányt. Ilyenkor az egyén teljes önértékelése a teljesítménytől válik függővé, tehát ha pl. kap egy rossz jegyet az iskolában, azt nem úgy magyarázza, hogy „most nem tanultam, legközelebb jobb lesz.” vagy: „matekból nem vagyok jó, de sebaj, vannak azért jó tulajdonságaim.”, hanem kétségbeesik, és úgy érzi, ő maga rossz és értéktelen ember. Ezzel szemben ha a belső önbecsülés magas, akkor a külső önbecsülés szerepe már nem a hiány kipótlása, hanem a teljesítmény által a személyiségünk, életünk gazdagítása.

Milyen a magas külső önbecsülésű személy?

• Mindig a legjobbat hozza ki magából
• Felelősségteljes
• Az ügyesség fontos az önbecsülése szempontjából
• Nagy elvárásokat támaszt önmagával és másokkal szemben
• A kontroll és a befolyás erősíti az önbecsülését
• A teljesítményük elismerése erősíti az önbecsülést

A boldog teljesítőktől a nélkülözőkig

A valóságban (szándékosan tartózkodom a való világ kifejezéstől...) persze egyszerre, valamilyen kombinációban van jelen bennünk mind a belső, mind a külső önbecsülés bizonyos mértéke. A már sokat emlegetett Maarit Johnson négy kategóriát különít el a magas vagy alacsony, illetve külső és belső önbecsülés kombinációi szerint. Az ilyen jellegű tipológiák mindig leegyszerűsítik a valóságot, ráadásul általában a végletekre mutatnak rá, hiszen éppenséggel rendelkezhetünk közepes önbecsüléssel is. Mindamellett érdekes lehet felismerni, hogy mi vajon melyik csoport táborát gazdagítjuk, vagy legalábbis melyik típushoz állunk legközelebb. Jó magyarok módjára persze lehet, hogy előbb találunk rá a rokonunk vagy szomszédunk típusára, mint a sajátunkra, de azért próbálkozzunk vele!

A boldog teljesítő: az ilyen személynek mind a belső, mind a külső önbecsülése magas. Rendelkezik a belső önbecsülés adta biztos bázissal, a megerősítés és a megelégedettség nála belülről fakad, s nem az újabb és újabb feladatok teljesítése jelenti az önbecsülés legfontosabb forrását. Az ilyen emberek elkötelezettek, nagy célokat tűznek ki maguk elé, de ezek a célok reálisak, ugyanakkor gyakran felülmúlják a saját várakozásaikat is. Ha érik is őket kudarcok, azokat sikeresen feldolgozzák. Hogy ne csak jót mondjunk róluk: a nagy teljesítés során valamelyest egocentrikussá válhatnak, és elfeledkezhetnek arról, milyen jó is tud lenni az, mikor egyszerűen élvezzük a létezésünket.

A kényszerteljesítő: ez a személy alacsony belső, ám magas külső önbecsüléssel bír. Ahogy az már korábban kiderült, ebben az esetben a teljesítmény és mások megbecsülésének kivívása az önértékelés növelésének módjává válik. Ez ellentmondásos helyzetet teremt: a kihívások vonzóak, hiszen lehetőséget adnak az önértékelés növelésére, ugyanakkor az esetleges kudarc mély sebeket ejthet az önbecsülésen, ezért félelmetesnek hat. Röviden fogalmazva: a siker és a kudarc nagy mértékben meghatározza a kényszerteljesítő önbecsülését, és állandó mókuskerékben tartja a személyt. Lehetséges, hogy nagy eredményeket ér el, és a társadalom különösen hasznos tagjává válik, ugyanakkor saját magát kímélet nélkül hajszolja, gyakran a végkimerülésig vagy idegösszeroppanásig. A kritkát a személye elleni támadásnak veszi, és ezért védekezéssel válaszol.

Az életélvező: rá magas belső és alacsony külső önbecsülés jellemző. Az ilyen emberekre szoktuk azt mondani: tud élni. Képes élvezni az érzéki örömöket, az élet szépségét. A sikerek és a kudarcok nem különösebben érintik meg, többnyire nem nyújt nagy teljesítményt, ami nem feltétlenül a képességei hiányosságából fakad, hanem inkább abból, hogy az ötletek, megírt kéziratok, zeneművek, többnyire a fiókban végzik, a terveit sokszor nem valósítja meg. A háttérből szívesen támogat másokat, örömét leli a családban, a természetben, a művészetben, és persze az emberi kapcsolatokban.

A nélkülöző: mind belső, mind külső önbecsülése alacsony. Ennek megfelelően nagyon sebezhető. Nem vonzzák a kihívások, könnyen feladja. Meglehetősen visszahúzódó, kissé passzív, apatikus, nehezen lát hozzá a problémák megoldásához. Nagy szüksége van az érzelmi megerősítésre, a teljesítmény kevésbé érdekli. A segítséget, bátorítást és tanácsot könnyebben elfogadja, mint egy kényszerteljesítő.

A konklúziót vonja le maga az elmélet kidolgozója, Johnson:

Semmivel sem jobb vagy rosszabb életélvezőnek lenni, mint boldog teljesítőnek. Mindkét fajta emberre szükség van. De ha valakit extrém módon jellemez valamelyik fent említett karakter, akkor valószínűleg helyénvaló némi kiegyenlítés.

"A kényszeres teljesítőnek meg kell állnia egy pillanatra, és megkérdezni magától, “mi hajt engem, hiszen olyan fáradt vagyok?”, és “tényleg meg kell csinálnom mindazt, amit magamra vállaltam?”, míg az életélvezőnek több kihívásra és aktivitásra kéne igent mondania. A nélkülöző jobban érezné magát, ha többet markolna, merné érvényesíteni önmagát, több élvezetet engedélyezne magának és megjutalmazná magát, ha sikerrel jár – és még a kudarcok után is szeretné magát. A boldog teljesítő belső és külső önbecsülése egyensúlyban van, de alkalmasint visszafoghatná kicsit az elkötelezettségét, csökkenthetné a tempót, és több időt szánhatna másokra.” (45. oldal)

Forrás, további olvasnivaló:

Maarit Johnson (2008): Önbecsülés és alkalmazkodás