Végigolvasva a Lelkizóna elmúlt heti, oktatáshoz kapcsolódóan született írásait, arra jutottam, tényleg nem egyszerű dolgok ezek. A problémákat és a hibákat – belátom – sokkal könnyebb felsorakoztatni, mint megmondani, pontosan mit és hogyan kellene változtatni a meglévő rendszeren.

Megpróbáltam tehát empatikusan közelíteni a döntéshozók felé. Az empátia, a többiek véleményének, szándékainak megértésére alkalmazható kiváló módszer, ha megpróbálunk ’belelépni a másik cipőjébe’. Mit tennék, ha az ő helyében lennék? - Elképzeltem, ha én lennék a döntéshozó, akkor hol és hogyan kezdenék neki, kiktől kérnék segítséget, kiket vonnék be a munkába, és hogyan ütemezném a teendőket. Először biztos, hogy alaposan körülnéznék azokon a helyeken, ahol ezt jobban csinálják és keresnék magam mellé egy olyan ütős csapatot, szakértői gárdát, akikkel közösen dolgoznék a témán. Egészen beleéltem magam. Kitaláltam magamnak egy szerepet: én vagyok az a fő szakértő (a miniszteri posztra kiszemelt, már korábban is sokszor bizonyított, sokak által elismert szakember), aki szabad kezet kap, készítse el a magyar oktatási rendszer átfogó értékelésének, megújításának, ha kell, megreformálásának tervét.

Valaki azt javasolta (állandó olvasója a Lelkizóna blogjának), olvassam át a múlt heti írásokat az említett blogon. Azt mondta, mind a hét blogíró komoly szakember. Pszichológusok, coachok, többen dolgoztak iskolában, tanítottak, jelenleg is foglalkoznak gyerekekkel, kis- és nagy-gyerekes szülők, több korosztályt képviselnek maguk is, rengeteg tapasztalatuk van itthonról és külföldről is, vannak köztük, akik az üzleti életben is otthonosan mozognak, stb. Gondoltam, miért is ne, sose lehet tudni, honnan jönnek a legjobb gondolatok. Félretettem mindent és elkezdtem olvasni az írásokat, hagytam, hadd hassanak rám. Jegyzetet is készítettem, rögzítettem magamnak, melyek azok a legfontosabb témák, mondások, amelyeket később, a döntés-előkészítés során mindenképpen elő kívánok venni. Nagy levegőt vettem, félretettem a prekoncepciókat, előítéleteket, eddigi meggyőződéseimet és kinyitottam az ’antennáimat’ a Lelkizónás csapat előtt.

Most megosztom Önökkel/Veletek a jegyzetemet. Ezeket fel kívánom használni a későbbiekben (ha majd már ugye miniszter leszek...), de most mások számára is közkinccsé teszem. Egyáltalán nem bánom, ha mások is hivatkoznak rájuk, felidézik, hasznosítják munkájuk, társadalmi szerepvállalásuk, családi életük, baráti beszélgetéseik során. (Az egyes témák után zárójelben megfogalmaztam magamnak azokat a feladatokat, amelyekkel úgy látom, muszáj lesz foglalkozni a jövőben.)

• Maga a rendszer

Stratégiai ágazat helyett egyelőre afféle kötelező napköziként és újabb kiváló adminisztrációs terepként tekint a döntéshozók jó része az oktatásra. (Remélem, ezen most sikerül változtatnunk! Magunk mellé kell állítani mindenkit, a gyerekeket, a szülőket, a pedagógusokat. Ezt akkor fogjuk tudni, ha érzik, hogy őértük dolgozunk, szakítottunk a régi beidegződésekkel, bevonjuk őket is a folyamatba.)

A magára hagyott rendszerek entrópiája, rendezetlensége csak nő, tehát maguktól felbomlanak. Tehát azonos befektetési szint mellett is mindig romlik az eredmény. (Törekedni kell arra, hogy ne csak látszatintézkedések szülessenek!! Megoldás: a rendszer különböző szereplői által elfogadott koncepció → ütemezett végrehajtási terv → felelősök → mérés, kontroll → visszacsatolás.)

Legyen kevés elit állami iskola, legyen sok önkormányzati, civil felügyeletű, egyházi szervezetben működő, alapítványi, és ki tudja, mi minden van még a világon. Nem kell semmit újra feltalálni, csak kicsit körül kéne nézni a világban, de legalább Európában. (Igen, ezzel kezdjük!)

A tankönyv szövege szent és megkérdőjelezhetetlen, ahelyett, hogy arra szoktatná a fiatalokat, hogy értelmezzék a problémákat, gyűjtsék össze a szükséges információkat és gondolkozzanak rajta (neuralgikus pont: a tankönyv témája – RENDBETENNI! megfontolandó a választható tankönyvekhez való visszatérés, ha nem is akkora választékkal, mint régen, gazdaságossági szempontok és szakmai igények összeegyeztetése!!)

Az iskola a másság elfogadása helyett azt üzeni, hogy minden különbözőség deviancia, amit lehetőség szerint megszüntetni, vagy legalább titkolni kell? (Integráció, szegregáció, szociális és társadalmi témák kezelése – szociológusok, szélesebb társadalmi szakértői gárda, tudósok, művészek bevonása, nemzetközi példák, szemléletváltás!!)

Az iskola a világot egyre jobban ismerő és értő – ezáltal magabiztos – fiatalok helyett szorongó és bizonytalan embereket nevel (ennek kutatása a mi kompetenciákon is túlnyúlik: hova vezethető vissza társadalmunk alacsony kudarctűrő képessége – ezt is írta valaki: az USÁ-ban például azt tudják nagyon - ez a sikerük egyik titka -, hogy a kudarcot úgy kezelik, mint a tanulási folyamat természetes velejáróját!! – valamit kellene kezdenünk a teljesítményértékelő rendszerrel is!!)

• Tanárok

Hogy működjön a ’tanárság’? Empátiával, nyitottsággal, toleranciával és kíváncsisággal, derűvel, segíteni akarással, emberi értékek átadásával (alkalmasság kérdése, egyéni, eltérő teherbíró képességek, kiégés kezelése)

A coach véleménye: nem a politikusokon, hanem a tanárokon múlik a leginkább, mi történik az oktatásban, lesz-e változás vagy sem. A felülről rád erőltetett tanterven nem tudsz változtatni, mint ahogy azon sem, hogy kevés a fizetésed, hogy sok a felesleges adminisztráció és a kölykök naphosszat csak a neten lógnak. Amin viszont tudsz változtatni: hogyan csinálod, hogyan állsz hozzá, milyen szemléletet és viselkedési modellt adsz át a saját óráidon. Rég nincs jelentősége a "mit"-nek, azóta, hogy nem a fejünkből vagy lexikonokból keresünk ki egy információt, hanem kiguglizzuk és nem azt kell használnunk a munkánk során, amit megtanultunk, hanem azt várják, hogy transzformáljuk a tudásunkat eddig soha nem látott helyzetekben és soha nem látott problémák megoldására. A tananyagot "leadni", katedrára kiállva monológként előadni nemhogy teljesen idejétmúlt dolog, de az értékes tanórák nagyobbik részét vagy teljes egészét erre szánni: elherdálása az erőforrásoknak és lehetőségeknek. (Szemléletváltás, fejlesztés!!)

.

• Módszertani témák

Rengeteg időt töltenek a gyerekek az iskolában, többnyire ülve és frontális tanulással. A tanulás élménye elvész számukra, a természetes kíváncsiság és tudásszomj elkopik a merev és beszabályozott rendszerben.

 A jelenlegi iskolarendszer nem tudja kezelni az átlagtól eltérő személyiségeket, sem a később, sem a korábban érőket. A tanárok nincsenek megfelelően felkészítve arra, hogyan kezeljék a szociális viselkedés kapcsán felmerülő problémákat, ami legalább ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a tudásátadás, ha nem nagyobbal.

Ne a puszta produkciót dicsérjük, jutalmazzuk. Van, hogy egy rosszabb jegy mögött nagyobb szellemi teljesítmény áll, mint egy tankönyvet visszamondó magolás mögött. 

A nyilvános megszégyenítés kiközösít, pellengérre állít, alkalmatlannak minősít. Nem véletlen, hogy a mások feletti hatalomgyakorlás jól bevált eszköze a megszégyenítés, az áldozattá tétel: a megalázott ember elveszti erejét, hatóképességét, önérzetét, identitása darabokra hullik, szinte megsemmisül.

Nem lehet elégszer elmondani: sem otthon, sem az iskolában nem lenne szabad megalázni, címkézni a gyereket!

Helyette alkalmazhatók sokkal kreatívabb, empátián alapuló nevelési módszerek is: legyünk következetesek, de egy átlátható, empatikusan kialakított szabályrendszer alapján. Inkább jutalmazzunk büntetés helyett és ne feledjük, a legjobb eszköz a példamutatás. 

•  A gyerekek

A gyerekek nem nagyon vannak hozzászoktatva ahhoz, hogy véleményt mondhatnak. Megtanulnak úgy tenni, mintha, nem használni az eszüket, hanem felmondani sokszor érthetetlen dolgokat, elfogadni kritika nélkül amit fentről mondanak, megtanulják, hogy érdemesebb beolvadni mint kitűnni.

Szoronganak, fáradtak, nem motiváltak (okok, módszerek felülvizsgálata, keresése).

• A szülők

Ha szeretnénk gondolkodni és elmélyülni képes gyerekeket nevelni, sokszor a nehezebb utat kell választanunk. Nekünk magunknak is képeseknek kell lennünk arra, hogy elmélyüljünk dolgokban. Arra, hogy a figyelmünket osztatlanul a gyerekünkre irányítsuk. Hogy beszélgessünk a beszélgetés öröméért. Hogy meséljünk és meghallgassunk, kérdezzünk és válaszoljunk. Hogy olyan szűkebb és tágabb környezetet biztosítsunk a gyermekünk számára, ami nem oltja ki a kíváncsiságát. Még ha az iskolák többsége ilyen téren nincs is a helyén (enyhén szólva), vannak jó pedagógusok. Vannak szakkörök, edzők, olyan helyzetek, melyek egészséges kihívást jelentenek a gyermek számára.

A jó szülői döntések hátterében az önismeret, a saját, szülőként hitelesen közvetíthető értékrendünk meghatározása és a gyermekünk valódi szükségleteinek felismerése áll. És egyébként is: korrigálni mindig lehet. Mint ahogy lehet és kell pozitív visszajelzéseket adni a gyermekünknek, az iskolának, a pedagógusoknak és lehet együttműködni, bizalmat szavazni, felhatalmazást adni nekik. Kemény felismerés, de tényleg így van: nem azzal nevelünk, amit mondunk és prédikálunk, hanem azzal, ahogyan a mindennapjainkban csináljuk a teljesen mindennapi dolgainkat. Ahogyan élünk, viselkedünk, ahogy kommentálunk eseményeket, ahogy munkába indulunk, ahogy magunkra tekintetünk és amennyire fontosak vagyunk magunknak, ahogy a főnökünket szidjuk, amit a jövőről vallunk stb. (A szülők témája is fontos, be kell őket is vonni és az ő szemléletmódjukon is változtatni kell: nem várhatnak el mindent az iskolától; oda-vissza információáramlás)

•  Az álomiskola

Az iskola ma jónéhány gyerek számára valami, amit túl kell élni. Ehelyett a tanulás, a gondolkodva tanulás, az együttlét és együtt tanulás, együttműködve való haladás élményét kellene megélniük itt a gyerekeknek.

Nyugdíjazás előtti tanítónő: „Nem baj, ha nincs szappan a mosdóban, ha hiányzik a csempe a falról, ha le vannak kopva a lépcsők – mint a mostani helyen. Csak ne legyen mindenben megkötve a pedagógusok keze, és ne értelmetlen papírmunkával menjen el a drága idő”

Szülő: „Örülnék a kis létszámú osztályoknak, jól felszerelt tornatermeknek, úszómedencének, érdekes délutáni programoknak, sok kirándulásnak. De legfőképp annak, ha nem a hibát keresnék a gyerekben, hanem az erőfeszítést értékelnék.”

Gimnazista diák: „Van kis meg nagy fakt, de még így is sok olyan tárgy marad, ami nem fog kelleni a továbbtanuláshoz... Csökkenteném az évi kötelező tananyagot. Azt hallottam, hogy a finneknél, vagy svédeknél – nem tudom pontosan, valamelyik északi országban - csak négy órájuk van a diákoknak, és mégis nagyon sikeresek. Akkor nekem miért kell reggel fél 8-ra bejárnom énekre, és aztán délután 3-ig maradni?”

Iskolába készülő gyerek szülője: „Azt szeretném, hogy gyereknek még hosszú éveken át maradjon meg a lelkesedése, a diákok a varázslatot lássák a suliban. Azt a helyet, ahol vidáman együtt lehetnek, ahol figyelnek rájuk, ahol tanulhatnak, bátran kérdezhetnek. Ahol ismerik és elismerik őket. Ahol saját magukhoz képest figyelik a fejlődésüket. Ahol rájönnek, hogy a világ színes és érdekes, nem egy unalmas magolnivaló. Ahol az elméletek mögött meglátják a valóságot is: a leeső labdát, az olvadó cukrot, a gyorsuló vonatot, a pénz fogalmát, az újrahasznosított papírt, a kultúrák sokféleségét. Ahol haladnak a korral és az új igényekkel. Ahol tudják (pontosabban: tudomásul veszik), hogy "Z" generációsok ülnek a padban. Ahol a gyerekek megtanulnak együtt dolgozni, és észreveszik, hogy mindenki másban ügyes. És mindenki ügyes valamiben. Ahol nem félnek, nem rágják tövig a körmüket, nem lesz gyomorgörcsük és nem fáj a fejük minden nap. Ahol akkora csomag útravalót kapnak, amiből felnőtt korukig tudnak csipegetni.„ (Ez jó, frappáns megfogalmazás, majd az elérendő célok megfogalmazásánál fel tudjuk használni!!)

• Mire kell felkészülni?

A Milestone (tehetséggondozásban érdemes rájuk figyelni!) társalapítója: „Annak érdekében, hogy egy fiatal a munka világának átrendeződéseivel lépést tudjon tartani, még az egyetemi évek előtt, tehát már a középiskola alatt ki kell alakítani egy olyan gondolkodásmódot, hozzáállást, amelynek lényege, hogy a fiatal arra fókuszál, hogy kiemelkedővé váljon egy adott területen, és nem arra, hogy kitanuljon egy éppen népszerű szakmát.

A legújabb oktatási trendek abba az irányba mutatnak, hogy ideje sutba dobni a magolással megszerezhető tudást, ehelyett a készségek (pl. kommunikáció, prezentálás) fejlesztésére kell helyezni a hangsúlyt. Mi a Milestone-nál ehelyett azt a nézetet valljuk, hogy a munkavégzéshez szükséges készségek csiszolása inkább a vállalati tréningek terepe, és az oktatás feladata egyrészt a klasszikus műveltség megalapozása, másrészt megdolgoztatni a szürkeállományt.

A kreativitás titka a széles körű műveltség: az olvasott, matematikában jártas, művészetekhez értő elme képes új produktumokat létrehozni, merítve nagy tudásbázisából. A fiatal tanulhat latinul, gyakorolhatja az evezést, foglalkozhat csillagászattal, programozási alapismeretekkel, mindezek jól megférnek egymás mellett és kiegészítik egymást; ha a diáknak lehetősége van belekóstolni sok területbe, azzal egyrészt műveli magát, másrészt a saját tapasztalatára alapozva le tudja tenni a voksát amellett, amelyikben el akar mélyedni. Ezen az egy területen kell aztán a legjobbnak lennie.

Sokan úgy vélik, verseket, évszámokat tanulni felesleges, hisz az interneten mindennek utána olvashatunk, pedig éppen ezek a legjobb memóriafejlesztő gyakorlatok. A klasszikus műveltség nem elsősorban a tudás gyűjtögetéséről szól, hanem az elme csiszolásáról. (Na ugye! Ezt mennyien kifogásolják, pedig van értelme. Csak érdemes lenne tudatosítani, elfogadtatni – én is mindig mondom a gyerekeimnek, az agyat ugyanúgy kell edzeni, mint a testet…)

A magyar poroszos iskolarendszer pozitívuma, hogy nagy hangsúlyt fektet az ismeretek elsajátítására – az amerikai oktatási rendszerből éppen ezt hiányolják, például ott egy 16-17 éves fiatalnak alig van fogalma a kémiáról. Mivel a magyar diákok rálátást kaphatnak több természettudományra, jó alapokat szerezhetnek a tudományágak közti összefüggések felismeréséhez, az interdiszciplinaritáshoz. (Helyes egyensúly megtalálása fontos, ne dobjuk ki a fürdővízzel a gyereket is!!)

Ezeket a tanárokat és a körülöttük működő tudományos műhelyeket fel kellene térképezni a gimnáziumokban, majd rendszerbe szervezni őket, és az általuk megvalósított gyakorlatokat mint „best practice”-eket a kerettanterv részévé tenni. Azokat a tanárokat, akik körül tudományos műhelyek működnek, fontos lenne bevonni a következő pedagógusgeneráció képzésébe, hogy közkinccsé válhasson a tudásuk. Magyarországon 100-200 olyan tanárt is találhatunk, akik a legjobbat hozzák ki a diákjaikból – rájuk alapozva létrehozhatnánk egy tudásbázist. (Köszönöm az ötletet, óriási!!!)

Középtávon várható az egyetemi képzési rendszer átalakulása. Egyre nagyobb teret kap az e-learning – ma már remek online kurzusok elérhetők a világ legjobb egyetemein, például a Harvardon vagy az MIT-n. A tudás egyre jobban demokratizálódik. Mivel ma már tanulhatunk egy adott terület legjobbjaitól is az interneten keresztül, a középszerű és a középszerűnél rosszabb egyetemek egyre inkább alulmaradnak a hallgatók megszerzéséért folytatott versenyben, különösen, hogy pár éven belül az online kurzusok elvégzésével is szerezhető majd diploma.

Azok az egyetemek, ahol elhalt a közösségi élet – és jellemzően a magyar egyetemek is ezek közé tartoznak – várhatóan megszűnnek majd, mert ide főleg „a papírért” járnak a hallgatók, márpedig „a papír” az online egyetemi képzésen is megszerezhető lesz a jövőben, mégpedig a legjobb intézményeknél.” (Igen, én is azt érzem, hogy mintha a magyar egyetemek mellett elmenne az idő. Tudom a nagymértékű forráskivonás is ludas a dologban, de nem csak az. A kontraszelekciót itt is meg kellene állítani, ne menjenek a legjobbak külföldre tanulni. Ezért olyan egyetemi fejlesztésekre lesz szükség, ami elébe megy ezeknek a folyamatoknak!! Szellemi műhelyek, közösségek!!)

Ennyi volt a jegyzet.

Még egy pillanatra visszabújok elképzelt figurámba, pontosabban az ő cipőjébe:

„Ha tényleg miniszter leszek, figyelni fogok az ilyen és hasonló véleményekre, forrásokra, szellemi műhelyekre is, ahol látom, érzem, hogy a szakmai hozzáértés és a segítő szándék egyaránt jelen van. Köszönöm, Lelkizóna!!”

De jó lenne látni, hogy tényleg elindul valami! Hogy másoknak is fontos az oktatás, a gyerekeink, a következő generációk jövője. Mi is érezzük, meg is fogalmaztuk, hogy ennek feltétele, hogy nem csak panaszkodunk vagy ábrándozunk, hanem megpróbálunk tenni is az ügy érdekében. Mindenki úgy és ott, ahogy és ahol tud.

A fotókat Barcelonában készítettem (Miro Múzeum, tengerpart), valahogy inspirálónak gondoltam a témához.

Koskovics Éva