A legtöbb szülő számára az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy ne veszítse el a hidegvérét a kritikus pillanatokban… Újra és újra elhatározzuk, hogy nem kiabálunk, akkor sem, ha óriási a felfordulás a gyerekszobában, akkor sem, ha szertelenkednek a buszon, sőt akkor sem, ha vacsora közben derül ki, hogy még nincs kész a házi – békés eszközökkel kezeljük ezeket a helyzeteket. Aztán mégsem sikerül, és ismét a gyerekünk tágra nyílt, riadt tekintete mered ránk. És persze biztosan van a szomszédban, a játszótéren, az óvodában egy másik anyuka, akit még soha nem hallottunk megemelni a hangját. Vajon mi lehet a titka?

Laura Markham nevelési tanácsadással foglalkozó pszichológus szerint a kulcs ahhoz, hogy békés szülővé válhassunk, az, hogy önmagunkkal kell kezdenünk a munkát. Erre épül minden más, például a gyerekeinkkel való kapcsolatunk rendezése és a keretek kialakítása.

Miért magunkba nézzünk?

A legtöbb szülő a gyerekére figyel, amikor problémát észlel. „Elképesztően engedetlen. Soha nem hajlandó időben elindulni a játszótérről.” „Mindig mindent ő akar először megkapni. Mintha nem is lenne kistestvére.” „Kár a gőzért. Hiába papolok, akkor sem tartja rendben az iskolai cuccait.” Természetesen ezek mind olyan helyzetek, amikkel kezdeni kell valamit, ám ez sokszor túl nagy amplitúdóval történik… És a kiabálás és csatározás hatására a közepes erősségű nevelési konfliktusból az estét tönkretevő családi perpatvar kerekedik.

Dr. Markham szerint nemcsak az a kérdés, miért csinálja ezt vagy azt a gyermek, hanem az is, hogy miért hozza ez ki a szülőt ennyire a sodrából? S itt van a kutya elásva. A legtöbb szülő ugyanis azokban a helyzetekben a legérzékenyebb (legingerlékenyebb), amelyekben ő maga is sérült gyerekkorában – csak erre már nem emlékszik tudatosan. Talán sérült abban, hogy folyton másokhoz kellett igazodnia (akkor és addig evett, aludt, játszott stb., amikor és ameddig a szülei engedték). Vagy neki is nehéz volt elfogadni, hogy meg kell osztania a szülei figyelmét a kistestvérével – netán őrá volt féltékeny a testvére. Vagy egész gyerekkorában azon görcsölt, hogy „ne legyen rendetlen”.

„Az igazság az, hogy jóformán mindannyian szereztünk sebeket gyermekkorunkban – írja Békés szülő, boldog gyermek c. könyvében –, és ha nem gyógyítjuk be ezeket, meggátolnak abban, hogy úgy neveljük a gyermekeinket, ahogyan valóban szeretnénk. Ha valamilyen területen gyermekkori sérülést szenvedtünk, biztosak lehetünk benne, hogy ez a terület szülőként fájdalmat fog okozni nekünk, és »továbbadja« a sérülést a gyermekünknek.”

Találkozás a bennünk élő sérült gyermekkel

Amikor a gyermekünk viselkedése az elevenünkbe vág, akkor a bennünk élő sérült gyermek sajdul fel. Először tehát a bennünk élő, sokat kritizált és rendre utasított gyerekkel kell kapcsolatot teremtenünk, fel és el kell ismernünk az ő fájdalmát – és hogy a kiakadásunk nem a gyerekünkről és az általa keltett helyzet tarthatatlanságáról szól, hanem a saját személyes történetünkről, amely egyúttal generációról generációra öröklődik. Emellett meg kell hallanunk magunkban, a gyerekünknek mondott szavainkban a saját szüleink hangját is, amit magunkévá tettünk; egyszerre létezik bennünk a szigorú szülő és az ijedt kisgyerek. Mindez belülre figyelést és belátási képességet igényel.

Ha elmulasztjuk a magunkba nézést, akkor értetlenül fogunk állni a gyerekünk ellenkezése láttán – nem vesszük észre, hogyan függ össze velünk a viselkedése. Pedig a lázadása, ami a mi gyerekkori lázadásunk is, válasz a kiabálásra; az általunk kimondott kritikák pedig a szüleink kritikái. Eszembe jut itt egy apró mozzanat a saját gyerekkoromból. Családi ebédek kedvelt meccsezése volt, hogy egyek kenyeret a főzelék mellé. Csak azért se. Már kiskamasz voltam, amikor nagyapám egy ízben velünk ebédelt, végighallgatta az anyámmal évek óta lejátszott szóváltást, majd megjegyezte, hogy anyám se volt hajlandó soha kenyeret enni a főzelékhez.

„A csodás hír az, hogy a szülőként betöltött szerepünk térképet ad a kezünkbe a sebeink hollétét illetően, és lehetőséget nyújt arra, hogy mélyre hatolva meggyógyítsuk önmagunkat. A gyermekeink hihetetlen érzékkel képesek rámutatni a sérült területeinkre, előcsalogatni a félelmeinket és az indulatainkat. A legjobb zen mesternél vagy terapeutánál is jobbak abban, hogy tökéletes fejlődési és gyógyulási lehetőséget nyújtsanak számunkra. A legtöbb szülő azt állítja, hogy a gyermekei iránt érzett szeretete átformáló hatással volt rá: türelmesebbé, együtt érzőbbé, önzetlenebbé tette.”

Biztos kötelék nélkül nincs hatékony nevelés

Ha a gyermek törékeny önbecsülése gyakran hever romokban a túlzott szülői ledorongolás nyomán, akkor egyrészt szorongóvá válik, másrészt a szülő rövidesen nagyon nehezen fog tudni hatni csemetéjére. Legfeljebb fenyegetőzéssel – kamaszkorában pedig már azzal sem. Nem a bizalmasa lesz a gyereknek, akinek az beszélhet a nehézségeiről, hanem egy veszélyt jelentő felső hatalom.

„Egy gyermek biztonságban érzi magát, amikor tudja, hogy valaki mellette áll és vigyáz rá. Ez teszi lehetővé számára, hogy merje vállalni a puklik, horzsolások és csalódások kockázatát – más szóval azt, hogy tanuljon, fejlődjön és fejlessze magában a rugalmas ellenállást. Amikor a gyermekünk biztosan kötődik hozzánk, megtanulja szeretni önmagát és másokat. A régi mondás, mely szerint a gyermekeink tőlünk kapják a gyökereiket, hogy később szárnyakat növeszthessenek, éppúgy igaz, mint valaha; és mint mindig, ahhoz, hogy azok a gyökerek igazán mélyre hatolhassanak, biztos kötelékre van szükségük.”

Laura Markham másik figyelemreméltó gondolata, hogy a gyermekünk viselkedésének befolyásolására nem a tekintélyünk bevetése a legjobb eszköz, hanem hogy megerősítjük a vele való kapcsolatunkat. Ha érzik, hogy szeretjük őket, akkor azt is tudják, hogy mellettük állunk – ám ha csak a szigorú arcunkkal találkoznak, akkor azt hiszik, nem értük, hanem ellenük van, amit mondunk.

„…ez a mély kapcsolódás az, ami lehetővé teszi a békés nevelést. A gyermekek önként, sőt lelkesen együttműködnek, amikor elhiszik, hogy az ő oldalukon állunk. Ha az ebbe vetett hitük nem elég erős, a viselkedésre vonatkozó normáink igazságtalannak tűnnek számukra, mert ellentmondanak annak, ami az ő meglátásuk szerint a legjobban szolgálja az érdekeiket, legyen szó akár a legnagyobb tortaszelet megevéséről, akár arról, hogy hazudnak nekünk.”

Ha a köztünk levő kötelék biztos, akkor az általunk nyújtott keretek nem falakat, hanem támasztékokat jelentenek majd, és nagyobb eséllyel találjuk meg a módját, hogy a nehéz nevelési helyzeteket fejlődési lehetőségekké alakíthassuk; számos, az életből vett példát találunk ehhez a Békés szülő, boldog gyermek kötetben. Például lehetőséget adhatunk a gyerekünknek, hogy őszintén elmondja, milyen érzéseket kelt benne, hogy osztoznia kell a kistestvérével. Vagy együtt átbeszélhetjük, milyen következményei vannak, ha reggel pakolja össze az iskolai cuccait, és a fél felszerelése otthon marad (megeshet, hogy kénytelen lesz átélni ezeket a következményeket). Vagy a játszótéren rafináltan felkínálunk egy választási lehetőséget: „Most induljunk haza, és a hosszabb úton menjünk, ahol a rózsák nyílnak, vagy öt perc múlva, és a rövidebb úton?”

Szabó Elvira

A teljes cikk a Gyökerek és Szárnyak blogon olvasható, katt ide...

A cikkhez felhasznált idézetek és gondolatok forrása:
Laura Markham: Békés szülő, boldog gyermek. A kiabálás vége és a kapcsolatteremtés kezdete. Ursus Libris, Budapest, 2016.