2016. aug 16.

"Most, hogy van saját gyereketek, a másikat is megtartjátok?"

írta: Czecz Fruzsina
"Most, hogy van saját gyereketek, a másikat is megtartjátok?"

A gyerekkelvagyok.net postaládájában landolt ez az olvasói levél. Egy erős házaspárról, szeretetről, küzdelemről és összetartásról. Meg egy dühítő kérdésről, ami előtt én is, és a levél írója is értetlenül áll. Kíváncsi vagyok, Ti mit szóltok a történethez. Petráé a szó. 

Nyolc év. Ennyi ideig próbálkoztunk, hogy kisbabánk szülessen. Végül született is, csak nem az én hasamból bújt ki, hanem örökbefogadtuk. Nem tudom, ki az édesanyja, édesapja. Nem tudom, miért mondtak le róla. De azt tudom, hogy Pannit nekünk szánta az Ég.

Hiába készültünk a szülői szerepre éveken át, mikor megtudtuk, hogy valósággá válhat az álom, azt sem tudtuk, hova kapjunk. Pár nap alatt átrendeztük a lakást, beszereztünk minden szükséges holmit, közben pedig rohantunk be a kórházba a babához, amikor csak tehettük. Rögtön igent mondtuk, persze, hogy vállaljuk őt!
Az első sikerélményem az volt, mikor Panni szinte rögtön megnyugodott az ölemben, egy kiadós sírás közepette. Onnantól tudtam, hogy minden rendben lesz.

Hazaérkezéskor a család feldíszített ajtóval és meglepetésbulival várt. Ez nagyon sokat jelentett nekem és a férjemnek is, mert azt üzenték: elfogadták a döntésünket, és már az első perctől befogadták Pannit.

A kezdeti sutaságok és a mérhetetlen fáradtság után egész jól belerázódtunk az anyaságba, apaságba. A munkahelyemen is ünnepeltek, nem volt kérdés, hogy ameddig csak lehet, maradjak otthon a picivel.

Panni egy szempillantás alatt egyéves lett, minden nap megköszöntem, hogy van nekünk. A legnyűgösebb időszak sem tudott kiborítani. "Te akartad, hajrá, csináld!" - mondogattam magamnak. Remélem, ezt a nyugalmat rá is át tudtam ragasztani, és bízom benne, hogy úgy gondolja, jó helyre került.

Aztán egy hétvégi családi összejövetelen rosszul lettem. Á, biztos a meleg meg a fáradtság! - gondoltam magamban. Aztán csak nem múlt el a fejfájás és hányinger, orvoshoz mentem. Az volt a legnagyobb gondom, hogy Pannit nem tudtam úgy ellátni, ahogy szerettem volna. Csak feküdni volt erőm, de egy egyéves gyerek mellett hogy lehetne feküdni?!

A háziorvos rögtön rákérdezett:
- Nem lehet maga terhes?
- Szinte kizárt - válaszoltam.
- Azért csak vegyen egy tesztet, és menjen el ultrahangra! 

Hazafelé az esélytelenek nyugalmával meg is vettem a tesztet, másnap reggel - szintén az esélytelenek nyugalmával - megcsináltam.

Jesszus! Két csík???

Soha életemben nem láttam még két csíkot.
Nem a legolcsóbb vackot kellett volna megvenni, biztos téves. Vettem még egyet, két csík. 
Na, ez már nem tréfa.
S.O.S. hívtam a férjemet, hallottam, hogy alig kap levegőt a vonal másik végén.
Irány a nőgyógyászat, Pannira addig anyukám vigyázott. Neki el sem mertem mondani, mi dolgom lett hirtelen a városban...

Az orvos megerősítette: babát várok. Zokogásban törtem ki. Kijött rajtam az évek alatt felgyűlt sok stressz, kudarc, düh és aggodalom. Aztán mikor lenyugodtam, és már újra hallottam a doktor úr hangját, elmondta, mi a teendő, milyen vizsgálat mikor esedékes, stb.

A családban senkit nem avattunk be a titokba, várni akartunk, amíg biztosabb lesz a dolog.

A rosszulléteim szerencsére csak rövid ideig tartottak, addig a férjem igyekezett segíteni a Panni körüli teendőkben. Szép lassan visszajött az erőm, és a 12. héten elmondtuk a szüleinknek, testvéreinknek a nagy hírt. Hasonlóan reagáltak mint mi, alig akarták elhinni a Csodát.

Ahogy növekedni kezdett a pocakom, már nem tudtam (és nem is akartam) titkolni a baba érkezését. A barátaink, ismerőseink is megtudták.
Mindenki gratulált, velünk örültek. Puszi, ölelés, ünneplés. Aztán valaki megkérdezte: "De azért Pannit is megtartjátok?"

Hogy mi van???

Nem, nem tartjuk meg, visszaküldjük, mint egy postai csomagot. Hiszen már nem kell, van vér szerinti gyerekünk. 

Úristen, hogy lehet ilyen kérdezni?

Teljesen összeomlottam. 

Mikor megtudtam, hogy úton van a második gyerekünk (igen, a MÁSODIK, nem az első), rögtön elképzeltem Pannit, hogy vajon milyen nővér lesz. Miket fognak együtt játszani? Hogy tudok majd vele is sok időt tölteni a pici mellett, hiszen még ő is nagyon kicsi lesz? Szóval szinte csak Panni járt a fejemben még úgy is, hogy a tesója már a hasamban készülődött. 

És akkor valaki feltesz egy ilyen kérdést. Arról a gyerekről, akit szeretünk, imádunk. Akit 100%-ban sajátnak tekintünk. Akivel egy éve sülve-főve együtt vagyunk. Hogy jut eszébe egyáltalán az ötlet is, hogy nem tartjuk meg? És mégis hogy képzeli a folyamatot? Hova visszük vissza? Nem egy menhelyi kutyáról van szó, könyörgöm! 

testverek.jpg

A furcsa kérdést feltevő ismerőssel azóta nem tartjuk túl szorosan a kapcsolatot... Egymással viszont mindennél erősebb köztünk a kötelék. 2015 telén megszületett Beni, már négyen vagyunk örök szövetségben.
És csak röhögünk a "Mikor jön a következő? Azt szokták mondani, hogy örökbefogadás után már nagyon könnyen jönnek a saját gyerekek" típusú mondatokon. A számát sem tudom, hányszor hallottuk... 

T. Petra

/A kép illusztráció./

Ha neked is van olyan történeted, amit szívesen megosztanál, írj a hello@gyerekkelvagyok.net-re. 
Ha pedig szívesen olvasnál még gyereknevelésről, katt a honlapra, és a facebook oldalra!

Szólj hozzá

baba testvér örökbefogadás gyerekkelvagyok Gyerekkel vagyok