Azt mondta valahol a nagy columbiai író, Garcia Márquez, hogy élete első 9 évében eldőlt minden, mindent az alatt a pár év alatt szívott magába, tanult meg. Lehet ezt még fokozni: sokan mondják, az első három év a döntő, sőt, egyes kutatások a méhen belüli életnek is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint azt az átlagos, földhözragadtabb halandók gondolnák.

Én meg azt mondom, ha szükség van rá, sosem késő kicsit átkeretezni a ’sorsunkat’, életünk menetét, mert ha beletörődünk a rosszba, rákattanunk a problémákra, annak aztán tényleg nem lehet jó vége. Persze vannak objektív akadályok, de a legtöbb dolog mégiscsak magunkon múlik.

Íme – álljon itt példaként - egy valós, élő, ötvenes évei körül járó hölgy élete kétféle megfogalmazásban. Az, hogy melyik módon éli meg és kommunikálja mindezt kifelé, nagyon nem mindegy!

Első verzió:

Már az induláskor sem volt szerencsém: egy szegény, falusi családba születtem, második gyerekként, előttem már meghalt egy fiú és ez eléggé rányomta a bélyegét mindenre. Egy szobában húztuk meg magunkat a nagyszüleimnél. A szüleim rengeteget dolgoztak, sokat veszekedtek, gyakran voltak balhék otthon. Apám túlzottan szerette az italt és anyám nem szerette eléggé őt ahhoz, hogy ezt kezelni tudja. Nem volt testvérem, örültem, ha a rokonoknál, vagy a szomszédban befogadtak a gyerekek. Magányos voltam már kisgyerek koromban is. Aztán, mivel jól ment az iskola, sikerült elsőként egyetemre mennem a családunkból, ahol vitt magával az ár, élveztem a társaságot és a kollégiumot, de sok tudatosság nem volt abban, miért tanulom azt, amit és mit szeretnék vele kezdeni.

Nem volt, aki figyelmeztessen, tanuljak nyelveket, nem volt, aki okos tanácsokkal lásson el, mire figyeljek a karrier építésnél, a párválasztásnál, egyáltalán, az életem menedzselésénél (akkor még ez a szó sem nagyon létezett). Vitt az ár. De legalább abban az időszakban még voltak lehetőségek, lehetett válogatni a munkahelyek között, elég jól is kerestem. Így hamar, kis szülői segítséggel lakásom is lett Budapesten, de sokszor éreztem magam elveszettnek, magányosnak, depisnek.

Később megtaláltam életem párját, már több mint 20 éve élünk együtt, van két gyerekünk. Mindketten ragaszkodó, hűséges típusok vagyunk, de bőven cipelünk terheket a vállunkon és ezt időnként külön-külön és együtt is megszenvedjük. De kitartunk egymás mellett, neveljük a gyerekeinket, több-kevesebb sikerrel. Aggódunk és bosszankodunk a közállapotokon, utáljuk a politikát, pontosabban a politikusokat (akik elcseszték a lehetőségeket), a korrupt világot, a demagógiát, az egészségügyi rendszer, az oktatás, a környezetvédelem stb. visszásságait, de nem tudunk mit tenni ellenük. Ha fiatalabbak lennénk, biztos, hogy már elhúztunk volna innen. Most legfeljebb a gyerekeinket tudjuk erre biztatni.

Az egészségünk is egyre aggasztóbb, mindig van valami bajunk, valahol mindig fáj, valamilyen vizsgálatra mindig kellene menni, új szemüveg, fogorvos, stb. Arra gondolni sem merek, mi lesz, ha nyugdíjasak leszünk, miből fogunk megélni, nekünk már nyugdíjunk sem lesz, az biztos.

Második verzió

Az egyik legszebb magyar faluban éltem le a gyerekkoromat. Az első 7-8 évben a nagymamámnál laktunk. Ez olyan szép emlék számomra, amit nehéz szavakba foglalni. Az, hogy egy szobánk volt, egyáltalán nem zavart. Valami hihetetlen biztonságérzetem volt abban a szobában. A kertet imádtam, ma is le tudnám rajzolni egészen pontosan, hogy nézett ki, melyik részén mi termett. Érzem az üstben főzött szilvalekvár illatát, hallom a tavaszi hóolvadáskor csöpögő ereszt, a búgó gerléket és ha jól odafigyelek, hallom, jön haza apu a motorjával, nyitja a kaput és a kedvenc kacsája (!!!) fut elé. Én is futok, felülhetek a motorra és együtt parkolunk be az udvarra.

Azt, hogy nagyon szerencsés vagyok, sajnos egy szomorú tény is erősíti: három gyerekből egyedül én bizonyultam életképesnek. A szüleim – szerintem - nem voltak boldogok együtt, de engem nagyon szerettek és ugyan a mai értelemben nem kaptam nagy nevelést, de totális elfogadást, bizalmat igen és ma már tudom, hogy ez mennyire fontos. A humor pedig mindig része volt életünknek, ha máshoz nem, ahhoz mindig tudtak ők is folyamodni.

Aztán valahogy az egész fiatalságom egy nagy, óriási buli volt így visszatekintve. Folyton nyüzsgő, aktív gyerek voltam, aki szeretett sportolni, szerepelni, kirázta a kisujjából az ötösöket, kitűnővel végeztem a középiskolát is, az érettségi is csupa ötös volt, pedig közben végigbuliztuk a barátokkal az utolsó évet, edzésre is jártam és mindez mégsem volt lehetetlen.

Persze az egyetemen már sokszor megizzadtam, de ott már egyáltalán nem zavart, ha nem voltam a legjobbak között. A munkahelyekkel is mindig szerencsém volt. Akkor még nem kellett állásinterjúkon bizonyítani, jöttek a lehetőségek maguktól, nem is akármilyenek. Akkor még nem tudtam, ma már megtapasztaltam, hogy a kapcsolatteremtés, az együttműködési képesség és a nyitottság legalább annyira fontos, mint a tárgyi tudás, a papírok. Utaztam sokat, mondhatni, éltem, mint hal a vízben. Néha aggódtam, hogy még nem találtam meg a páromat, de aztán 30-as életévem előtt ez is sikerült, onnantól mint a nagykönyvben…

A szerencse azóta sem hagyott el. Néha vannak nehéz időszakok, néha lemennék a térképről, de valahogy azt figyeltem meg, ha nagyon vágyom valamire, ha nagyon izgat valami, az biztos, hogy sikerülni fog, azzal összehoz az élet, megkapom a lehetőséget. Több mint 20 éve együtt a férjemmel, nagyon színes, érdekes baráti társaság, csodás otthon, két helyes gyerek, még egy nagyszülő is van hálistennek, szóval magasan az átlag felett élünk mindenféle tekintetben. Néha egy kis egészségügyi probléma, de azt mondom, az szinte hasznos is, hiszen fel lehet fogni egyfajta figyelmeztetésnek, önismereti útnak, segítségnek ahhoz, hogy jobban oda kell figyelni magunkra.

A világ eléggé zavaros manapság körülöttünk, de biztos mindig az volt, ilyen jól egyik ősünk sem élt, mint mi. Ha valami nem tetszik, akkor érdemes tenni érte, hogy jobbá tegyük, akár utána olvasni, elmenni olyan közegbe, ahol ezzel foglalkoznak, tenni érte, hogy jobb legyen. Nem pedig várni, hogy megoldódjanak maguktól a dolgok. Nem vagyunk növények, amelyek nem tudják meglocsolni magukat, nem tudnak szólni, ha valami bajuk van, átköltözni más helyre. Rajtunk múlik, hogy hogyan élünk! S mivel én alapból szerencsés ember vagyok, nem aggódom túlzottan, de ha lehetőségem van, teszek érte, hogy jobbá tegyem a magam és a környezetem életét.

Hogy is mondta Seneca? A szerencse az, amikor a felkészülés találkozik az alkalommal. Én folyton nyitott szemmel járok és nyitott vagyok az adódó lehetőségekre, alkalmakra.

 ***

Na ugye, egészen más ez a második megfogalmazás?! A történet valós, szerencsére, akiről szól, alapból a második verziót képviseli, csak gondoltam, ez egy jó lehetőség arra, hogy megmutassam, a döntés alapvetően a miénk.

Szépeket!

Sok szerencsét mindenkinek!

Koskovics Éva

coach