Sok tényezőn múlik, hogyan sikerül majd a következő évünk. A világ dolgainak alakulásától az egyéni adottságok, tevékenységek eredményeitől függően sok tényező befolyásolhatja:

például sikerül-e megoldani aktuális problémáinkat, találunk-e párt magunknak (ha éppen azt keresünk), találunk-e jobb munkahelyet, sikerül-e lefogynunk (vagy meghíznunk), sikerül-e megtalálni végre önmagunkat, kibontakozhatunk-e végre mint művész/kertész/építész/lángész stb., lassul-e a globális felmelegedés, sikerül-e megmenteni a jegesmedvéket, rájön-e a világ, hogy mi vagyunk a megmentői stb. De fogalmazhatunk úgy is, hogy attól függ, nem leszünk-e rosszkor rossz helyen, nem kapunk-e be valami ronda betegséget, nem hagy-e el a párunk és nem fáradunk-e bele a gyereknevelésbe, a napi rutinba, a pénztelenségbe, a magányba stb. Már a kérdésfelvetés módja is sokat elárul magunkról és a hozzáállásunkról…

Ahogy a kínai közmondás mondja, jobb fiatalnak, egészségesnek és gazdagnak lenni, mint öregnek, betegnek és szegénynek… vagy valami ilyesmi. Ezek – lássuk be – valóban fontos tényezők, amelyek alapjaiban meghatározhatják a jövőnket. Ugyanakkor látunk számtalan fiatal, egészséges, jómódban élőt aki boldogtalan, és azt is sokszor látjuk, hogy idősen, kisebb-nagyobb egészségügyi problémákkal, szerény anyagi háttér mellett is lehet derűsnek, elégedettnek lenni és kibékültnek lenni a világgal.

Teljesen jogos, ha valakiben felmerül most, hogy netán megint jövök ezzel a ’süket dumával’, hogy valójában rajtunk múlik, mi magunk döntjük el?

Elnézést kérek a türelmetlenebb, kritikusabb olvasóktól, de igen, valójában tényleg ez a helyzet. Persze nem belekiáltva csak úgy a világba, nem beledörgölve az orrok alá és főleg nem szemre hányva, lesajnálva kioktatva, földbe döngölve… Vagyis, nem ennyire fekete-fehér a helyzet. Ha nagyon szkeptikusak és pesszimisták vagyunk, akkor is érdemes egy icipicit belegondolni, nyitni, esélyt adni magunknak. Muszáj szeretni magunkat annyira, hogy jót akarjunk neki!

Popper Péter ezt írja A belső utak könyvében:

„Ha megrajzolnánk egy tökéletesen kiegyensúlyozott ember ideális képét, mit mondhatnánk róla? Talán csak ennyi:

                Képes arra, hogy tehetségének, képességeinek megfelelően teljesítsen, produkáljon tanulásban, munkájában, hivatásában.

                Képes arra, hogy jól érezze magát a világban; képes életörömre; képes élvezni az élet által nyújtott lehetőségeket: az evést, a munkát, a pihenést, a szerelmet, a kultúrát.

                 Képes arra, hogy produkciói, jó közérzete megteremtése során ne zavarja, ne tegye tönkre más emberek életét; mindez ne mások rovására történjen; tehát képes szociális beilleszkedésre.

                Sok ez vagy kevés? Mindenesetre kevesen mondhatják el magukról, hogy így élnek. De valószínűleg így szeretnénk élni.”

Ő a fő problémát a lelki-szellemi szétszórtságunkban látja és egy gyakorlatsort ajánl a könyvében, melyek segítségével fejleszthetjük magunkat. A könyv 1981-ben jelent meg, nem ismertük még akkor (legalábbis én biztos, hogy nem) a mindfullness technikát, nem voltak még olyan népszerűek a meditációs módszerek, még maga az önismeret mint témakör sem részesült akkora figyelemben és jelentőségben, mint manapság.

Sajnos megállapíthatjuk nyugodtan, hogy azóta a lelki és szellemi szétszórtság drasztikusan emelkedett, hála az internetnek, a gyorsuló életnek, a távolságok lecsökkenésének, illetve a lehetőségek kibővülésének. Ugyanakkor, lehet rajta filozofálni, hogy a távolságok valóban csökkentek-e, a lehetőségek pedig kinél mennyire bővültek; az esélyegyenlőség pedig egyre távolabbinak tűnik sokak számára, sőt, egyesek csak megmosolyogják, mint liberális, kommunista csökevényt, a múlt rendszerből visszamaradt, hóbortos eszmét.

Ha kételkednek ebben, csak két példát hoznék fel, amelyek azt mutatják, nagyon nem mindegy ma, hova születik egy gyerek és milyen iskolákban tanul, illetve hol élünk, milyen közegben:

• A két véglet a szegregált vidéki iskola, ahonnan – egy-két extrém példán túl - semmi esély az álmok megvalósítására, a másik pedig a fővárosban fellelhető számtalan fizetős (alapítványi, nemzetközi, magán) oktatási intézmény, ahol már kora gyerekkorban, a kapcsolatépítésre alapozva eldöntődik a sors.
• A másik az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzájutás, hozzáférés: két ugyanolyan problémával (mondjuk vegyünk egy egyszerű, de sokak által ismert betegséget, a gerincsérvet) egy eldugott vidéki helyen a jóember kiszolgáltatott a helyi, elérhető távolságban lévő orvosnak, kórháznak, de pl. gyógytornára semmi esélye. Míg ha valaki valamelyik nagyvárosban, pláne Budapesten, vagy annak környékén lakik, akkor (és persze pláne, ha van mögötte némi anyagi háttér is) akkor számtalan lehetőséget talál, választhat a speciális kúrák, gyógymódok között. Egészen más lesz az utóbbi esélye a gyógyulásra és pláne a rehabilitációra (ilyenről sok helyen vidéken nem is álmodhatnak).

A filozofálgatás után Popper Péter gondolatmenetéhez kapcsolódóan ezeket a kérdéseket ajánlom feltenni fel magunknak így az év elején:

1. Miben tudnék többet teljesíteni, sikeresebb lenni, mi kell ahhoz, hogy elégedettebb lehessek magammal? /Tanulási, fejlődési tervek, az eddigi módszerek változtatása, fókuszálás fontosabb dolgokra, döntések bizonyos kérdésekben, halogatott lépések megtétele stb./

 2. Mi az, amiben sok örömömet lelem és mégsem töltök vele annyi időt, mint szeretném? Hogy szervezhetném úgy az életemet, hogy több élményben, örömben lehessen részem? /Kedvenc hobbi, sport- egyéb – elhanyagolt – tevékenység felturbózása, kulturális élmények keresése, életmódváltás, több idő töltése azokkal a tevékenységekkel, amelyek energetizálnak, amelyek feltöltenek, gazdagítanak./

 3. Figyelek-e másokra is, segítek-e olyanokon, akik rászorulnának és tudok-e tenni valamit másokért lehetőségeimhez mérten? /Ez a téma nagyon egyéni és azon múlik, ki mennyire érzékeny szociálisan, ki mennyire érzi ennek jelentőségét, szükségét. Ezért a lehetőségek is óriási spektrumban képzelhetőek el. Van, aki számára már az is megerőltető, ha elhatározza, ezentúl köszön a házában lakó embereknek, netán néha még szóba is áll velük, nem néz rajtuk keresztül. A másik embernek ott kezdődik a másokra figyelés, hogy részt vesz civil szervezetek jótékonysági akcióiban, ételt oszt, gyűjt, saját pénzéből áldoz a rászorulókra, stb. … és ennek ellenére sem nem érzi azt soha, hogy elég lenne, amit tett…/

Szóval, én azt kívánom mindenkinek 2017-re, hogy a lehető legjobb kérdéseket tegye fel a maga számára és találja meg hozzá a legjobb válaszokat!

Sőt, családon belül, baráti társaságban, munkahelyi közösségben egymásnak is feltehetjük ezeket és az ezekhez hasonló kérdéseket, sokat segíthetünk másoknak is abban, hogy jobbá tegye életét, jobban rálásson a saját lehetőségeire, merje kimondani. Ha pedig már kimondta (lehet, hogy épp ezzel adhatunk neki egy kis lökést), akkor tényleg el is kötelezi magát valamennyire a megvalósítás felé.

Mert a lehetőségek száma mindig sokkal nagyobb, mint gondolnánk!

BÚÉK!

Koskovics Éva

coach