Te mit köszönnél meg a szüleidnek, nagyszüleidnek, a testvérednek, a nagybátyádnak, nagynénédnek, barátodnak, tanárodnak… és mit üzenhet ez neked, mint gyakorló szülőnek, nagyszülőnek, testvérnek, nagynéninek, pedagógusnak?

Köszönöm anyunak az ágyba hozott reggeli tejeskávét (amit ugyan kakaó formájában, de mai napig hétvégi szokásként megtartottam a saját családomban). A finom vasárnapi ebédeket, a sütiket. Azt, hogy mindig bízott és megbízott bennem.

Köszönöm apunak azt, hogy ugyan lánynak születtem (van egy olyan gyanúm, hogy ezzel okoztam neki egy kis csalódást…), ő mégis megengedte, hogy járjak vele a focimeccsekre. Nem véletlen, hogy szeretem a focit és mindkét fiam gyakorolja is, sőt, néha már úgy érzem, kicsit túlteng nálunk a foci téma (persze ne gondoljatok a magyar bajnokságra és stadionépítésben sincs érdekeltségünk!). Köszönöm neki, hogy mindig büszke volt rám. Ahogy tudta mondani, hogy „A LÁNYOM”, abban minden benne volt… Vagy azt, hogy kiskoromban sokszor úgy hívott: Samukám (igen, ez is fiú név, de érdekes módon nem annak éltem meg, inkább valami szóbeli simogatásnak…). Lett is aztán egy Samu nevű kutyánk.

Köszönöm a nagyinak, hogy soha semmiért nem szidott le (vagy ha valamiért igen, azt is úgy tudta tenni, hogy áradt belőle a szeretete), mindig megértett, olyan volt ő számomra, mint egy meleg kuckó, egy menedék, ahova mindig elbújhatok, ahol mindig oltalmat kapok.

Köszönöm a tesómnak, hogy hazaráncigált abból a házibuliból, ahova el se kellett volna mennem.

Köszönöm a nagynénémnek, hogy elvitt az operába, magamtól soha nem mentem volna, kicsit akkor cikinek is éreztem, de aztán ráéreztem az ízére és egyre jobban szeretem.

Köszönöm a nagybátyámnak, hogy megtanított bicajozni és azt is, hogy rajta keresztül láttam, más apák sem tökéletesek… és mégis szeretnivalók.

Persze vannak, lehetnek olyan emlékek is, amelyeket jó lenne kitörölni, amelyek romboló hatásúak. Ha nagyon bennünk van és éget belül, akkor talán érdemes elmesélni valakinek, netán megbeszélni az illetővel, ha van még rá mód.

Ha nagyon pechesek voltunk és nem sok olyan emlékünk maradt, amelyet meg tudnánk köszönni valakinek (bár ezt nem hinném), érdemes felkutatni az emlékeinket, melyik ismerős, barátnő, film stb. jelenik meg bennünk olyan formában, hogy na, ilyen szülőre, ilyen családi hangulatra, ilyen bánásmódra vágytam volna én is. Ha van ilyen, akkor van milyen mintát követni, ne fogjunk mindent a körülményekre.

Ha velünk túl szigorúak voltak, nem kell nekünk is ezt folytatni. Ha nem törődtek velünk, tanuljunk belőle és MI figyeljünk oda! Ha apánk elhagyott, akkor ne kövessük az ő mintáját az első adandó alkalommal, hanem mi próbáljunk meg kitartani, vagy ha ez nem megy, akkor úgy csinálni, hogy a gyerek ne cserbenhagyásként élje meg. Ha a szüleinknek a munka és a pénz fontosabb volt mindennél, akkor mi változtassunk ezen a pályán, értékrenden.

De legalább kicsit gondoljuk át ezeket a dolgokat, próbáljuk meg magunkat kicsit kívülről, felülről látni. Vagy kérdezzük meg róla a családtagjaink, barátaink véleményét.

Ez a gondolatmenet egyébként úgy talált meg, hogy nemrég olvastam Alessandro Bariccco Történet című könyvét, melyben a főhős az első világháborúban katonaként az olasz fronton harcol és nap mint nap szembe kell néznie a halállal. Tart a zsebében egy levelet, melyet az apjának írt arra az esetre, ha megtörténne a legrosszabb. Csodálatos levél, olvassátok el:

„Apám, köszönetet mondok magának. Köszönöm, hogy kikísért a vonathoz a háborúba indulásom napján. Köszönöm a borotvát, amelyet nekem ajándékozott. Köszönöm a vadászatokat, valamennyi napot. Köszönöm, hogy az otthonunk meleg volt, és nem volt csorba a tányér. Köszönöm azt a vasárnapot, Vergezziben, a bükkfa árnyékában. Köszönöm, hogy sohasem emelte fel a hangját. Köszönöm, hogy minden vasárnap írt nekem, amióta csak itt vagyok. Köszönöm, hogy mindig nyitva hagyta az ajtót, amikor aludni mentem. Köszönöm, hogy megtanított a számok szeretetére. Köszönöm, hogy sohasem hagyott cserben. Köszönöm a tankönyvekbe dugott bankjegyeket. Köszönöm azt a színházi estét, Maga meg én kettesben, akár a hercegek. Köszönöm a gesztenyék illatát, amikor hazaértem a kollégiumból. Köszönöm a templom hátuljában töltött miséket, hogy mindig álltunk és sohasem térdeltünk le. Köszönöm, hogy sok éven át fehér ruhába öltözött a nyár első napján. Köszönöm az önérzetet és a melankóliát. Köszönöm a nevemet, amelyet viselek. Köszönöm az életet, amelyet oltalmazok, köszönöm a szememet, mely lát, köszönöm a kezemet, mely érint, az elmémet, mely gondolkodik. Köszönöm a napokat és az éveket. Köszönöm, hogy mi mi lehettünk. Ezerszer köszönöm. Mindörökre.”

Elárulom, szerencsére túlélte hősünk a háborút, az apa-fiú kapcsolat pedig váratlan fordulattal folytatódott, érdemes elolvasni a könyvet. Persze nem csak az irodalom, az élet is hihetetlen forgatókönyveket tud produkálni. De ettől izgalmas, ettől szép. Mert ugye szép?!

Koskovics Éva

coach

Egyéb írásaim itt olvashatóak

A SMART Business Coachok és a Coachok Szakmai Szövetségének tagja

http://smart-business-coachok.hu/

www.kokart.hu

www.treevision.org