Van az úgy, hogy a kellő felkészülés, az idő, erő és anyagi ráfordítás ellenére keserű szájízt hagy hátra az ünnep, és nem azért kerülget bennünket az epeömlés, mert túl sokat vettünk magunkhoz a változatos köretekkel tálalt füstölt sonkából és tojásból.

Az idő múlásával szinte rózsaszínűre szépült boldogult leánykoromban az állítólag szokványos falusi locsolkodás már nem a manapság éppen vadul romantikus színben feltűntetett és néhol direkt újraélesztgetni kívánt, régi, népi hagyományok szerint zajlott – úgy, mint fogjuk meg azt a lyányt, húzzuk ki az udvar közepére a kúthoz, aztán adjad neki, hideg víz nagy vödörből. Mifelénk az ünnepre kiöltözött nyalka legények a kölnivizükkel és a reklámszatyraikba vegyesen gyűlő mindenféle tojásokkal reggeltől rótták a falu útjait, összeverődve egy-egy lányos háznál. Nem mondom, némelyek tavaszi tesztoszteron hullámmal megbuggyantott agyából ki-kipattant például, egy útközben valahogy karon ragadott szódásszifon, netán öltönyzsebbe rejtett fecskendő ötlete, amivel mégis csak lehetett itt-ott kicsit körbezavarászni és cseppecskét megvisíttatni az ünnepre kiöltözött szebbik nemet, de ha még volt mivel észre térni, akkor azt a csínytevő is tudta, hogy nem viheti ezt durván túlzásba. Hiszen a vendéglátók jóindulatát nem veszíthette el. Mégis ki látná őt szívesen, ki kínálná étellel, itallal, miegyébbel, ha a ház kisasszonya az ő akcióját követően egyből levonulhat a színről forró fürdőt venni, és a korábban kínosan kiválasztott, de rögvest tönkresilányult toalettjében a virágszál immár úgy nézne ki, mint az öntött ürge vagy a kiskutya a locsolócsővel?

Biztos bennem van a hiba, de a neten ezekbe, a hollókői húsvéti képekbe futva, sehogy sem tudok joviálisan bólogatva napirendre térni a dolog szado-mazo jellege felett. A lekapott legények arcán látom a vadászat izgalmát, néha a kaján örömöt, de el nem tudom képzelni, hogy egy lány ebből hogyan tudna örömöt meríteni, vagy nem is azért teszi? Ha nem azért, hát miért, dicsőségért, pénzért? Nekem nem tudnának annyit fizetni, de hát nem vagyunk egyformák, itt élnek közöttünk a kaszkadőrök is. Tegyük fel, hogy a maiakat jól megfizetik, na de régen?

„A víz tisztító, termékenységvarázsló erejére vezethető vissza a locsolkodás, mint hagyomány kialakulása - mondta Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató... Mindazonáltal a húsvéti ünnepkörben nem csak húsvéthétfőn locsolkodtak, nagypénteken például az állatokat vitték füröszteni, hogy egészségesek legyenek. Virágvasárnap pedig mindenki megmosdott a "szótlan" vízben, amelybe piros tojást is tettek, hogy szépek és egészségesek legyenek - ismertette a néprajzkutató. Húsvéthétfőn a felnőtt legények közösen mentek a lányokat locsolni, akiknek udvaroltak, a gyerekek pedig keresztanyjukat mentek meglátogatni, mivel a kereszteléshez is kapcsolódik ez az időszak.”[i]

Azok a régi lányok biztos nem kaptak a locsolás hagyásáért célprémiumot. Elbújtak, de megtalálták és előhúzták őket. Ha annyira fincsi volt az élmény, minek bújtak volna el? Régebben is lehetett a mostanihoz hasonlóan szeszélyes, hideg, havas április, ők nem fáztak meg? A falusiaknak akkoriban az orvos cirka elérhetetlen volt, úri huncutság, mi lett a leöntött lányokkal az antibiotikumok feltalálása előtt? Ha veszélyes volt, hogyan hagyhatta azt a közösség? Hozzá voltak szokva, eleget verte őket az eső, hiszen a paraplé is nagyúri találmány? Akkoriban nem lapult a táskájukban a kínai esőkabát. A szegényebbeknek vászon jutott vagy daróc, a gazdagabbak posztót, bársonyt, selymet viseltek, de abból se túl sok réteget, jobban bírták a hideget? Túl sok volt a lány, jut is marad is alapra vették? Na, ezt végképp nem hinném. És a legény, aki annak a lánynak udvarolt, ő hogy tehette ezt a kedvesével, a kiszemeltjével? Sehogy sem értem.

„Sok dolog megtételétől az tart vissza minket, hogy nem tudnánk összeegyeztetni az önmagunkról alkotott képpel, ill. azzal, hogy másoknak csalódást, fájdalmat okozunk. A világ 37 kultúrájában vizsgálódva a kutatók azt találták, hogy a partnerválasztás elsődleges szempontjai közé tartozik, hogy a másik legyen jóindulatú és kedves... Ezért az udvarlási szakaszban általában mindenki törekszik nagyvonalúnak, korrektnek, segítőkésznek mutatkozni, de hogy valójában milyen, azt csak a későbbiek döntik el.”[ii]

Nálunk sok helyen a rangidős férfi, a családfő kezdte reggelről a locsolkodást vízzel, alig (vagy ki sem) várva, hogy a fehérszemélyek kikászálódjanak a dunna alól, azon melegében végigloccsintva rajtuk. Mások a még pizsamában ténfergő kishölgyeket maréknyi vízzel, vagy fröcsköléssel „szentelték meg”, fürgébb tempóra ösztönözve ezzel a házuk népét és jelét adva kiemelt, domináns pozíciójuknak. Nem állítom, hogy ezek a nedves üdvözlések, reggeli köszöntésként bármikor a kedvenceim lettek volna, viszont „Nem tett kárt semmiben” és „Hadd teljék a kedve” jeligével napirendre lehetett térni felettük, miközben jól elszaladt az idő a „lányság” felett is. Vannak persze, akik ma is, kortól függetlenül, direkt kívánják a vízzel való locsolást, mondván azt jobban bírják. Tény, hogy mértékkel adagolva biztos nincs mellékhatása, se a feje nem fájdul meg az erős szagoktól, se a gyomra nem kavarodik fel a random pacsuli egyvelegtől az ember lányának.

Habár a víz termékenységnövelő hatásába vetett hitünk már igencsak a múlt ködébe veszett, és az alapos tisztálkodással, megtisztulással se várunk az évnek kifejezetten erre a napjára, az ünnep alapösszetevői nem sokat változtak az elmúlt 30-40 évben. Vannak ugye a leányok ünneplőben, vendégvárósan, legénycsábító étkek és itókák között, hímes tojásokkal várakozva. A másik oldalon pedig a fürge legények jönnek - mennek, urasan, feltisztálkodva, locsolóverssel és szagos vízzel felszerelkezve. Jöhet a barter üzlet, lehetne ez egy egészen egyszerű csere: hímes tojás a locsolásért, szíves látás az illendő viselkedésért.

Gondolom sok helyen pontosan így, szépen, csendesen zajlik le az ünnep, talán csak az elmúlt években sokkal szűkebb, jobban a családi körre szorítkozó lett. A jó érzés, a mértéktartás és a figyelmesség pedig, a békés és kellemes közös ünneplés kulcsa lehet.

Nem nagyon látni már az utcákon, a házaknál látottakról hangosan eszmét cserélő legények csapatát. Még ebben is lehet valami jó. Ha nem együtt mennek, talán kevesebbet isznak, nem akarnak ezen a téren egymással versengeni. Az illendőség hiányára ugyanis nem mentség, hogy már ittas a kedves vendég. Úgy vélem, senkibe sem erőltetik manapság tölcsérrel az italt sehol – ez a forma egyébként az inkvizíciónál sem volt szokásban, legalábbis a filmek tanúsága szerint, ott a langyos víz dívott, tán mert nem akarták volna, hogy a kínzott delikvens rögvest kábuljon, tompuljon, hiszen akkor nem szenved eléggé, következésképpen nem is vall színt.

Magamban kicsit irigylem azokat a régi korokat, amikor a felnövekvő ifjúságból nem keveredhetett senki a valódi felnőtt társaságba addig, míg nem tanúsította, bizonyította az érettségét és nem attól gondolták felnőttnek, hogy negyvenes a cipője, vagy éppen kinőtte a lányka konfekcióméretet. Azt az időt, amikor már az öltözetről látszott, hogy ő még nem felnőtt csak egy nagyra nőtt gyerek. Örömmel tanácsolnám, hogy az, aki nem tudja mikor, miből, mennyi az elég, egyszerűen ne menjem máshoz inni. Részegen szédelegni, kábultan marhaságokat összehordani, és azokból másnál gúlát rakni, tényleg nem való, ugyan ki örvendezne ilyen vendégnek? Mégis, a „szalonspicc” legalább nagyjából látható, megjelenésből, megnyilvánulásból beazonosítható, ezzel a háziak talán tudnak kalkulálni, az alapvető neveletlenséggel viszont végképp nincs mit kezdeni. Ha valaki úgy véli, hogy családi körben, mindent lenyomhat a többiek torkán, hát azzal, a jó nagy ívben elkerülésen túl nem sokat tehetünk. Sokan persze éppen ezt a megoldást választják, a szép, hosszú, tavaszi hétvégét valahol távol, utazással, kirándulással, csendes egymásnak örüléssel töltik, nem vesződnek a vendégvárással, sem a kényszeredett, fogcsikorgatós mosolygással. Az a ficsúr, aki a dédunoka halk és akadozó versikéjének meghallgatásához lekuporodó nagymamák nyakába zúdított vízzel, mint hőstettel, tetszeleg magának a domináns hím pozíció birtoklásának illúziójában, felnőtt mércével mérve hirtelen több feketepontra is jogosult, azon túl, hogy figyelmességből és tapintatból nyílván azonnal megbukott. Hogy miért? Maradva ennél a képnél – a nyikhaj a hirtelen hideg vizes meglepetésével – a viselkedés éles és hirtelen támadásjellege azonnal nyilvánvalóvá válik, ha ebből a kontextusból kiemeljük, és az év bármely másik napjára tesszük át. Így rögtön tudjuk, jól éreztük, ez bizony támadás, ellenünk irányul, és az sem valószínű, hogy bármikor máskor hagynánk, hogy ő vigye el szárazon. Hiszen, ha még emlékszünk, itt eredetileg csereüzletről volt szó, aminek az alapja az egyértelmű megegyezés és a részvételben való önkéntesség. Cseppet sem véletlen, hogy a versikék szövegétől teljesen független szokásos sablonkérdés így hangzik: Szabad-e locsolni?

 Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkekről! 

[i]https://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/honnan_ered_a_locsolkodas_hagyomanya

[ii] http://www.tenyek-tevhitek.hu/parkapcsolatok-iskolaja.htm