2017. nov 02.

Minden sírnál voltunk

írta: SzEGy
Minden sírnál voltunk

cemetery-974326_640.jpg

Feladat végrehajtva, letudtuk a kört.

Az idő szokványosan a kifejezetten utálatos formáját hozta. Hideg, hevesen szeles, gonoszul szurkáló, vékony farkú esővel, olyannal, ami minden kabát összes apró nyílását megtalálja.

Senkit nem irigyeltem odakint, magamat is beleértve.

Ez a zegernye nem fehér embernek való, bár talán a széles, hideg sztyeppéken élő keleti rokonaink, keskeny résű mandulavágású szemeikkel és az örökös széltől pirosra cserzett arcukkal tipikusan csak mosolyognának rajtunk: „ezek a városi puhányok”.


grave-72038_640.jpg

Mindegy, mert megint túl vagyunk rajta.

Elhelyeztük a virágainkat, a mécseseinket, szokásosan alig időztünk egy-egy helyen, legfeljebb a kis lángok fellobbanásáig.

Az átok időben a nálam sokkal ájtatosabb népeknek sem sok szentséges, hálás gondolata támadt.

A körbejárás és kihordás célirányos mozdulatait, a szipogást és zsebkendő keresgélést övező üres perceket visszafojthatatlannak érzett, fűtött szobáról, meleg teáról, duruzsoló kandallóról szóló profán vágyképek kezdték kitölteni.

"És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk."[i]


fire-2900588_640.jpg

Vajon hányadik alkalommal gondolom el az évnek ugyanezen a napján, hogy milyen jól is jönne most a szekrényben, otthon heverő bármelyik meleg sapka, miközben a temető minden szegletéből támadó, metsző szél újabb próbálkozásba kezd, hogy fel vagy letaszítson a sírok közötti bukdácsolásban, megtépkedi a hajam és dermesztően jeges ujjaival a nyakamba nyúl.

A kezem a márvány lapokat érintve pillanatok alatt lehűl - végleg megerősítve azt a már el nem altatható gyanút, hogy némely békákkal ellentétben tuti kimaradt a véremből a természetes fagyálló adalék.

A szobroknak könnyű, nem éreznek.
cemetery-61202_640.jpg

Ha nem is látványosan, de ismét összecsaptuk a temető látogatást. Semmi elmélyülés, semmi magunkba szállás, semmi átélés, amint lehet irány haza.

Igen, az időjárás is mindent megtett, hogy a sírkertet mielőbb elhagyni szándékozó sietségünkhöz asszisztáljon, nyugodtan rá lehetett fogni bármit, minek mindig bolygatni eredendő húzódozásunkat (a zord időjárástól független nyomasztó gondolatainkról még itt).

A feladat kívülről nézvést egyértelműen kipipálva, így minden bizonnyal a belső tartalom hiánya az, ami zavar ebben a megvalósításban.

A meglátogatott sírok nagyobb részének lakóit én már nem is ismertem, személyesen sosem találkoztunk - időben is távoli rokonok, dédszülők, azok testvérei. Az aktívan jelenlévő „távirányítás” az újfent elismételt magyarázatok nélkül, magamtól, az évenkénti gyakorlat ellenére sem találnám meg őket.

Ők nem az én halottaim. Nem csak a saját tapasztalataim hiányoznak velük kapcsolatban, a hozzájuk fűződő élmények elbeszéléseire sem emlékszem, szinte semmit sem tudok róluk. A kereszteken néhol már nem lehet kivenni a neveiket sem. Nem tudom, ki gondoskodik majd ezekről a sírokról, ha én meg sem találom.

„Nem nagyon sok idő telik el, s nemcsak neved és személyed feledi el tökéletesen és maradéktalanul a világ, nemcsak műved emlékét fedi be a feledés pora, hanem műved anyaga is elporlad, a könyvek papírja és vászonkötése elillan a semmiségben, a képek, melyeket festettél, nem láthatók többé sehol a világon, s a márványszobrokat, alkotásaidat finom porrá morzsolta az idő. Mindez egészen biztosan bekövetkezik, s az idő óráján csak másodpercek teltek el, míg te, s minden, amit jelentettél a világban, tökéletesen és maradék nélkül megsemmisül. Mitől félhetsz hát az életben? Mi olyan fontos vagy veszélyes, vagy sajnálni való, hogy meghőkölj az igazság elől? Nem értelek.”[ii]

fog-536695_640.jpg

A többiek, a számomra kedves halottak, nekem továbbra sem kötődnek a temetőhöz vagy a fejfákhoz, a sírokhoz meg végképp nem. Jószerivel egyetlen velük közös emlékem sincs innen, miért is itt kéne emlékeznem rájuk?

Sokszor, csak úgy, akármikor eszembe jutnak. Hiányoznak az életünkből.

Bár már csak ritkán álmodom velük, és nem zaklat fel annyiszor, ha az utcán váratlanul egy hasonló tartású, jellegzetes alakot, mozdulatot pillantok meg. A közös helyeken néha - néha még azon kapom magam, hogy a felbukkanásukat várom. Hátha feltűnnének egy ajtóban, egy utca kanyarulatában, egy ablakban, s ilyenkor magamra eszmélve újra elszomorodom, hogy már soha nem jönnek, nem jöhetnek.

Halványuló arcukat, magára maradt szeretetembe bugyolált emléküket őrzöm legbelül. Ők már velem maradnak mindig, végig az én utamon. 

"Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz. Ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy félórára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben."[iii]

 

 

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről! 

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

 

[i] Weöres Sándor: Ének a határtalanról

Amikor még senkise voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.
Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.
És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.

[ii] Márai Sándor: Füves könyv, A félelemről 112. oldal, Helikon Kiadó, 2000.

[iii] Márai Sándor: Füves könyv, Arról, hogy mindig útközben élsz, 132. oldal, Helikon Kiadó, 2000.

Szólj hozzá

hangulat elmúlás veszteség Halottak napja