2018. feb 12.

Az egymást kizáró döntések és utak

írta: SzEGy
Az egymást kizáró döntések és utak

water-3130542_640.jpgAz elszalasztott, a saját döntésünkkel kizárt, az annak idején nem választott lehetőségek feletti borongásra, késői sajnálkozásra különösen alkalmas idő, amikor elénk kerülnek a szép kerek születésnapok közeledtével, vagy elhaladásával a kritikus összegzések. Amikor ránk telepszenek azok a nyomasztóan sötét, téli vasárnap délutánok, esetleg megülik a lelkünket az önsorsrontó kesergések, hangulati hullámzások mély völgyei. Íme, egy hevenyészett lista pompás, több órás önkínzást ígérő, sok finom fájdalmat tartogató lehetséges kérdéseinkből:

Miért nem fektettem sokkalta több erőt, időt a megfelelő társ keresésére?

Miért nem tudtam többet törődni, beszélni vele, amíg még mellettem volt?

Miért nem mertem nyíltan vállalni az érzéseimet?

Miért nem harcoltam érte?

Miért is maradtam benne abban a (langyos, elhidegedő, esélytelen, egyenlőtlen, kilátástalan, sehová se tartó, kihasználó, megalázó, stb.) kapcsolatban?

Miért is nem álltam a sarkamra, akkor?

Miért adtam fel olyan könnyen?

Miért is nem vállaltam a vitákat, a költözést, a gyermeket, akármit, akkor, vele?

Miért is nem hagytam ott azt az állást, főnököt, lakást, társbérletet, helyzetet, ami tönkretette a közös életünket, világunkat?

Hol rontottam el?[i]

Jobb pillanatainkban (értsd: tisztább gondolkodású perceinkben, érzelmileg kevésbé kibillent és nem annyira sérülékeny állapotunkban) magunktól is tudjuk, hogy a feltett kérdésünk legalább annyira költői, mint Mézga Gézáné tragikus sóhajjal megtoldott felkiáltása, az aktuális meserész végén: Hogy én miért is nem a Huffnágel Pistihez mentem feleségül?!nature-3127574_640.jpg

Valójában mindegy már. Hiszen most már késő. Elment. Továbblépett. Elhagyott. Elhagytam. Kiszeretett belőlem. Elküldtem. Ráuntunk egymásra. Nem bírtuk tovább. Már elment az a hajó. Már nem is akarnék eljutni oda. Már nem is kellene megismerkednem senkivel, pláne nem gyermeket vállalni vele. Megöregedtem.

Visszafelé nézve, valahogy mintha leegyszerűsödne az általunk eddig megtett út. A nehézségeket, az ott és akkor öldöső kétségeket, kételyeket, az aggályokat, amik akkor az összes többi érveinknél sokkal hangosabbak voltak, és jól meggyőzték a racionalitásunkat, ma már alig halljuk. Netán nem is akarunk arra gondolni, hogy természetesen akkor ott, annak a döntésnek is megvolt a jó oka.

„Maga a döntés, a választás aktusa, az ehhez szükséges elszántság és bátorság lelkileg összetart, mint abroncs a hordók dongáit. És maga a választás, ami magában hordja a következmények kiszámíthatatlanságát, az élet kalandját, a „legyen, aminek lennie kell”- attitűdöt, tehát az odatárulkozást a holnapnak.”[ii]

Mi pedig elkeseredésünkben, bánatunkban, mérgünkben, csalódottságunkban kiragadunk a múltbeli beágyazottságából egy helyzetet, egy döntést, és így utólag, ostorozni kezdjük magunkat azzal, hogy akkor, ott nem jól döntöttünk.

Hiszen most 5-15-25-35 vagy akárhány évvel később lám, milyen jól látható, mit is veszítettünk azzal a döntéssel.

„Hová tűntek, mondd, azok az évek

hová lettek a szép ígéretek

Ha találkoznánk, meg sem ismernélek

de néha még álmodom veled”[iii]

 

Csakhogy dönteni ott lehetett és akkor kellett. Ott volt az útelágazás.

Ott lehetett (volna) indexelni és másik irányba kanyarítani az életünk szekerét, de nem ezt tettük. Messze elmaradt már mögöttünk az a keresztút.

Itt nincsen már arrafelé eső másik leágazás, és ha volna is, nem vihetne minket vissza az időben, ahhoz az innen sorsdöntőnek vélt lépéshez.

Az idő múlásán és az évek általi kifosztottságomon[iv] nem kötelező, de természetesen lehet búslakodni, ha úgy döntök. Az viszont mindig kérdéses marad, hogy ennek a megkésett önmarcangolásnak mi értelme lehet.

Mit szeretnék elérni azzal, hogy a sebet, aminek úgy tűnik, valamiért nem sikerült az elmúlt években behegednie most jó alaposan elvájom? Szeretném, hogy igazán fájjon? Azt hiszem, hogy kitörlődik az emléke, ha már nem sajog, és ezt nem engedhetem?

„Tépd le magadról a sleppedet! Ne fájjon a szíved azért, ami elmúlt! Ami fontos volt belőlük, az már benned van, az már te vagy. S ha ott maradsz a romok között, ugyan hova épülhet mindaz, ami még előtted van?”[v]

ruins-2393782_640.jpg

Lehetséges, hogy éppen most, amíg én azzal vagyok elfoglalva, hogy szétfutó, kesergő gondolataimat követve bolyongok a fészkes távoli múltban, vagy a soha meg nem valósult jövőben, pont azt a pár csepp örömöt, lélegzetnyi boldogságot szalasztom el, ami éppen itt lenne, elérhető közelségben az orrom előtt.

Ha képes lennék felfigyelni rá.

„Ne menj a romok közé! Ne töprengj azon, hogy alakíthattad volna-e másképp a múltadat. Legfőbb lelki erőd csak a megtörténtek vállalása lehet. Fogadd el, hogy ami történt veled, amit cselekedtél, az a törvényed. Ezért űzz messze magadtól minden megbánást, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, minden olyan belső történést, szégyent, ami megaláz.”[vi]

Változtatni pedig a múlton utólag lehetetlen.

Talán mégis jobban tenném, ha belenyugodnék, hogy az, akkor, úgy alakult. Akárhogyan is lehetett volna, de most már így van. Szerencsésebb és okosabb is lenne, ha nem pocsékolnám önsajnálatban dagonyázásra az időmet.

Esetleg észrevehetném, hogy ezzel a most elvesztegetett perccel is kevesebb maradt hátra nekem, a saját drága és visszahozhatatlanul múló időmet folyamatosan pergető homokórámban…

hourglass-1875812_640.jpg

 

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

 

 

 

[i] „Időnként éjszaka ébren fekszem, és azt kérdezem magamtól: Mit csináltam rosszul. Aztán egy hang szól hozzám: Ez egy éjszakánál tovább fog tartani…” - Németh György: RP története

[ii] Popper Péter: Ne menj a romok közé! Saxum Kiadó, 2008. 169. oldal

[iii] Bródy János tolmácsolásában - https://www.youtube.com/watch?v=au7NAQRha9o

[iv] Slipping Through My Fingers - Meryl Streep, Amanda Seyfried ...https://www.youtube.com/watch?v=Zi7OXmTmgGg

„Sleep in our eyes, her and me at the breakfast table
Barely awake, I let precious time go by
Then when she's gone, there's that odd melancholy feeling
And a sense of guilt I can't deny
What happened to the wonderful adventures?
The places I had planned for us to go?
(Slipping through my fingers all the time)
Well, some of that we did, but most we didn't
And why... I just don't know...”

[v] Popper Péter: Ne menj a romok közé! Saxum Kiadó, 2008. 165. oldal

[vi] Popper Péter: Ne menj a romok közé! Saxum Kiadó, 2008. 167. oldal

Szólj hozzá

döntés elégedetlenség öregedés veszteség ambivalencia