2020. jan 24.

4 önbecsapás, amihez inkább ne ragaszkodj

írta: SzabóElvira
4 önbecsapás, amihez inkább ne ragaszkodj

A legtöbbünknek vannak kialakított hiedelmeink arról, mi tesz minket boldoggá, hogyan óvhatjuk meg magunkat a bajtól, és mik azok a mankók, amikre az élet viharai közepette támaszkodhatunk. Ezeket a hiedelmeket a szocializációnk során tesszük magunkévá, és gyakran társadalmi mítoszokból táplálkoznak. Ám a valóság sokszor nem igazolja ezeket az előfeltevéseket, és mi észre sem vesszük, mert annyira igyekszünk hinni bennük… hogy az már önbecsapássá válik. Ez a hozzáállás pedig sajnos megakadályozhatja, hogy rugalmasan reagáljunk a kihívásokra, és változtassunk, változzunk, amikor kellene. Nézzünk néhány ilyen népszerű, ám sok esetben tévesnek bizonyuló hiedelmet!

girl_dandellion.jpg

1. „Ha szerelmes leszek és párkapcsolatban élek, az boldoggá fog tenni”

A szerelem felértékelődése modern jelenség, a szerelmi házasságról nem is beszélve. A szerelem mint az élet értelme a romantika korában a regények kedvelt témája volt (és maradt azóta is), amikor pedig a nyugati államokban a házasság megszűnt gazdasági közösség lenni, a „szerelem mint a legfőbb kötelék és az élet legfőbb adománya” a gyakorlatban is kipróbálhatóvá vált.

Az egyedülállók többsége szerelemre vágyik, és mély hiányérzetet él meg, ha nincsen szerető társa – kivéve, ha épp egy félresikerült szerelemből van felépülőben, vagy elkerülő viszonyulás jellemzi az embertársaihoz. A valóság azonban az, hogy a szerelmi házasságok sem bizonyultak boldogabbnak vagy tartósnak, illetve a párkapcsolatban is felmerülnek konfliktusok és nehéz időszakok. Akik tartósan boldog párkapcsolatban élnek, azok – túl azon, hogy a nekünk megfelelő társ megtalálása elég nagy százalékban szerencse kérdése – nem azért élnek összességében harmonikus kapcsolatban, mert ilyen a szerelem és a párkapcsolat természete, hanem mert nap mint nap dolgoznak azon, hogy őrizzék a tüzet.

A szerelem utáni vágy és kesergés mögött sokszor az áll, hogy az illető nem néz szembe azzal, mit kezdhetne a magánnyal és a szabadidejével. Az igazság az, hogy az élet párkapcsolat nélkül is lehet gazdag és teljes, ha tudjuk, mivel töltsük meg, és párkapcsolatban is lehet kiüresedett, ha kihűlt már a kötődés, és csak a megszokás, a látszat és az újdonságtól vagy a magánytól való félelem tartja össze.

woman_man_water.jpg

Az olyan alapvető kérdéseket, mint hogy mit képviselünk a világban, nem válaszolhatjuk meg úgy, hogy „XY a párom” (bár tény, hogy száz éve egy nő számára ez adekvát válasz volt erre a kérdésre), és az értékességérzésünkön is csak átmenetileg javít az, hogy „kellünk valakinek” (nagyjából az első kisebb-nagyobb párkapcsolati krízisig javít). Ha ezekre az alapproblémákra a párkapcsolatunktól és a társunktól remélünk gyógyírt, és olyasmit várunk el tőle, amit nem adhat meg (hiszen a társ megtalálása nem hoz megoldást ezekre a problémákra), akkor szinte biztos, hogy kudarcra ítéljük a kapcsolatunkat.

Ha viszont előbb mi magunk kezdünk valamit ezekkel a dilemmákkal, amikor majd szerelembe esünk, az valóban az lesz, ami: az élet nagy adománya, tartson bármeddig is.

2. „Bármi történjen is, a családomban menedékre lelek”

A magyar társadalomban a történelem viharai közepette egyvalami volt a támasz, a bástya: a család. Olyan a család, mint egy véd- és dacszövetség: ahova be lehet húzódni a külvilág zimankói elől, és ahonnan adott esetben ki lehet rekeszteni a külvilág szereplőit vagy történéseit. Ám bizonyos – túlzó – esetekben ily módon a család zárt körré, szimbiotikus kapcsolódási hálóvá válhat, ahol a fiatalabb generáció tagjai nem hozhatnak önálló döntéseket, nem választhatnak önállóan életpályát, és alig-alig ápolhatnak külső kapcsolatokat. Miközben egy ilyen család támaszt és védelmet nyújt, mindent követel cserébe: az egyén bárminemű önrendelkezését és önálló identitását.

Arról nem is beszélve, hogy rengeteg esetben a család vált a bántás, bántalmazás legfőbb színterévé – és a bántásba a verbális megalázást is vaskosan beleértem. Az, hogy manapság a pszichológusok bőven el vannak látva munkával, jelentős részben a kisiklott családdinamikáknak köszönhető. Ezek a nehéz történetek a terápia védett terében megoszthatók, ám a nyilvánosság előtt tabutémának számítanak.

boy-447701_1920_1.jpg

Sokakban olyan erősen él a család és a felmenők iránti feltétlen, semmilyen kritikát nem tűrő tisztelet (ami a gyerekkor hozadéka, továbbélése a felnőttben), hogy pszichésen már-már lehetetlen felismerniük, ha valamely családtagjuk nem építő, hanem fojtogató, romboló hatással van rájuk. A szimbiotikus családban élők sok esetben idealizálják a családtagjaikat.

A családtagjainkkal összefűz minket a közös múlt, ami valóban mély kötelék. Ám az, hogy felnőttként milyen szoros viszonyt ápolunk velük és hogyan tesszük ezt, s hogy ők lesznek-e az elsődleges támogatóink és támaszaink, szabadon mérlegelhető, a velük való – reális – kapcsolatunk tükrében.

grandmother_grandson_1.jpeg

3. „Ha sikeres leszek a munkámban, akkor elégedett leszek az életemmel”

Sokan a munkában elért sikerektől, a karriertől várják a „megdicsőülést” (hasonlóan ahhoz, ahogy sokan a szerelemtől várják a boldogságot). A munka sok mindenre hivatott kultúránkban: értelmet ad életünknek, a képességeink értékmérője, presztízst kölcsönöz nekünk, adott esetben hatalmat is. A munkaerőpiacon eltöltött néhány év után azonban nyomasztó kérdésekkel szembesülhetünk: még a legizgalmasabbnak tűnő szakmákban is vannak „favágós”, unalmas feladatok; a legértelemtelibb munka vitorlájából is kifoghatja a szelet egy kellemetlen kolléga vagy vezető; bizonyos munkaerőpiaci, cégpolitikai, sőt világgazdasági turbulenciák hatására is válhatunk munkanélkülivé (ahogy az a 2010-es évek elején történt az akkori pályakezdők tömegeivel), és hiába nem változtathatunk a körülményeken, minket tartanak lúzernek, vagy minket hibáztatnak a helyzetért.

Jobban járunk tehát, ha nem kizárólag a munkánkban elért eredményeinket tekintjük személyes értékmérőnknek, illetve nem kizárólag a munkánktól várjuk a beteljesülést. A munka egy fontos része az életünknek, lehetőség arra, hogy létrehozzunk valamit – de csak egy része, és egy lehetőség, nem pedig az egyetlen.

entrepreneur-1340649_1920_2.jpg

4. „Ha kiszámíthatóságra és biztonságra törekszem, elkerülhetem, hogy rossz dolgok érjenek”

A 20. század traumáinak és nagy társadalmi változásainak számlájára írom, hogy a magyar társadalom jelentős része a kiszámíthatóságra törekszik, és előszeretettel hoz biztonsági döntéseket (bár ez a fiatalabb generációból már kikopófélben van). Sokan úgy alakítják ki az életpályájukat, hogy abban húsz évig érdemi változásnak alig van helye, mintha azzal, hogy 25-30 éves koruk körül eltervezik, milyen vágányon mehetnek tovább a dolgok, biztosítanák, hogy úgy is fognak menni.

japanese_gates.jpg

Ám legyünk őszinték: az, hogy 20-30 évre előre elképzeljük, hogyan fog kinézni az életünk, nem garantálja, hogy elkerülnek minket a váratlan problémák. Egy házasság tönkremehet tíz év alatt, akár a gyűlölködésig fokozódva, hiába húszéves futamidejű lakáshitel mellett döntött a pár. Dugába dőlhetnek a munkalehetőségek egy régióban, hiába kötődünk oda ezer szállal. A betegségektől pedig senki és semmi nem óv meg, azok ugyanis nem válogatnak és nincs garancia az elkerülésükre.

Egyszer valaki a következőt mondta nekem:

Az van a legnagyobb biztonságban, aki rugalmasan áll a változásokhoz.

Ahelyett, hogy ellenállnánk a változásoknak, és biztonsági játékra törekednénk, jobban járunk, ha az elsők között vagyunk, akik észreveszik, ha egy helyzet változófélben van, átalakulásnak indult, és elkezdünk felkészülni az új körülményekre. Aki bebetonozza magát az állandóság biztonságosnak tűnő erődítményébe, talán megkíméli magát az átalakulással járó krízistől, ám lehet, hogy egy nap arra ocsúdik, elment mellette az élet, ő pedig fogoly maradt az erődítményében.

sunset_lake.jpeg

Ezek a mítoszok és hiedelmek alapvetően befolyásolják azt, ahogyan az életünkre és benne önmagunkra tekintünk – és torzíthatják a szemléletmódunkat. Ha valaki (éppen) egyedülálló, lehetősége van többletidőt és -energiát fektetni például az önfejlesztésbe vagy valamilyen önkéntes közösségi kezdeményezésbe – és persze tekinthet úgy erre az állapotra, mint átmeneti időszakra. Az ember felismerheti, hogy a család védőhálója nélkül is boldogul az életben, felnőttként képes megállni a lábán, és kialakíthat kölcsönösségen és autonómián, nem pedig kizárólagosságon és összezáráson alapuló viszonyt a családtagjaival. A munka mellett egy sor más szerepében érezheti magát értékesnek, hatékonynak és sikeresnek. S lélekben felkészülhet arra, hogy az élet így is, úgy is hoz változásokat, amiket jobb elfogadni és beépíteni az életünkbe, mint körömszakadtáig ragaszkodni a megszokotthoz akkor is, ha már eljárt felette az idő.

Annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottan reagáljunk az élet feladványaira, fontos, hogy ne csőlátással, hanem az érvényüket vesztett mítoszoktól és hiedelmektől megszabadult szemmel tekintsünk a helyzetünkre, és igyekezzünk azt minél árnyaltabban látni.

Szabó Elvira prózaíró, könyvszerkesztő, blogger

patchwork_cover_v5.jpgElső könyve Patchwork címmel 2019-ben jelent meg. Egy történet arról, hogy a régi már nem érvényes, az új pedig most forrja ki magát, és hogy a régi elvárásoktól és illúzióktól mentesen is kialakíthatunk magunknak értelmes és önazonos életet.

A szerző további írásait – külső és belső utazásokról szóló történeteit, valamint publikált szépirodalmi szövegeit – az ElviraSzabo.com weboldalon találod. Iratkozz fel a weboldal hírlevelére, hogy értesülj a friss megjelenésekről!

Kövesd a szerzőt a közösségi médiában:
Facebook: Vargabetűk – egy oldal azoknak, akik szívesen indulnak külső és belső utazásokra
Instagram: elvira_szabo_

A cikk írásához felhasznált irodalom:
James Hollis: Az élet második fele. Út a kiteljesedés felé. Animus Kiadó, Budapest, 2009.

Szólj hozzá

önismeret önfejlesztés Szabó Elvira