Van egy régi szólásmondás, ami ugyan egyszerűen hangzik, van némi igazságtartalma: “Ép testben ép lélek”. Ez a szólás azért is érdekes, mert fordítva is sok igazságot rejt: lelki jóllétünk kihat testi egészségünkre is. A legfrissebb statisztikai adatok szerint a világ elhízottsági listáján csak az USA, Mexikó és Új-Zéland előzi meg Magyarországot. Az elhízás okai között leggyakrabban talán a mozgásszegény életmódot és a helytelen táplálkozást említik a szakemberek. Ezek egyike sem választható el azonban attól a kérdéstől, hogy hogyan bánunk a saját testünkkel.

Ezzel összefüggésben (is) elgondolkodtató, amit egy az USA-ban élő pszichológus, Elaine N. Aron ír:  “ahogyan mások gondoskodtak gyermeki/testi énedről, az nagyban befolyásolja azt, ahogyan most te magad viseled gondját saját gyermeki/testi énednek. (…) Az ő (ti. első gondozód) gondoskodása és a testedhez való viszonya közvetlenül kihat az egészségedre, a boldogságodra, arra, hogy meddig fogsz élni, és hogy mit fogsz hozzátenni a világhoz.”

Egy szinten az USA-ban élő (magyar származású) pszichológus, Edith Eva Eger pedig úgy látja: “Ha megkérdeznének, mi a leggyakoribb diagnózis az általam kezelt emberek között, nem a depressziót vagy a posszttraumás stressz-szindrómát említeném (…). Nem, hanem az éhséget. Éhezünk. Éhezünk a jóváhagyásra, a figyelemre és a gyengédségre. Éhezünk a szabadságra: arra, hogy magunkhoz ölelhessük az életünket, hogy igazán megismerjük önmagunkat, és önmagunk lehessünk.“ 

A hazai pszichológusok véleménye valószínűleg nem sokban térne el a fenti értékeléstől (Popper Péter ezzel kapcsolatban pl. a “cirókahiány” kifejezést használta). Úgy tűnhet tehát, hogy miközben testünk nagyon is jóllakott, lelkünk sok esetben éhezik – és talán testünkkel sem bánunk úgy, ahogyan azt valójában “megérdemelné”. 

Figyelünk önmagunkra?

Nem ritka jelenség, hogy lelki éhségünket  testünk “túletetésével” próbáljuk csillapítani, így növelve (ha csak egy rövid időre is) boldogsághormonjaink mennyiségét. De biztos ez a legjobb út, vagy létezik  hatékonyabb módszer is éhező lelkünk megfelelő táplálására? És testünknek vajon jó szolgálatot teszünk azzal, ha éhség esetén csupán gyorsan bekapunk néhány falatot, ami épp a kezünk ügyébe esik? Nehéz feladat őszintén szembenézni önmagunkkal és felismerni esetleges “lelki éhezesünk” főbb okait (sokszor még azt is, hogy éhezik a lelkünk). Ha azonban van bátorságunk előre haladni az önismeret rögös – sokszor végeláthatatlannak tűnő – útján, lassan a lelkünk is jobb kondícióba kerühet. Persze az sem árt, ha közben testünk állapotára is egy kicsit jobban odafigyelünk...

Figyelünk egymásra?

Az erre vonatkozó kutatások alapján egy csecsemő későbbi testi-lelki fejlődése (sőt egész élete) szempontjából kulcsfontosságúnak tűnik tehát az, hogyan viszonyul hozzá első gondozója (amely az esetek többségében az édesanya). Tőle tanulja meg később azt is, hogy bízhat-e a világban, az emberekben, vagy akár önmagában. Hogy érdemes-e segítséget kérni, ha szüksége van rá, mert van aki reagál (és jól reagál) a jelzéseire. Hogy szerethető-e önmagáért, vagy folyton tennie, küzdenie, bizonyítania kell mások szeretetéért. Arra vonatkozóan is tőle kap mintát, hogyan bánhat önmagával, beleértve a testét is (túlféltő, esetleg elhanyagoló?). Edith Eva Eger ezt így fogalmazza meg: “Talán mindig a gyerekkor az a terep, ahol megpróbáljuk pontosan kijelölni, mennyire számítunk – és mennyire nem; és a térképén annak a kiterjedését és határait tanulmányozhatjuk, hogy mennyit is érünk”. A figyelmet és gyengédséget tehát ajánlatos már az első perctől fogva gyakorolni, egy csecsemő irányában is.

Utazom a metrón, figyelem az embereket. Unalom, közöny, fáradtság, rosszkedv, szomorúság, esetleg gőg ül az arcokon (már azokén, akik nem éppen a mobiljuk kijelzőjére merednek). Barátságos, netán vidám arcot keresek. Üdítő kivételt jelent az a három fiatal, akik élénken társalognak egymással. Csillog a szemük, érdeklődéssel figyelnek arra, amit a másik mond. Vajon ez a “képesség” az idő múlásával kopni kezd belőlünk? Vagy inkább választjuk a virtuális teret, ahol folyamatosan mi dönthetünk arról, minek mennyi figyelmet szentelünk és mit lájkolunk? De egy lájk vagy egy emotikon valóban őszinte figyelmet és érzelmeket tükröz? Figyelhetünk egyáltalán másokra úgy, ha önmagunkra sem figyelünk igazán? Megismerhetünk úgy másokat, ha önmagunkat sem ismerjük eléggé? És nem utolsósorban: szerethetünk teljes szívvel másokat, ha önmagunkat sem tudjuk igazán szeretni? 

Ne csak a saját lelkünket tápláljuk!

Nemcsak kapni jó – adni is. A figyelem, dicséret, nagylelkűség, segítsegnyújtás napi szinten történő gyakorlása bizonyítottan pozitív lelki hatásokkal bír. Ráadásul többnyire ingyen is van – akkor hát miért nem élünk gyakrabban ezzel a lehetőséggel, hiszen olyan sokan “éheznek egy jó szóra”? Talán azt gondoljuk: minek dicsérjünk, úgyis tudja a másik, hogy elismerjük a munkáját/erőfeszítéseit stb. De miből gondoljuk, hogy tényleg tudja? Miért érezzük sokszor kínosnak azt, hogy másoknak egy-egy jól megérdemelt szóval kedveskedjünk?

Elsőre  talán nehéz elképzelni, de még abban az emberben is találhatunk valami elismerésre méltót, akiről ezt nem igazán tudjuk elképzelni. Csak jobban kell figyelnünk rá. De nem is szükseges ilyen messzire menni: kezdjük önmagunkkal (beleértve saját testünket is), családtagjainkkal, majd folytassuk a sort barátainkkal, kollégáinkkal! Gyermekünkre pedig fordítsunk kiemelt figyelmet; így segíthetünk növeszteni azt, amiben tehetséges, örömét leli és amire – ismét csak Popper Pétert idézve – “belső lehetősége” van.

Szülőként ebben (is) óriási a felelősségünk. Hogy amikor felnő és eljön a kirepülés ideje, ne éhezzen, hanem legyen ereje elrugszkodni a talajtól. Hogy szárnyalhasson, és ne csak sodródjon az árral.

 Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee

Elindult az Elég jó anya weboldal, csatlakozz Fb oldalunkhoz!

Felhasznált irodalom:

• Edith Eva Eger: A döntés
• Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok?