2018. okt 08.

Örüljünk, hogy élünk!

írta: SzEGy
Örüljünk, hogy élünk!

person-602970_640.jpg

A napokban ismét láttam az egyik kedvenc filmemet[i] és alaposan megakadtam egy párbeszéd részletén:

- „Nézd Tula, az én falumban nagyon sokszor volt háború. Jöttek törökök, németek és mind kínoztak minket. És a Mama, az én anyám mondta:

- Lányom, örüljünk! Örüljünk, hogy élünk!

- De én gondoltam, miért öröm, ha így élünk?”

Az, az egy aprócska szó, az „így” azonnal félrekalapálta az egészet. Hiszen annak a jogosságát és okosságát nem olyan nehéz belátni, hogy érdemes örülni az életnek. És általában sikerül is megkönnyebbült, örömteli érzéseket előcsiholni magunkból. Ha spontán módon nem is, akkor talán menni fog az alábbi gondolati betoldások egyikének a segítségével:

Mi most még

  • minden nehézség ellenére,
  • a lehetetlen körülmények dacára
  • másokkal ellentétben,
  • a jósolt lehetőségekre fittyet hányva
  • vagy a korábbi várakozásokkal szemben

élünk.

Annak viszont tényleg sokkal nehezebb örülni, hogy így élünk. Szinte mindegy is, hogy ezt merről közelítjük. Majdnem egészen biztosak lehetünk benne, hogy akár egy körkérdésben válaszolva, akár szimpla hétköznapi eszmecseréinket alapul véve, a mi hazánkban ma, nagyon kevés ember örül annak, hogy pont így él.

Persze egészen másként hathat ránk ugyanez, ha egy hosszú, súlyos betegség, vagy baleset után lábadozva éppen megerősödtünk és visszahódítottuk, visszaszereztük a korábbi hétköznapi lehetőségeinket és képességeinket, az előző (természetesen viszonylagos) függetlenségünket és megszűnt a saját állapotból fakadó kiszolgáltatottságunk. Az így visszakapott életünkben, egy kis időre legalábbis, biztosan mindent újnak és szépnek látunk.

A mélyebb beleéléshez rásegítés lehet egy régi, közszájon forgó, a szemléletünkben lerakódott mész helyrerázására kifejezetten alkalmas gyakorlat szövege: Képzeld el, milyen boldog lennél azután, ha most mindent elveszítenél, ami fontos a számodra, majd az egészet hirtelen és hiánytalanul visszakapnád.

girl-925410_640.jpg

Kikapaszkodva a gödörből és végre a napfényre érve könnyebb örülni annak, ami már ismét van. Csak úgy, az alapvetően váratlan eseményektől, aktuális krízisektől és tragédiáktól mentes, hétköznapi életünkben ez keveseknek és ritkán jön össze. Nem szoktunk megállni, hogy élvezzük kicsit. Legtöbbször minden pillanatra előre betáblázva tudjuk, hogy mivel is kéne azonnal foglalkozni, és rendszerint van ennél sürgetősebb, halasztást nehezebben tűrő ötletünk és elkötelezettségünk.

„Nem lehet a jót, a rendben lévőt aktívan felismerni. (...) Csak Elveszett Éden létezik. Visszavágyódunk a gondtalanságba (amely annak idején semleges ízű volt, csak telt, egyre telt).”[ii]

Ha erre az ellenszélre fittyet hányva, valahogy mégis felmerülne bennünk a pillanatnyi elégedettség, de nem szorítjuk azt eléggé magunkhoz, máris találhatunk olyan összehasonlítási alapot, ahol kiderülhet, hogy nagyon korai volna még az öröm, elkapkodott a szóbeli vállveregetés, hiszen például XY-hoz képest, bezzeg, a fasorban sem vagyunk.

„Nem az élet okozza a szenvedésünket, hanem az elvárásunk, hogy az életnek olyannak kéne lennie, amilyennek mi akarjuk.”[iii]

Hogyha a fentiek ellenére, valamilyen ismeretlen okból mi mégis azt fontolgatnánk, hogy bennünk és körülöttünk minden éppen úgy jó, ahogy van, abban az esetben nagyon komolyan megfontolandó, hogy egy percre se pillantsunk a tévé műsorba, a netre, a hírújságra.

Semmiképpen, még véletlenül se nézzünk rá a közösségi oldal hírfolyamában az ismerősök profiljára a világ körüli útjukról, az álomesküvőjükről, a tündéri csemetéjük sátoros lagzit megszégyenítően túldimenzionált ovis ballagásáról, vagy a párjuk luxusverdájáról, mázsás smukkjairól, a családjuk több hónapos tengerparti nyaralásáról posztolt képeire, mert az iménti finoman hümmögő, puhán körbeölelő, tán az egész világgal végtelenül barátságos hangulatunknak azzal biztos lőttek.

Ebből a szempontból a hír és dokumentum műsorok, interjúk sem veszélytelenek, a hirtelen rájuk zúdult vagyonnal kérkedő parvenük* és az arisztokrácia régi fényét visszaállítani igyekvő megkésett restauráció híveinek elképesztő gazdagságtól csillogó fényképei láttán a nehezen várt, és éppen csak kiteljesedett megelégedettségünk valószínűleg elszáll, mint a reggeli sóhaj.

Pedig nem kellene, hogy így legyen.

„Ha egyszer megízlelted a repülést, utána úgy fogsz járni a földön, hogy szemed az eget fürkészi, mert ott voltál fent és oda vágysz vissza.”[iv]

fire-2837845_640.jpg

Ha megtehetjük, direkt kerüljük a kereskedelmi csatornákból ömlő hirdetéseket, de lehet, hogy a nagyobb településeken való közlekedés is csak bányalóhoz illő szemellenzővel ajánlatos, különben azonnal megakadhat a tekintetünk egy extra kütyükkel felékített, a fél életünk teljes átlagfizetésébe kerülő verdán vagy egy kacsalábon forgó kastélyon. A különbség méricskélése és az esélyek igazságosságán való filozofálás garantáltan olyan mellékútra visz, ahonnan nehéz lesz elégedetten visszakanyarodni.

„Tudod, mi a két legnehezebb dolog az életben? (…) Elfogadni mindent, amit ad az élet, és elengedni mindent, amit elvesz. És talán még azt is idesorolhatjuk harmadiknak, hogy szembenézni önmagunkkal és azzal, amit a mélyben találunk.”[v]

Bármennyire kapaszkodunk is a közkeletű illúzióba, az egyébként áhított megelégedettség egyáltalán nem a folyamatos összehasonlításokból ered. Mindegy milyen erővel és hány pályán futunk a nagyobb siker és a jelentősebb teljesítmény reményében, ezért nem segít rajtunk a körversenyben aratott győzelem sem.

Az öröm nem pályadíj. Csakis belülről fakadhat.

Még véletlenül sem a már mindent elértem, ami emberileg lehetséges jellegű helyzetekből.

„Léteznek úgynevezett „egyszerű” emberek.

Szürkék, szokványosak.

Ők szövik apró szívességekből azt a hálót, amely összetartja a világot.”[vi]

cliff-1822484_640.jpg

Ha viszont eltökéltük, hogy fittyet hányva az előnyös vagy előnytelen összehasonlítgatások bőven termő lehetőségeire, csak azért is megelégedettek leszünk és maradunk, egyetlen pillanatra sem engedhetjük el ezt a szándékot. Tévedésből sem lanyhulhat az indíttatásunk a saját körülményektől és egyéni érvényesülési lehetőségektől független örömünk megtartására.

„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan...”[vii]

 

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

 

 *parvenü - francia, latin eredetű szó - szegény sorból induló felkapaszkodott, meggazdagodott dicsekvő, előkelőnek gondolt szokásokat utánoz 

[i] A Bazi nagy görög lagzi (My Big Fat Greek Wedding, 2001.) című film dialógusa cirka a 69. percből.

[ii] Hankiss János: Hajnali három - Habfürdő, 119. oldal, Gondolat Kiadó, Budapest, 1988.

[iii] It is not life that causes suffering, but our expectation that life should be the way we want. Kodo Sawaki

[iv] Egyes, meg nem erősített források szerint ez Leonardo da Vinci mondása.

[v] Robert Lawson: Az Anya

[vi] Pam Brown: Aki életembe örömet lop

[vii] Nikosz Kazantzakisz: Zorbász a görög

Szólj hozzá

önértékelés öröm boldogság függetlenség értékrend elégedettség