2018. okt 10.

Hová rohanunk?

írta: kreatív pszichológia
Hová rohanunk?

 1_10.jpg

Rohanó világunkban… - indítjuk sokszor mondandónkat, hisz kétségtelenül egy teljesen más dinamikájú, pörgősebb környezet vesz bennünket körbe, mint például nagyszüleinket vagy szüleinket. Felgyorsult a technológiai fejlődés, az információ-áramlás, de a tempóváltás nem hagyta érintetlenül az emberi kapcsolatokat sem. A felgyorsult élet pedig azonnali reagálást, instant megoldásokat követel – legalábbis a reklámok ezt sugallják, és természetesen rögtön készen szállítják is őket.

Sokszor talán már fel sem tűnik, mennyire hozzászoktunk a felgyorsult élettempóhoz, és hogy ebből adódóan esetleg nehezen tudunk mit kezdeni egy-egy megüresedett órával, vagy azzal, ha - a virtuális vagy valós közösség helyett - be kell érnünk „csupán” saját magunk társaságával. Miközben rohanunk, talán azt gondoljuk: nem lassulhatunk le, mert lemaradunk valamiről; valami fontos dolog kimarad az életünkből. De vajon meg tudjuk fogalmazni, hogy mi az a lényeges dolog? Hogy hová is rohanunk?

Popper Péter pszichológus igen realisztikusan adta vissza a mai életforma a lényegét:  „Mi, akik az emberiség tagjai vagyunk, nem léphetünk félre az emberi társadalom fejlődésének útjából. Ellenkezőleg: át kell élnünk és jól kell megélnünk mindazt, amit a viharos ütemű gazdasági-tudományos-technikai fejlődés életformában létrehozott. A világunkhoz való pozitív beállítottság a pszichés egészség első feltétele.” Popper még azt is hozzáteszi: „Aligha vagyunk képesek nem rohanni. Ez a korszak átka, elsodor minket. De a fő kérdés nem ez! Hanem az, ami rajtunk múlik. Nyugodtan rohanunk-e, vagy izgatottan...”.

Nyugodtan rohanni ugyanakkor kétségtelenül nem egyszerű „feladat”, hiszen a környezetünk dinamikája egyértelműen hatással van ránk. Vegyük például a közlekedést: ott is „fel kell venni a tempót”. A nagyvárosi közlekedésben különösen tapintható, milyen ragacsos a türelmetlenség, a rohanás – és nem csak az utakon, a tömegközlekedésben is. De tényleg számít, ha csak a következő zöldön tudunk átmenni, ha csak a két perc múlva érkező következő villamost érjük el, vagy tíz percet várni kell a buszra? Ilyenkor persze választhatjuk azt, hogy idegesen „pöfögünk” magunkban – de felfoghatjuk ezt egy rövid, ajándékba kapott „én-időnek” is, amikor pl. áttekintjük az előttünk (vagy mögöttünk) álló napot, feladatokat, vagy egyszerűen csak kiürítjük a fejünket (miközben nem nyúlunk automatikusan az okostelefonunk után).

2_6.jpg

A folytonos rohanás, túlhajszoltság (vagy ahogy Popper Péter fogalmaz: „túlingereltség”) egyik lényeges következménye, hogy kikopnak életünkből a mindennapi örömök; az egyébként kellemesen megélhető pillanatokból sok esetben örömtelen „kötelezettség” válik. Ha pedig így éljük az életünket, az a környezetünkben lévő – valószínűleg szintén rohanó, túlhajszolt – emberekre is kihatással lesz, így további frusztráltságot, rosszkedvet generál. Nem beszélve a gyermekekről, akiken szintén lenyomatot hagy az őket körülvevő felnőttek izgatottsága, rohanása – jóllehet nekik még megvan a  természetes képességük a jelenben maradásra, a pillanat teljes szívvel történő megélésére. Ennek „gyakorlásához” azonban kétségtelenül szükséges a kellően „lelassult” szülő is, aki a jelenben maradva elegendő minőségi időt tud szentelni gyermekének, együtt tudja élvezni vele a pillanat örömeit. Ha viszont már a gyermek is kötve van egy különórákkal, foglalkozásokkal zsúfolt napirendhez, nagy valószínűséggel nem fogja tudni teljes értékűen megélni a gyermekéveket.

A fentiek alapján joggal merül fel a kérdés, hogyan is gyakorolhatjuk a „nyugodt rohanást”? A nap nyugodt indításához segítséget nyújthat, ha minden reggel (akár korábbi felkelés árán) biztosítunk magunknak egy kis időt arra, hogy végiggondoljuk az előttünk álló nap feladatait, várható nehézségeit  – de ugyanúgy az örömeit is. A feladatok végiggondolása során hasznos lehet, ha azonosítjuk a valóban lényeges, elintézendő, és kevésbé fontos/sürgős teendőket. Popper Péter ezzel a gyakorlattal kapcsolatban megjegyzi: „végrehajtásának fontos eleme az a beállítottság, amely nem tartja a nap várható eseményeit változtathatatlanoknak, hanem belátja, hogy mennyi minden múlik saját akaratán, elhatározásán.”

A nap „ápolásának” fontos része az is, hogy biztosítsunk legalább fél órát magunknak valamikor a nap folyamán (pl. munka után), amit saját belátásunk és kedvünk szerint töltünk el. Popper szerint „ez az a minimum, ami mindenkinek jár”. A leglényegesebb azonban az esti visszapillantás, amikor – magunktól eltávolodva, külső  szemlélőként, képszerűen – visszapörgetjük a mögöttünk álló teljes napot. Popper ezt az önmegismerés, az önkontroll alapgyakorlatának tartja,  amely „szinte önmagában biztosíthatja pszichés egyensúlyunkat”.

Ha törekszünk arra, hogy megfontoltan rohanjunk (még ha nyilvánvalóan nem is fog mindig sikerülni), az a szűkebb környezetünkre is garantáltan jó hatással lesz. Emellett a jelen pillanatot is jobban meg tudjuk majd élni (és esetleg élvezni is) ahelyett, hogy még csak a távoli jövőben homályosan derengő célokat kergetnénk. Érdemes ezzel kapcsolatban megszívlelni Márai tanácsát: „a dolgokat meg kell várni (…). Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd.”

 (A bejegyzésben említett és még további gyakorlatok részletes leírása megtalálható Popper Pétert: A belső utak könyve c. művében)

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee

Elindult az Elég jó anya weboldal, csatlakozz Fb oldalunkhoz!

Szólj hozzá

stressz életmód