2018. okt 29.

Megyünk az őszbe…

írta: SzEGy
Megyünk az őszbe…

watch-1893395_640.jpg

Már nem lehet nem látni, ahogy a főút platánjai, mint eleven tűz ringatják a szélben a lángok ezer színére változott leveleiket. Nem lehet nem észrevenni, ahogy az aranyvessző nyáron sűrűvé vált zöld lombja kívül sötétvörösbe hajlik. Sem azt, ahogyan a várost ölelő dombok vegyes erdejében felszikráznak az aranysárga és a vérvörös színek. Kiszorítva a nyár változatos zöldjeit, napról napra sokasodva jelennek meg a hegyoldalon a meleg barna árnyalatok.

A támfalakon, tűzfalakon bíbor füzérként tündökölnek a vadszőlők. A kiskertekben a narancs és a piros összes tónusát magukra öltötték a japánakácok. A belső utcácskák gömbakácai sem tudják már elrejteni a koronájuk közepében megsárgult leveleiket. 

A feltámadó szél mohón tépkedve fosztogatja a páfrányfenyő szikrázó aranyát, felszítja a kecskerágó eleven zsarátnokát, és az egyre csupaszodó színes lombhullatók között a nagy fenyők komoran ingatják változatlan, mélyzöld fejüket.

Kétségtelen, hogy a fények és színek őszi kavalkádja gyönyörű. Csak hát minden pompájával és szépségével együtt sem tudja feledtetni azt, hogy rohamosan rövidülnek a nappalok.

„Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.”[i]

fog-828779_640.jpg

A sötétség, a szürkeség, a homály egyre nagyobbakat harap ki a reggel és a délután fényes óráiból.

„Az ősz szerelme hervadó virág...
lombdíszeit hullatja minden ág,
csak hallgatom ez édes bús zenét:
a búcsúzó madarak énekét...
Csak hallgatom, és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!”[ii]

A rendezett, tavaszig már pihenő földek vastag csendbe, és a hajnali párák hosszú fátylába burkolóznak.

Eljött megint az aratás és a betakarítás vége, a számvetés és számadás ideje.

Tényleg lehetnénk mi is olyanok legbelül, mint a békés, csupaszra boronált föld a télen át?

Lelkünkben megpihenhetnénk, lecsendesedhetnénk, a javunkra fordítva, jól és okosan használva az évszakok energiáit, magunkba szállhatnánk?

Aztán, ha belső tájainkon befejeződtek az őszi, tél eleji munkák, akkor a vágyaink, céljaink és terveink magjait a szépen megforgatott, levegős, gazdag talajba hullathatnánk.

Ott az őszi, nehéz esők lemosnák, majd a hó betakargatná, és tavasszal új erőre serkenve kihajtana, új ágat, levelet és gyümölcsöt hozhatna.

sunrise-616574_640.jpg

Miért félünk úgy a számvetéstől? 

Különben érthető, hát hogyne tartanánk a befelé hatoló reális, hideg, józan tekintettől, amikor két percre sem szeretünk magunkkal csendben, magunkra maradni, nemhogy hónapokra.

Pedig nem volna szükséges, hogy egy tollvonással, olyan végérvényesen és megfellebbezhetetlenül lezárjuk a múltat, mint a költő:

„Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.”[iii]

Összegzésként, hétköznapi számvetés gyanánt elég lenne valami sokkal lazább, egy kissé vázlatos haladási jelentés, vagy pár soros széljegyzet, ami mutatná, hogy még éberen, úton vagyunk. Továbbra is követjük azt a magunk kijelölte irányt, és nem felejtettük el merre vannak vezérlő csillagaink. Nem tévesztettük szem elől a célt és tudatában vagyunk a változásnak, saját átalakulásunknak.

„Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,”[iv]

 Lehet, hogy az ősz ritmusa, lelassulása az, ami riasztó?

„…minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik.”[v]

Manapság nagyon nem divat sem lelassulni, sem számot vetni.

Csak gyorsan, hamar elérni mindenhová, mindent egyszerre és azonnal megszerezni.

Két kézzel kapni a közeledő (nyilván sokkal jobb?) új felé.

Jól megmarkolni, hogy majd a következő kanyarban úgy pottyanjon ki a kezünkből, olyan sebesen és észrevétlen, mint a kisgyermek markából a korábban kétségbeesetten megragadott holmi, ha új játékokkal terített helyre kerül.

Nem divat értékelni, elrendezni, lezárni, sem visszanézni.

Nem bánkódni, percig se hezitálni, csak hadd pörögjenek a dolgok, haladni sebesen, megragadni minden kínálkozó alkalmat.

Nagy a hajtás. Állandóan. A mókuskerék és az, aki bekerül sose pihen.

A hetedik napon sem.

Valahol mélyen bizonnyal tudjuk, hogy nem jól van ez így. Ezért üthetnek szíven a sorok:

„Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni

Az utolsó órában, mikor már megbántam

Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam

Hogy elmúlt az élet...”[vi]

autumn-2809534_640.jpg

A mai világunk belülről is olyan, mint a génkezelt „folyton termő fa” - életünk kora tavaszától egészen a késő őszéig folytonosan fiatalos látszatot éltet, termésre, termelésre, gyümölcsözésre ingerelve zajlik. Sőt esetenként egyenesen úgy látszik, mintha el sem tudnánk képzelni a világunkat másként.

Megint közeleg a Mindenszentek, és hiába prédikálja minden évben a básti pap, hogy ez egy örömünnep, a másodika az a Halottak napja, és nem való ilyenkor feketébe öltözni, hanem örvendezzünk. Ez az üzenete ennek az ünnepnek valahogy sose megy át, az ottani híveknek sem.

Ha kihagyható, hát nem hallgatnánk prédikációt?

Szeretnénk most is (mikor nem?) sebesen átsiklani az események felszínén?

Megnyugtatásul megígérjük magunknak, hogy majd legközelebb, majd jövőre több időt szakítunk erre is.

Miközben próbálunk bezsúfolni az időnkbe annyi temetőjáratot, amennyi emberileg még éppen összeszervezhető. Aztán persze veszettül rohanunk egyik helyszínről a másikra.

Kényszeredett, mindenhová beesős, fogcsikorgatva mosolygós, semmitmondó társalgásokat tudunk le a sírok mellett a (közelebbről) rég nem látott, vagy a távolabbra szakadt rokonokkal.

Elhelyezzük legújabb (legdrágább, legnagyobb, legszínesebb, legdíszesebb) mécseseinket, fél percre fejet hajtunk és futunk tovább.

cemetery-1788444_640.jpg

Mondjuk, a temető dekorációs üzletágnak nem lehet oka panaszra, az szépen prosperál. Hála érte versengő hajlamainknak és a belül jól érzékelt, nem annyira sikeresen csendesíthető elégedetlenségünk miatt nyeldekelt, gyakran levásárolt bűntudatnak. Miért van bűntudatunk? Talán mert azt a két valódi percet sem szívesen áldozzuk és szánjuk rá erre az ünnepre. Azért, mert olyan lassú, olyan fekete, olyan komor, szomorú, és esetleg, ha átadnánk magunkat, még megérintene minket?

Egyszerűen nem akarunk akkor és ott lenni, sem megemlékezni, sem emlékezni.

Amíg elkerülhető, nem akarunk a halálra gondolni, a másokéra sem, a sajátunkra meg pláne nem.

Pedig kellene.

Vajon az idén jobban felkészültünk a halállal, az elmúlással való foglalkozásra, mint tavaly?

Persze, ha éppen kizártnak tartjuk az elmélyülést, el is lehet ütni a felvetést egy jól irányzott Woody Allen idézettel:

„Megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében, de én tulajdonképpen a saját nappalimban szeretnék tovább élni.”

Sőt, ha úgy tetszik akár fokozhatjuk is kívül állásunk, érdektelenségünk és közömbösségünk látszatát:

„Eldöntöttem, hogy halhatatlan leszek. Eddig egészen jól megy.”

Persze, ahogy azt előre sejteni lehetett, ez is zsákutca. Nem lehet megúszni.

Bármerről is közelítsünk, nem tudjuk kikerülni az elmúlással kapcsolatos gondolatokat.

"Milliók vágynak a halhatatlanságra, miközben nem tudnak mit kezdeni magukkal egy esős vasárnap délután" (Susan Ertz)

Holott...

„Beauvoir a Minden ember halandó című regényében bebizonyította, hogy valamennyi örömünk a fenyegető halálból származik. A halandó ember számára az örök élet elviselhetetlen unalmat, érdektelenséget és szürkeséget jelentene.”[vii]

Miért és mi ellen ágálok most? Úgy tűnik, hangoskodtam? Elnézést!

Nagy itt a zaj, mint mindig. Körülöttem emberek és a legtöbb kicsit hall.

Nem állt szándékomban a makacsul ellenálló, csökönyösen egyre csak hátra maradni próbáló népeket erővel a sírkertekbe terelni. Lesz ott tömeg nélkülük is, ráadásul ez ünnep, még csak nem is kötelező.

cemetery-2796619_640.jpg

Egyébként vannak páran, akik csak úgy ideszoknak.

Megtetszik nekik a béke és a csend, és ilyentájt gyönyörű képekkel ajándékoznak meg bennünket, tovább rohanókat az elmúlásról, a természet minden évben esedékes gyászáról, és a sírkerti szobrokon tükröződő, anyagba dermedt fájdalomról.

Vannak mások is, főleg a gyógyítás, az egészségügy berkeiben, akik hangoztatják, bármilyen népszerűtlen legyen is, hogy tegyük le néha, egy két órára a dolgainkat és sétáljunk egyet a hantok között, csak úgy.

A régi belgyógyász főorvosunkról járta az a hír, hogy a türelmetlen, elégedetlen, gyógyulást siettető betegeinek az új kórház erkélyéről jól látható, a hegyoldalban egyre feljebb terjeszkedő ó temetőt mutatta, nézzék csak meg, azok ott mind szeretnének még köhögni. Fontolják meg jobban, melyik dolguk a fontos, mert ezen a földön senki nem fejezi be, csak abbahagyja. Hátha egyszer elérne hozzánk is az üzenete.

angel-1822368_640.jpg

„…az európai ember halhatatlanságra, örökkévalóságra vágyik. És míg ő az életéért reszket, a keleti ember a reinkarnációban hisz, de szeretne végre nem megszületni többé, éppen arra vágyik, hogy lekerüljön az idő kerekéről. Van egy szép ima még a régi Babilonból, amit Weöres Sándor fordított le. Istenhez imádkozva az emberi sors reményteljes alakulásáról azt mondja: "Először a partok tűnnek el, aztán minden sziget és zátony, aztán a víz, aztán a sötétség, végül semmi sem marad. Megtörténik felszabadulásunk, mert szent és örök az üresség, az emberben fészkel, s az ürességben fészkel az ember."[viii]

 Felkészülhetünk–e valaha is igazán a halállal, különösen a saját elmúlásunkkal való foglalkozásra?

Úgy van-e vajon, ahogy Szabó Magda édesanyja írta a lányának? Az édesanya, Jablonczay Lenke szerint, létezik az „előhalál” intézménye: minden eget rengető szívtörés, összezuhanás, tragédia egy előhalál.

"Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz. (…) Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat." (Für Elise) img_4746_1.JPGSzabó Magda - E.Lakatos Aranka 2017.10.05-én felavatott szobra, Debrecen - fotó: Schneider Erzsébet

 

 

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

 

[i] Ady Endre: Biztató a szerelemhez

Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szűlnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü győzni rajta.

Előadja Cseh Tamás -https://www.youtube.com/watch?v=-hJhT79ZTAY&list=PL4QFpEXkqPvMk8LzyMv7E5yrjyGCEU-LZ&index=4&fbclid=IwAR04_IMWhSDt0mrYMyKOZl2XLFEPDv3gfOhPPtnmo6iod5j23e6CkD_auks

[ii] Várnai Zseni: Őszi napsütés

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja nem éget, mint a láng,
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre mézes, enyhe csókja hull...
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!

Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
halk suttogás, majd vészes szenvedély,
a fény és árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó...
Még kék az ég, de máris elborul,
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!

Az ősz szerelme hervadó virág...
lombdíszeit hullatja minden ág,
csak hallgatom ez édes bús zenét:
a búcsúzó madarak énekét...
Csak hallgatom, és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!

[iii] József Attila: Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

(1936. november - december)

[iv] Vészi Endre: Egész és meg nem bontható

Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.

Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.

Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.

Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.

S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.

[v] Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek - részlet

[vi] https://www.youtube.com/watch?v=nAwDPmalScE

[vii] Popper Péter: Tűnődések napról napra, Saxum Kiadó Kft., 2010. 306. oldal,

[viii] Interjú Popper Péterrel - http://nepszava.hu/cikk/243831-majom-kezeben-kezigranat

Szólj hozzá

halál félelem érzések elmúlás ambivalencia Mindenszentek